Barbie úgy állt ott mint valami harcos amazon, már csak a kard hiányzott a kezéből. Bár a hangja is elég élesen szelte a levegőt. Anyám felállt, odasétált hozzá és bemutatta: - Ő itt Kelda, a középső hugod. Nem mindig ilyen morcos, csak mostanában sok a dolga.
A nővér úgy nézett rám mintha elloptam volna a kedvenc játékát.
 - Nem tudom miért babusgatjátok így, semmiben sem különbözik tőlünk. Engem se pátyolgatott senki - morogta.
 - Kelda... - tette a kezét anyám a vállára - te születésed óta tudod hogy ki vagy és mire vagy képes. Stella még csak most ismerkedik.
 - Lényegtelen, akkor sem hímes tojás - vonta meg a vállát a nővér, majd összeszedte a reggelimet és kivonult, mi meg bámultunk utána.
 - Nézd el neki Stella, sokat szenvedett - csóválta a fejét Zara szomorúan.
Orian, aki már azóta csendben volt hogy anyám rákezdett a mondókájára, hirtelen szedelőzködni kezdett.
 - Mennem kell Sun, de estefelé talán még beugrok - mondta,mintha én ott se lennék.
Aztán mégis végignézett rajtam, talán még akart szólni, de aztán csak biccentett egyet és távozott. Én meg szomorúan vettem tudomásul hogy már nem lesz a közelemben.
 - Hozok teát - indult az ajtó felé Zara is, aminek meg aztán végképp nem örültem, mert az ő jelenléte biztonságot árasztott. Mintha csak tudta volna mire gondolok, még visszaszólt: - Csak pár perc és jövök.
Miután mindenki pánikszerűen eltűnt, kettesben maradtunk anyámmal. Azon töprengtem melyikünk az őrült. Ő, mert ilyen történettel tömi a fejem vagy én, mert egy kicsit azért hittem neki, bármekkora hülyeség is volt. Elvégre mégiscsak az anyám. Akkor is igaza volt, mikor nyolcéves koromban rámszólt hogy ne játsszak a gyufával, mert felgyújtok valamit. Persze nem hittem neki, még szerencse hogy csak a tyúkól égett le. Nagyon megijedtem, de aztán meghallottam apám kiabálását és tudtam ha ő ott van, nem eshet bajom. Nagyon szerettük egymást, az életét is odaadta volna értem. Nem is értettem még mindig, vajon most miért nincs itt. A tűzzel meg szerencsénkre az eső végzett akkor. Na szóval ennyit anyám igazáról.
Idegesen elkezdtem fészkelődni, alig vártam hogy visszajöjjön az indiánlány hogy lenyugtasson. Különös volt amit a közelében éreztem, valahogy mindig tudta mikor szorulok gyámolításra. Elgondolkozva néztem anyámra: - Úgy érzem Zara mindig tudja mit gondolok, akkor most ő olyan gondolat...olvasó...izé? - nyögtem.
 - Hogy Ismerő-e? - nevetett. - Nem kincsem, Zara Érző. Megérzi a belőled áradó rezgéseket, ezért tudja ha félsz vagy ha dühös vagy. De hogy pontosan mit gondolsz, azt nem. Az ő lelke olyan mint a sima víztükör, mindig nyugodt, de a legkisebb hatás is megmozgatja.
Jól van mostmár minden világos. Zara kipipálva. Bár még mindig őrültségnek tűnt az egész, azért tovább kérdezősködtem: - És Kelda? Miért ilyen ellenséges?
Anyám lehajtotta a fejét.
 - Tudod neki nagyon nehéz élete volt. Az anyja egy Lebegő, az apja viszont..nos...Fájdalomkiáltó volt. Ennek a lánynak iszonyú sok kínt kellett kiállnia míg felnőtt, légy vele elnéző.
Rámnézett és kicsit összehúzta a szemeit.
 - Egyébként ő egy Szélkiáltó és fiatal kora ellenére nagyon erős - fűzte még hozzá.
 - Hmmm...Orian? - tettem fel a számomra legfontosabb kérdést.
 - Igen, látom hogy felkeltette az érdeklődésedet - kacsintott, én meg elvörösödtem. - Orian Halló, úgyhogy jól vigyázz mit beszélsz - kuncogott.
Elnéztem anyámat. Még most is jó alakja volt, kreol bőrén szinte sehol egy ránc, pedig már 60 éves. Hosszú, fekete haja befonva mint mindig. A szemei folyton fürkésztek valamit és mintha állandóan gondok nyomasztották volna.
 - És te anya? - kérdeztem halkan.
Elmosolyodott.
 - Én Látó vagyok. Álomlátó. Talán az utolsó itt a Földön. Vagy sámánnak is neveznek, kinek hogy tetszik.
 - Szóval ezért tudtad hol találsz?
Bólintott.
 - És azt miért nem tudtad mi történt velem? - érdeklődtem.
 - Csak azt látom amire koncentrálok. Konkrétan feltett kérdésekre kapok választ - magyarázta. - Orian pedig nem figyelmeztetett - tette hozzá bosszúsan.
Megint hallgattunk egy darabig. Ő fáradtnak tűnt, nekem pedig volt mit emésztgetnem.
A csendet Zara törte meg, ahogy visszatért a teákkal.
 - Húúú gyorsan, mert nagyon forró - szaladt szinte befelé és a kezünkbe nyomta a poharakat.
Hálásan mosolyogtam rá, a teáért is és azért is hogy törődik velem. Ő biztatóan visszapillantott, majd bekucorodott a fotelba és elkezdte fújkálni a gőzölgő italt. Az órára néztem. Még csak fél 1-et mutatott. Kb másfél órája beszélgettünk, de sokkal többnek tűnt. Azért pár kérdés még hátravolt. Az anyám felé fordultam.
 - Szóval..khm..én is...Kiáltó vagyok? - kérdeztem bizonytalanul.
Úgy láttam mintha anyámnak most jönne a legnehezebb rész, az arca egészen elkomorult.
 - Ismertem a szüleidet. Jó emberek voltak. Két erős Tűzkiáltó.
 - Voltak? Úgy érted meghaltak? - tudakoltam.
 - Igen - sóhajtott anyám.
 - Mi történt? Tudnom kell! - erőszakoskodtam.
 - Rendben Stella, jogod van hozzá. Sőt, a mostani helyzet kialakulása után kötelességem is elmondani.
Kinézett az ablakon.
 - Amikor megszülettetek, annak nagyon hamar híre ment a fajtánkbeliek közt. Szinte órák alatt megtudta mindegyikünk. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy egy ideje az egyik Tűzkiáltó azon munkálkodik hogy az uralma alá hajtsa a Földet és annak lakóit. Sigurdur a neve. Megpróbál minnél többünket magához csábítani és ha elég erős lesz támadni fog. Amikor kiderült hogy a világon vagytok, megijedt. Ő is ismeri a régi történetet és mivel ikrek vagytok és a szüleitek Tűzkiáltók, attól tartott újra Lélekkiáltó született a Földre. Meg akart szabadulni tőletek. A szüleitek hogy megmentsenek, elválasztottak benneteket. Téged hozzám hoztak a rezervátumba. Mi nagyon erős közösség vagyunk, oda nem meri betenni a lábát.
Ez tényleg így volt, valójában senki sem merte oda betenni a lábát,aki nem közülük való volt. Pedig ha ismernék őket tudnák,hogy a légynek sem ártanak. Csak őrzik a kultúrájukat.
 - Miután Sigurdur megtudta hogy eltűntetek, bosszút állt a szüleiteken - folytatta csendesen. -  Egy este néhány Lovassal megtámadta őket és végzett velük, mert nem tudta kihúzni belőlük hová rejtettek. Azóta is keresett és most úgy tűnik megtalált - fejezte be csendesen.
Összeszorult a szívem. Hát van egy öcsém vagy egy bátyám. Egy igazi.
 - A testvéremmel mi lett? - faggattam tovább anyámat.
 - Nem tudjuk - sóhajtotta - még nekünk sem árulták el hová vitték. De egy biztos. Az egyikőtök egy Lélekkiáltó.
Mostmár aztán tényleg elegem volt. Összevissza kavarogtak a fejemben a mindenféle kiáltók, lebegők, lovasok, egy régi történet valami ősi világról, az apám, a tűz, a zuhanás, hogy van egy testvérem....Nem beszélve arról hogy minden harmadik képkockán Orian arcát láttam.
Szerettem volna ha visszajön és átölel. Mikor rá gondoltam, a szívem körül melegséget éreztem és akaratlanul is elmosolyodtam. Aztán Zarára tévedt a tekintetem, akin láttam hogy pontosan tudja mit érzek. Zavartan pislogtam másfelé, hátha el tudom terelni a gondolataimat, de nem ment. Sun már nyitotta a száját hogy folytassa a történetet, de a lány közbeszólt: - Talán hagyjuk most egy kicsit pihenni.
 - Rendben - sétált hozzám anyám és egy puszit nyomott a homlokomra.

 - Aludj egyet, később visszajövök.  Bólintottam és miután kimentek szinte rögtön el is aludtam. Azt álmodtam hogy Orian megsimítja az arcom, aztán a fülembe súg valamit. Nem értettem hogy mit, de a leheletét éreztem a bőrömön. Csodás volt. Aztán eltűnt és a következő pillanatban már tűz vett körül. Nem tudom honnan jött, de megcsapott a hőség és hallottam a moraját. Egyedül voltam és nagyon féltem. De ha én azt tudom hogy mennyire fogok félni mikor felébredek, hát inkább álmodom tovább. Mert amikor felriadtam, rá kellett jönnöm hogy ez a valóság. Ugyanis a szobám lángokban állt.