Óvatosan kikukucskáltam a kapucni alól. Alkonyodott, de a tábor elég rendesen ki volt világítva a sátrak mellett lobogó tüzeknek köszönhetően. Mindenfelé álldogáltak emberek, kisebb csoportokban, fázósan, apró párapamacsokat lehelve. A magasban még mindig ott keringtek a Lovasok, de már sokkal kisebb köröket róttak, csak addig mentek, míg a fény elért. Sigurdurt nem láttam sehol.
   Vettem egy nagy levegőt és lehajtott fejjel elindultam. Megkerültem a némber sátrát és hátrafelé vettem az irányt, nem nézve se jobbra, se balra. Igyekeztem magabiztosan lépkedni a remegő lábaimmal hogy úgy tűnjön, tudom hová megyek és ne keltsek feltűnést. Próbáltam úgy manőverezni hogy ne kelljen túl közel kerülnöm senkihez, mert ugye Olinda köpenye volt rajtam és ha megszólítanak - bármennyire félek is - nem fogok tudni olyan síron túli hangon válaszolni.
   Tovább botorkáltam, kikerülve egy párost, akik sandán pillantottak rám, de nem kérdeztek semmit, inkább a tűz felé fordultak, összébb húzva magukon a kabátot. A hárpia valószínűleg nem örvendett túl nagy népszerűségnek a körükben sem. Óvatosan felpillantottam és láttam hogy már csak néhány méterre vagyok a tábor szélétől, amit legnagyobb sajnálatomra két marcona őr védett azon a részen, ahol le akartam lépni. Elbizonytalanodtam. Ha megállok vagy visszafordulok, az mindenképpen feltűnést fog kelteni. Céltalanul tovább haladtam, balra kanyarodva, mintha csak azt ellenőrizném, minden rendben van-e itt a végeken és lázasan törtem a fejem, mit tegyek. Így bóklásztam, mikor az egyik sátorból hirtelen kinyúlt egy kéz és berántott a sötétbe. Szinte ugyanabban a pillanatban egy másik kéz a számra tapadt, így nyikkani sem tudtam. Rémülten vergődtem az erős karok szorításában, majd a tulajdonosuk halkan a fülembe súgta: - Csssssss.....
Ebben a tákolmányban nem lobogott tűz, semmit nem láttam, de férfi szorongatott, ebben biztos voltam. Maga előtt tartott, erősen, keményen, a mellkasa egészen nekifeszült a hátamnak.
 - Csssss....- ismételte meg és szép lassan enyhült a számat fojtogató szorítás. Azonban az arcomat nem engedte el egészen, szép lassan oldalra és kicsit hátra fordította a fejemet, majd legnagyobb meglepetésemre megcsókolt.
   Megbénultam a gondolattól hogy sikerült épp Olinda pasijába belebotlanom, de nem tudtam mit tegyek. Igazi szerelmes csók volt, gyengéd, de mégis szenvedélyes. Átfutott rajtam hogy ha ezt a szörnyű némber megtudja, hát kétszer olyan nagy élvezettel issza majd a vérem. Vagy felnégyel, karóba húz, esetleg egyszerűen csak megfojt. További halálnemeken is gondolkoztam volna még, de őszintén szólva egészen belefeledkeztem az eseményekbe. Kicsit sajnáltam is ahogy a férfi ajka elengedte az enyémet és rettegtem a pillanattól, amikor rájön kit is tart a karjaiban.
Ám úgy tűnt ő pontosan tudja, mert csak ennyit mondott azon az édesen búgó, férfiasan rekedtes, szívmelengető hangján: - Én is szeretlek Stella...
 - Orian! - sikkantottam, mire újra befogta a számat.
 - Csendesen! - súgta és éreztem hogy mosolyog.
Lazított a szorításán, így felé tudtam fordulni.
 - Orian! Hát hallottál? Annyira féltem! - suttogtam vissza és átöleltem. Hozzásimultam és ahogy az arcom a nyakához ért, éreztem hogy lüktet egy ér rajta. Egyszerre vert a szívünk. Aztán kicsit eltolt magától és néztük egymás köronalait, a sötétben mást nem nagyon láttunk a másikból. Hátratolta a kapucnit a fejemről és megsimította a hajam, majd az arcom.
 - Szeretlek Stella - mondta ismét komolyan.
 - Én is szeretlek - kezdtem al a bőgést és újra hozzábújtam. - Ne engedj el többé, jó?
Nagyot sóhajtott, de nem felelt. Csak öleltük és simogattuk egymást, mintha az utolsó lenne a perc. Nagyon reméltem hogy nem az utolsó és ha kijutunk innen, még nagyon sokat leszünk együtt.
 - A többiek? - kérdeztem reménykedve.
 - A rezervátumban - közölte lazán.
 - De...akkor...te hogy jöttél ide? - kerekedett el a szemem.
 - Rávettem Grétát hogy hozzon el. Yoricknak fogalma sem volt róla és tudom hogy őrültség, de jönnöm kellett. Képtelen voltam ott várakozni, mikor tudtam hogy te itt nagy bajban vagy. Főleg azután hogy azt mondtad szeretsz - súgta és apró puszit lehelt a homlokomra.
 - Köszönöm - viszonoztam a kedves érintést, csak én az ajkain. Most én csókoltam őt, minden szerelmemmel és vágyammal, s ez a csodás pillanat elűzte minden félelmemet.
Egészen addig, amíg az a kísérteties, velőtrázó üvöltés fel nem hangzott.