Az öreg teljesen ősz volt, a bőre barna és ráncos. Nagyon apró volt, talán még 150 cm magasra sem nőtt. Berángatta a tévét az asztal mellé, szusszant egyet, majd feldobta rá. Megkereste a konnektort, beüzemelte a készüléket, aztán előhúzott a zsebéből egy távirányítót.Odacsoszogott az ágyamhoz és felém nyújtotta. Ahogy elvettem tőle, hozzámért és néhány pillanatig komolyan a szemembe nézett. A tekintete olyan mélyen fúródott belém, hogy úgy éreztem a gondolataimban akar olvasni. Aztán egyszercsak megrándult és hátraugrott, mintha én is egy konnektor lennék és épp megráztam volna.
 - Jó szórakozást kishölgy - mondta aztán zavartan és minden további kommentár nélkül kitotyogott.
Az előzményeket tekintve én már ezen sem lepődtem meg, inkább a tévére koncentráltam, abból talán megtudhatok valamit a balesetről. Bekapcsoltam és a csatornákat váltogatva olyan képeket kerestem, ahol a tűzesetről van szó. Kb. 20 percnyi hiábavaló nézelődés után úgy döntöttem a CNN-en hagyom, előbb-utóbb hátha bevágják.
Megint elálmosodtam, a faliórára néztem, 18:34 volt. És valószínűleg február 24.  Már ha tényleg négy napot aludtam. Megint a tévé felé fordultam és ahogy bámultam a bemondó arcát arra gondoltam, hogyan fordulhatott ekkorát a világ ilyen rövid idő alatt. Legalábbis az én világom.
  Pár napja még Stella voltam, a kis köyvesbolti eladólány, ma meg Stella vagyok a csodanő, az elvileg testvér, meg a titokzatos anya lánya. Teljesen összezavarodtam és hirtelen nagyon fáradtnak éreztem magam. A szemeim kezdtek leragadni és már majdnem engedtem a jótékony alvásnak, mikor egyszercsak egy lángoló ház képét pillantottam meg a tévében. Kiröppent az álom a szememből és felhangosítottam. Láttam ahogy a tűzoltók küzdenek a lángokkal, szinte esélytelenül. A felvétel alatt elmondták hogy Manhattan egyik lakónegyedében porig égett ez az épület, de szerencsére senki sem halt meg mert hétköznap volt és munkaidő, csak kevesen tartózkodtak otthon. Mindenkit ki tudtak menekíteni, illetve egy nő kiugrott a 22.-ről, de csodával határos módon ő is túlélte, a St. Vincent kórházba szállították, állapota kilégítő. Mondjuk engem annyira azért nem elégített ki az állapotom, dehát erről senki sem kérdezett. Viszont legalább megtudtam hol vagyok.
A folytatásban arról volt szó hogy tegnapra sikerült tökéletesen eloltani, már biztonságos, a szakértők pedig a 20. és a 25. emelet közé valószínűsítik a tűz keletkezését. Ahol én is lakom.
Az utolsó képkockákon már csak a kiégett épület látszott, meg a sok szorgos ember, ahogy próbálják menteni ami menthető, már ha van ilyen egyáltalán. Szívszorító volt a látvány.
   A pici lakásom helyén csak egy fekete lyuk tátongott, mintha sosem lett volna. Úgy tűnt mindenem odalett. A féltve őrzött fotók, levelek, kedves ismerősöktől kapott emlékek és a rengeteg csodálatos könyv...
Elveszítettem a múltam gyönyörű darabkáit, mindörökre az enyészeté lettek. Soha többé nem kapom vissza őket, már csak az emlékeimben élhetnek tovább. Ezt eddig fel se fogtam. Annyi minden történt velem mióta magamhoz tértem hogy ezen még nem is gondolkoztam. Éreztem ahogy a könnyek elöntik az arcomat, aztán minnél inkább belegondoltam annál jobban fájt és végül zokogásban törtem ki. Gyászoltam a múltat, közben meg örültem annak hogy egyáltalán élek.
Ez az állapot vagy fél óráig tartott, aztán lassan megnyugodtam. Kikapcsoltam a tévét és azt gondoltam mostmár mindegy, lesz ami lesz,állok elébe.
   Hát jött is aminek jönnie kellett, nevezetesen Gréta nővér személyében úgy 7 körül. Vidáman, fürgén toppant be, a tőle megszokott ritmusban.
 - Jó estét drágám,hogy telt a napja? Ó te jó ég, csak nem sírt? - kérdezte aggódva, mikor meglátta a kivörösödött szemeimet.
Csak bólogattam, mire leült az ágyam szélére és megrázta a bal kezem, amivel még mindig a távirányítót szorongattam.
 - Jaj ne is nézze ezt az átkozott zajládát - vette el tőlem - csak felzaklatja. Olvasson inkább, vagy próbáljon meg aludni.
 - Olvassak? - néztem körbe a szinte üres szobán. Még egy házi áldás sem volt az ajtó fölött, nemhogy más olvasnivaló.
 - Nahát milyen figyelmetlen vagyok - dorgálta meg saját magát - mindjárt szerzek magának a nővérszobából egy-két újságot. Azonnal jövök - pattant fel.
El is tűnt mint a kámfor, de néhány pillanat múlva visszatért a kezében egy tálcával, amin egy ételesdoboz és pár színes lap hevert. El se tudtam képzelni hogy szedte össze ezeket ilyen gyorsan. Elém tette, gondosan megigazítgatva, majd felnyitotta a műanyag edényke tetejét.
 - Kínai - kacsintotta - biztosan szereti. Egye meg mindet, szüksége lesz az erejére.
Aztán mintha elszólta volna magát, gyorsan másra terelte a szót: - Az újságokat nem kell visszaadnia, mi már elolvastuk, jóétvágyat a vacsorához.
Ezután olyan gyorsan kislisszolt, mintha ördögöt látott volna.
Néztem utána egy darabig értetlenül, aztán megvontam a vállam és nekifogtam enni. Ananászos csirke volt, valami pikáns szósszal. Nagyon ízlett, közben elgondolkoztam hogy ez vajon a kórházi menü része, vagy csak Drágám nővér kivételezik velem. Az utolsó falatig eltüntettem mindent, nem is gondoltam hogy ilyen éhes vagyok.
A tálcát az üres dobozzal az éjjeliszekrényre tettem és megnéztem az újságokat. Két Elle magazin meg egy Cosmopolitan. Hajrá kultúra. Azért végiglapoztam őket, s miután megtudtam hogy mennyire nem vagyok trendi, ezeket is a szekrénykére dobtam és lehunytam a szemem. Aludni akartam és nagyon szerettem volna hogy mikor felébredek, otthon a puha ágyikómban találjam magam és ez az egész csak egy rossz álom legyen.
Elszenderedtem, de még hallottam ahogy Gréta nővér bejön a szobába, megigazítja a takarómat, halkan jóéjtdrágámat kíván és kiviszi a tálcát.

   Reggel Wilson doktor ébresztett, egyszerűen úgy hogy kivágta az ajtót.
 - Szépjóreggelt kisasszony! Nahát még aludt? 10 óra van, mennünk kell a röntgenbe emlékszik? - kérdezte ezt olyan örömmel,mintha legalábbis moziba mennénk.
Álmosan néztem rá, hátha megkegyelmez, de ő vidáman odajött az ágyam jobb oldalához és kihúzta a tűt a karomból, majd leszedegette a tappancsokat is a mellkasomról. Ettől aztán felébredtem, végül is nem mindennap tapogatnak így reggel 10-kor. Pislogtam párat, majd felültem hogy kimásszak az ágyból, de Ken doki rámszólt: - Csak lassan a testtel hölgyem, nem jöhet a lábán. A bátyja felajánlotta hogy elkísér bennünket - mutatott a bejárat felé.
Kábán odapillantottam. Az ajtóban Orian állt egy kerekes székkel.
 - Jó reggelt Stella - búgta.
 - Reggelt neked is - motyogtam megilletődve.
El tudtam képzelni milyen látványt nyújtok a csodás mintás hálóingben, kócosan, félálomban. De a bátyuskám ezzel nem törődve odagurította a széket és intett a kezével hogy üljek át. Végignéztem rajta. Megint a sötét nadrág - ing kombináció, de most nyakkendőt is viselt. Hihetetlenül elegáns volt, attól a pici borostától eltekintve, ami tegnap még nem volt az arcán.
Lányos zavaromban nem tudtam hogy másszak át a tolókocsiba úgy, hogy közben ne legyen ki mindenem a szörnyű ruhadarabból. Észrevehette a szenvedésem és megmentve a becsületemet kiment egy kávéért. Megkönnyebbülten tornáztam bele magam a székbe és Ken dokival vígan elindultunk mozizni.
Ahogy kiértünk, újra megpillantottam őt, pár méterre a folyosón. Háttal állt nekem és az anyámmal beszélgetett.