Az első gondolatom a nagy semmi volt. Nem értettem mi történik, csak zötykölődtem hol gyorsabban, hol lassabban és valami erősen szorított. Nagy nehezen kinyitottam a szemem és iszonyatos félelem lett úrrá rajtam. Magasan a levegőben voltam, kezem-lábam lógott, s csak egy kart láttam, ami a mellkasomon a testem köré fonódott. Sikoltozni kezdtem és kapálózni, pánikszerűen kerestem valami fogódzót.
 - Ne rángatózz, mert elejtelek - szólalt meg fölöttem egy fojtott hang és a kar szorítása még erősebb lett.
Felpillantottam. Hideg, szürke szempár nézett rám vissza közönyösen. Ennyit láttam a Lovasból, az arca többi részét kendő takarta. Aztán minden elhomályosult és a jótékony ájulás megmentett az út további szenvedéseitől.
   Arra ébredtem hogy iszonyúan fázom. Nem csoda, hiszen a hideg földön feküdtem, valami sátorszerű tákolmányban. Teljesen üres volt, én voltam benne az egyetlen berendezés. Remegve ültem fel, kiutat keresve ebből a jeges börtönből és igen hamar meg is találtam a kijáratot, a baj csak az volt hogy egy sötét alak épp befelé jött rajta. Míg meglibbentette a ponyvát, addig semmit nem láttam belőle, a kinti erős fény miatt, csak a körvonalait. Aztán ahogy az anyag visszahullott, a szemem hozzászokott ismét a félhomályhoz és kirajzolódott előttem az ocsmány képe.
   Nagyon magas férfi volt, erős, lendületes. Ő bezzeg nem fázott, nyakig be volt öltözve, a vállára terített hosszú köpeny minden lépésénél szétnyílt, láttam a szőrös csizmáját és a vastag nadrágot, amitől csak még erősebbnek tűnt. Némán közelített, majd megállt előttem és lenézett rám. A földről nézve óriásnak tűnt. Ahogy lenézett rám, kicsit oldalra biccentette a fejét és ettől a mozdulattól a hosszú szőke haja a válláról előrecsúszott. Nagyon világos bőre volt, s ez még ijesztőbbé tette a szemeit. Olyan fekete szempárt még életemben nem láttam, semmi más szín nem volt benne, csak ez a sötétség, ami az egész lényéből is áradt. Szinte szaga volt a gonoszságának. Az arca jobb oldalán végigfutott egy csúnya nagy széles heg egészen az álláig. Mintha égésnyom lett volna. Sejtettem hogy ez csak Sigurdur lehet. Érzelemnek nyoma sem volt az ábrázatán és átfutott rajtam hogy itt a vég. Ez most megöl engem. Bénultan ültem tovább és bámultam az éjfekete szemeket, liftező gyomorral és remegő ajkakkal.
 - Állj fel - parancsolta.
Nagy nehezen talpra vergődtem, de többször is meg kellett támasztanom magam, mert a lábam valahogy nem akart engedelmeskedni. Mikor kiegyenesedtem, még mindig felfelé kellett néznem. Ez az ember valóban egy óriás volt, több mint 2 méter.
 - Mit akar tőlem? Meg fog ölni? - kérdeztem félve.
Átbillentette a fejét a másik oldalra.
 - Kifelé - jött az újabb utasítás, a kérdésem pedig válasz nélkül maradt.
Ilyen kedves kérésnek nehéz ellenállni, úgyhogy kibotorkáltam. Ahogy széthajtottam a ponyvát a kijáratnál, néhány pillanatig megint elvakított a napfény és csak hunyorogtam. Megdörzsöltem a szemem és körülnéztem.
   Rengeteg, az enyémhez hasonló sátrat láttam , amik pár méterre egymástól sorakoztak a sziklás talajon. Közöttük sapkás, kabátos, köpenyes emberek melegedtek, egy-egy tábortűznél. Jöttömre mind felém fordultak és bámultak.
A levegő is tele volt Lovasokkal és Lebegőkkel, már meg tudtam különböztetni őket, másképp repültek. A Lebegők könnyedén, szinte ösztönösen, a Lovasok pedig mintha mindig kapaszkodtak volna valamibe. Amerre csak néztem, gonosz pillantásokkal találtam szembe magam. Azt rögtön megállapítottam hogy magasan vagyunk. Nagyon magasan, mert fölénk emelkedő hegycsúcsot nem láttam. Úgy sejtettem a Granite-csúcson vagyunk, a Beartooth-hegységben. Ez Montana legmagasabb pontja. Itt már alig volt növényzet, csak néhány szívósabb fajta bokor és fűszál maradt életben.
   Az én sátram mellett is tűz lobogott, csak úgy a semmiben, pár centivel a talaj fölött. Ösztönösen közelebb húzódtam hozzá, mert már nem tudtam kordában tartani a testemet, annyira remegett. Fogvatartómra néztem:
 - Mit akar csinálni velem?
Nem lehetett túl beszédes alak, mert most sem felelt. Ehelyett intett egy marcona külsejű szakállas fickónak, aki azonnal odasietett hozzánk és vigyorogva bámult hol rám, hol Sigurdurra.
 - Kinyírjam főnök? - lihegett alázatosan.
 - A köpenyedet te idióta. Add neki. Nem látod hogy a hölgy fázik? - vetette oda a szőrösnek, mire az kelletlenül levette és hozzámvágta. Elfordítottam a fejem és fintorogtam, mert bűzlött. Olyan szaga volt, mint egy döglött állatnak.
 - Mi a fene ez, fuuuuj - mondtam, miközben a kezemet látványosan az arcom elé tartottam.
 - Coyote. Prérifarkas. Vagyis csak a bundája. Én fogtam a puszta kezemmel - büszkélkedett az idióta.
 - Remek - nyögtem, de azért magamra terítettem. Bármilyen undorító is volt, be kellett látnom hogy nagyon jól melegített.
 - Elmondaná végre mit akar? - próbálkoztam újra a szőke óriásnál. Ahogy a szél belekapott a hajába, egy pillanatra szabaddá vált a nyaka felső része és láttam hogy az égésnyom ott is folytatódik. Az éjfekete szemek üres katlanként meredtek rám és már megint levegőnek néztek. Válasz helyett a társa felé fordult: - Vigyázz rá, van egy kis dolgom.
 - Persze főnök, vigyázok - vigyorgott amaz és végighúzta a kezét az egyik hajtincsemen. Elhúzódtam.
 - És ha hozzá nyúlsz porrá égetlek - szólt még vissza távoztában Sigurdur, pedig már háttal volt nekünk.
Az idióta elkapta a kezét és sanda oldalpillantást vetett a köpenyesre. - Persze főnök, persze, egy ujjal se... - dadogta, de visszapillantva már ölni tudott volna a tekintete: - Finom falat lehetsz, hamarosan úgyis megkóstollak - súgta nyálcsorgatva.
Ha nem lettek volna annyian körülöttünk, esküszöm arcon köpöm, de igyekeztem megőrizni a méltóságomat. Egy indián lánya ne köpködjön a nyilvánosság előtt.
   S hogy később mégis megtettem, annak nyomós oka volt.