- Jó reggelt Stella - dünnyögött egy bársonyos férfiszólam a fülembe.
"Istenem ez a hang" - gondoltam  - "Gyógyítani lehetne vele. Legalábbis magányos női szíveket biztosan."  Vártam kicsit reménykedve, hátha mond még valamit vagy legalább megsimogat, de semmi. Picit szomorúan fordultam hátra.
 - Neked is jó reggelt Orian. Örülök hogy ti is itt vagytok.
Bár igazság szerint ezt inkább így  mondtam volna : örülök hogy te is itt vagy. Megint elöntött a melegség és megőrültem a közelségétől. A szívem elkezdett kalimpálni ahogy a szemébe néztem és elgyengült a lábam. Meg akartam érinteni, semmi más nem érdekelt. Érezni akartam ahogy átölel és többé el sem enged. Iszonyúan vágytam rá és alig tudtam uralkodni magamon.
   Néztük egymást szótlanul csodálkozva. Történt valami kettőnk közt és ezt mindketten tudtuk. Ebben a zord télben a szívünk mélyén kitavaszodott.
 - Stella, én... - szólalt meg pár pillanat múlva halkan, de nem fejezte be csak nézett rám zavartan.
 - Mi az? - kérdeztem félve és egyben bizakodva. Már az egész testem lüktetett, minden idegszálam az érintéséért kiabált.
 - Sajnálom ami az éjjel történt...Hallottam, de nem tehettem semmit - csóválta a fejét szomorúan. - Azért remélem jól vagy.
 - Igen...persze... 22 emelet után nekem már meg se kottyan két repkedő őrült - vontam meg a vállam kissé csalódottan.
 - Akkor sem tudtam segíteni, pedig rohantam ahogy csak tudtam - hajtotta le a fejét.
 - Te...dehát hogy?...vagyis...figyeltél engem? - döbbentem meg.
 - Igen - sóhajtott. -  Amikor New York-ba mentél, Sun rám bízott. Hogy óvjalak. Persze nem leskelődtem vagy ilyesmi, ne ijedj meg. Csak hallgattalak.
 - Mi az hogy hallgattál? - vontam össze a szemöldököm.
 - Megmutatom - felelte. - Hunyd le a szemed.
Rövid bizonytalankodás után engedelmeskedtem. Éreztem ahogy megfogja mindkét kezem és gyengéden megszorítja. Beleremegtem. Hirtelen furcsa hangokat kezdtem el hallani. Mindenféle zagyvaságot. Az emberi beszéd zaja egybefolyt a járművekével, a madárdallal és a szél susogásával. Az egész csak egy nagy zümmögés volt.
 - Akarod hallani miről beszélgetnek odakint? - kérdezte.
Bólintottam. Hirtelen minden letisztult és anyám szavait hallottam meg: - ...és ha nem fogunk össze, nem győzhetjük le.
 - De Sun, a fiú ereje nélkül semmit sem tehetünk - felelt erre egy ismeretlen, mégis ismerős hang.
 - Meg kell találnunk, mielőtt ő találja meg. Összehívom a Tanácsot - ezt már Vörös Szikla mondta, akinek a hangját rögtön felismertem, hiszen gyerekkoromban sokat hallottam. Ő volt a Tanács feje, mondhatni a törzsfőnök.
Bár az indiánok meglehetősen modernizálódtak már, nem sátrakban élnek és nem a földön alszanak, az őseik törvényei még mindig életben vannak. A nemzetségnek vezető kell és a Varjúknak ő volt a vezetőjük. Mindenki tisztelte és rábízták az ügyes bajos dolgaik megoldását.
 - Jól van, azt hiszem eleget beszélgettünk, menjen mostmár mindenki a dolgára - szólalt meg apám hangja.
Ekkor Orian elengedte a kezem.
 - Nahát.... - suttogtam még mindig lehunyt szemmel - te így hallasz?
 - Mindent, amire koncentrálok.
Erre azért már felpilantottam. Mindent??
 - Szóval...engem is folyton lehallgattál? Hogy tehetted ezt? - öntött el a düh. - Az összes szavamat hallottad, amit életem során kimondtam?! - emeltem fel a hangom.
 - Nem, Stella én...
 - Ez felháborító! El se tudom hinni! - üvöltöttem már szinte magamon kívül és eltoltam őt a közelemből.
 - Stella! Nyugodj meg kérlek - jött be anyám az ajtón a kiabálásra, mögötte pedig ott sorakozott az egész csapat.
 - Nem nyugszom meg! - ordítottam tovább. - Hogy tehettétek ezt velem?!  Abban a hitben éltem hogy független, erős nő vagyok, aki maga irányítja az életét, erre kiderül hogy minden lépésemet figyeltétek! Csalódtam bennetek!
 - Stella... - próbálkozott Zara a megnyugtatásommal,de nem hagytam szóhoz jutni.
 - Te csak ne Stellázz itt nekem! Biztosan te is benne voltál az egészben! Ki tudja mi lakozik az angyali külsőd mögött! - fröcsögtem.
Összerándult az arca és lehajtotta a fejét. Úgy éreztem szétrobbanok.   Kapkodtam a levegő után és megtámaszkodtam a mosogató szélébe. Iszonyúan haragudtam és szégyelltem magam. Orianra néztem, aki könyörgő tekintettel figyelt és megfájdult a szívem. Nem akartam bántani, de mintha kést döfött volna a hátamba. Anyámékkal együtt.
Mindenki hallgatott, nekem pedig már az étvágyam is elment. Sarkon fordultam és berohantam a szobámba, hangos csattanással bevágva magam mögött az ajtót. Az ágyra omlottam és zokogni kezdtem. Valószínűleg ekkor tört ki belőlem az elmúlt napok feszültsége. Semmit sem értettem és gyűlöltem mindenkit, a helyet, a szüleimet, a társaikat és az egész világot úgy ahogy volt. De legfőképpen Oriant. Minden titkomat kihallgatta és volt pofája nyugodtan a szemembe nézni.
   Mikor kitomboltam magam és a dühöm alábbhagyott, kissé megkönnyebbültem. De még mindig keserű szívvel üldögéltem, mélyen megbántva, a sebeimet nyalogatva, mikor kopogtak az ajtón.
 - Hagyj békén akárki vagy - morogtam a fal felé fordulva.
 - Nekem te ne mondd meg mit csináljak - jött be Kelda a tiltásom ellenére.
 - Egyedül akarok lenni - nyafogtam még jobban összehúzva magam.
 - Felőlem...de az a legrosszabb amit tehetsz. Ez nem segít - mondta unottan.
 - Ugyan honnan tudnád mi segít ilyenkor? Nem vagy a bőrömben, nem csaptak be a szüleid, nem veszítetted el az addig csak magadénak tartott békés életed! - vágtam vissza.
 - Ugyan mit tudsz te rólam? Többet szenvedtem mint azt el lehet képzelni és igenis becsaptak! Mert egy gyermek bízik benne hogy szeretik őt a szülei, hisz bennük, de az apám...csak fájdalmat kaptam tőle! A te apád és mindenki más is azon volt hogy megvédjen, hogy ne kelljen félned és hogy nyugodtan élhesd az egyszerű kis életedet! Fogalmad sincs mennyi áldozatot hoztak érted ezek az emberek és te így hálálod meg nekik?! Ha nekem ilyen szüleim lettek volna, nem lenne nálam boldogabb ember a Földön! Most is érted aggódnak odakinn, pedig nem is a vér szerinti gyermekük vagy! - kiabált. - És mi többiek sem ezt érdemeltük, Zara különösen nem! Orian pedig már hosszú évek óta vigyáz rád! És talán az elmúlt napok történései fényében te is rájöttél hogy okkal teszi! És tudod mit? Nem beszélhetsz így azokkal az emberekkel akiket szeretek, megértetted?! - az utolsó mondatot már fojtott hangon mondta, mintha fenyegetne.
   Sikerült alaposan felhúznom és a fenébe is, igaza volt. Csak jót kaptam a szüleimtől, mindig gondoskodtak rólam, taníttattak és ők maguk is átadták minden tudásukat. Ők szerettették meg valam a földet, a fákat, a természetet és az embertársaimat. Mindig arra törekedtek hogy megtaláljam az egyensúlyt magamban és a világban. És ezt az egyenúlyt én most felborítottam. Legörbült a szám.
 - Jól van, nemsokára kimegyek - mondtam Keldának.
Otthagyott a gondolataimmal és a sajgó szívemmel. Teljesen magam alatt voltam és azt dünnyögtem bárcsak inkább lezuhantam volna tegnap éjjel. Aztán kapcsoltam hogy ezt most valószínűleg Orian is hallotta és ettől még jobban elkeseredtem. Tudtam hogy nincs mese, ki kell mennem hozzájuk, de nem bírok a szemébe nézni ezek után. Vége a románcnak.