A vacsora

           Öt óra tájba értünk haza , mert egyáltalán nem siettünk ,azon egyszerű oknál fogva mert  bámészkodni akartunk egy kicsit, és az idő is kedvezett, mert bár már jó benne voltunk a délutánba  a nap hétágról sütött , igaz hogy szinte párhuzamosan a föld felszinével. De igy is nagyon szép volt, mert ilyen megvilágitásban a környéket még egyáltalán nem láttuk.

                                            Az ebéd.

           Hazai szokás szerint -- arra gondoltam, hogy na most eszek egy jó, akármilyen levest, a többivel meg majd csak elboldogulok valahogy. De itt ért az első meglepetés. Nem volt leves! Egytál étel volt! Igaz a tányér átmérője , lényegesen nagyobb mint nálunk oda haza. A másik meglepetés meg az volt hogy , hogy lehetett válogatni mert kétféle étel volt , igaz minda kettő hal volt , de más volt a garnérung.

                                   A munkahely

           Még mielőtt a munkahelyre értünk volna , addig még történt egy-két dolog. Ugyanis, Frau Liza még az este folyamán ismertette velünk a munkahelyi programot, de azt is , hogy ő mikor hajlandó bennünket  reggelivel uzsonnával és vacsorával ellátni. Ekkor már minden világos volt.  A munkaidő reggel fél hétkor kezdődött, két negyedórás , kávé illetve cigaretta szünettel,   egy félórás ebédszünettel --és délután fél ötig tartott.Gyakorlatilag efektiv kilencórát kellett dolgozni , nem megfeszitetten , de állandó jelleggel.

                                   A fogadó.

          Némileg megnyugodva taxisunk  újra megragadta a volánt, kapcsolt  és továbbhajtott.  Számitásaim szerint nem lehettünk túl távol a céltól mert már negyvenöt perce úton voltunk és én beszámoltam azt is , hogy zuhogó hóesésben , egy kicsit hosszabb az út és persze valamivel drágább is. Nem tévedtem mert , egyszer csak kezdett megvilágosodni , és kibontakozni egy egyemeletes sarok épület, amelyik teljesen megegyezett  a nálam lévő fényképen lévő épülettel.

                                  Még mindig Nürnberg.

           És még mindig az állomás. És nem véletlen , mert az állomás akkora , hogy néhány szabolcsi falut nyugodtan ellehetne helyezni benne ,minden tumultus nélkül. Na meg itt van például,a tisztaság problémája. Nem tudom honnan , honnan nem , de ha véletlenül leesik egy darab papirfecni a mozaikra , pillanatokon belül piroskabátos , seprűs lapátos emberek jelennek meg és a szemétnek nyoma sem marad.

                                   A nürnbergi állomáson.

          KIkászálódunk az autóbúszból. Amig a csomagjainkra várunk megpróbáljuk felmérni a terepet, szétnézni egy kicsit ismerkedni a nagyváros forgalmával hangulatával. És persze megnézzük , hogy hol szálltunk le , mert hazamenetelünkkor, ugyanitt lesz a találkozó.  Túl sokat nem láttunk , mert az éppen fel-vagy leszállni készülő köd homályba rejti a környéket .

                        Gondolatok az éjszakába.

           Bár messze voltunk úticélunk végállomásától, még sem volt sürgős senkinek a továbbrohanás. Csak a sofőr többszöri felszólitására voltunk hajlandók elfoglalni helyeinket , amelyek már teljesen igazodtak hátsó felünk formájához. Több mint tizenkét órát voltunk  már uton ezért már minden ülési , támaszkodási  poziciót kipróbáltunk, hogy kényelmesen  érezzük magunkat, de ez sajnos  egy félnap elmultával már nem volt lehetséges , és nem azért mert nem voltak kényelmesek az ülések hanem azért ,mert mi nem voltunk hozzászokva ennyi időt egyfolytában ülve eltölteni .

                                 Túl a vasfüggönyön.

          Annak előtte sosem láttam, csak hallottam  róla , most sem láttam, , még nyomaiban sem, mégis éreztem valami nyomást, valami megfoghatatlan jelenlétét annak  ami a valóságban már régen  nincs , de lelki szemeiim még látni vélik és tovább küldik agyamba, ami egyszerüen nem tud  mit kezdeni az információval--csak tudomásul veszi.

         Nem tudom , hogy a sofőr hányszor járt itt, és azt sem tudom, hogy utitársaim,jártak-e már erre, csak azt láttam , hogy az autóbusz megáll és az utasok egytől -egyig kiszállnak a buszból, pedig alig több mint egy órája hogy újra útnak indultunk a határ túloldaláról. Ennek a helységnek van valami varázsa, valami kimondhatatlan sajátossága, mert ez a hely,  maga a  szabadság szimbóluma, megtestesitője.

                            Tovább az úton.

          Az éjszaka csendjét  csak a motor  egyhangú  berregése és a tv -ből származó hangok váltakozása törte darabokra. Volt aki ennek ellenére átadta magát a pihentető álomnak , mit sem törődve mindezzel. A négyéves kislány megunta  az  újra feltett filmet , elkérte nyakpárnáját, és pillanok mulva már az álmok világába költözött. Biztosan szépet álmodott , mert arca néha mosolyba hajlott. Édesanyja sem birta sokáig utána, mert követte kislánya példáját és békésen elszenderedett A nagyszájú hölgy érdeklődéssel nézte a filmet immár másodszor, teljesen átadva magáta film nyujtotta élvezeteknek.

                             Szorongás a határ előtt.

            Elhagyjuk Nagyváradot , ahol a még üres helyeket is elfoglalják. Egy idősebb úr, egy nagyszájú hölgy ,és egy anyuka száll fel négy éves forma kislányával. Gyakorlott utazóknak néznek ki , különösen a kislány , mert amint fenn van a buszon , azonnal végig rohan rajta, helyet keres és talál , majd szakszerüen  leellenőrzi , hogy a két televizió a helyén van-e.

                                       Újra itthon.

     Még az elején  visszatekintést tettem régmult időkre , amikor még őseim jártak  Európába , sokadmagukkal, nagyobbrészt nem úri jókedvükben hanem katonaként parancsra! Ennek kapcsán formáltam én jogot európaiságom igazolására, bizonyitására. A magam részéről már azt is  eredményként könyvelem el , hogy békeidőben , minden kockázat nélkül  jutottam el oda , ahova őket vitték , akár erővel is.

                             Újra Nürnberg

           Megérkezünk Nürnbergbe, a vonaton való utazásnak vége , most már egy buszra fogunk szállni amelyik elrepit bennünket Szatmárnémetibe.De előbb a peronról bekell menjünk az állomásépületbe , onnan meg a Willy Brandt Platz-ra. Elméletileg ez megis van, csak a gyakorlatba egy kicsit másképp alakul a kép, mert most egy másik kijáraton jöttünk ki --mint mikor bementünk --ennélfogva az volt az érzésünk , hogy a város elfordult legkevesebb kilencven fokkal , mert semmit nem találtunk ott ahol gondoltuk , hogy kell lennie.

                                Az utolsó délután.

          Hazaindulásunk utolsó napját egy kis városnézéssel, netán nosztalgiazással töltöttük. Ellátogattunk néhány üzletbe, hogy némi ajándékot vegyünk , vigyünk hozzátartozóinknak, és néhány fénykép felvételt is készitettünk, hogy ha évek mulva eszünkbe jut Westerstede,  ezeken a képeken keresztül , élővő tudjuk varázsolni emlékeinket . Aztán vissza fogadóba , ezuttal már gyalog , mert a kölcsön vett kerékpárjainkat leadtuk a cégnél.

                                 Hirek, amelyek valósággá válnak.

          Minden rosszban van valami jó --mondja közmondás--és ez most ránknézve bekövetkezni látszik. Hirek szállingóznak , hogy idő előtt haza kell mennünk.Érdeklődésünkre semmi konkrét választ nem kapunk, ezért aztán azt kezdjük feszegetni , hogy esetleg a munkánkkal nincsenek megelégedve. Megnyugtatnak , hogy erről  szó sincs , hanem inkább valami felsőbb utasitásnak kell eleget tenniük.

                               A temető csendje

           Egyesek szerint  egy kissé furcsa az a szokásom , hogy idegen helyen, idegen városban is , ha időm engedi kimegyek a temetőben. Magyarázatot nem tudok rá adni , esetleg annyit , hogy túl sok rokonom ismerősöm barátom költözött már el, és  néha olyanokat szoktam mondani , hogy lassan már több ismerősöm van a temetőben mint az élők sorában. Ezek után, ezen a februári vasárnapon amikor a hőmérséklet plusz tiz fok körül mozgott felkerekedtem és kimentem a Westerstede-i temetőben.

                                 Újságok, Hamburg ,és egy öreg énekes.

          Az újságokról jut eszembe, hogy amelett, hogy rendkivül szinesek, tele vannak  mindenféle hirdetésekkel , és szenzációsnak szánt történetekkel .Mindennaposak a gyilkosságok ,a rablógyilkosságok, és az erőszakos bűnözések.Azonkivűl,számtalan kép,  aktfotó hivja fel a figyelmet a szerelmi légyottok lehetőségeire. Ezekből a legtöbb Hamburgba várja a szórakozni vágyókat.

                                   A város.

          Kisváros. Német mércével mérve. Itt nincs ipar, csak kereskedelem és szolgáltatás , na meg mezőgazdaság, és állattartás a tanyavilágban, de az a  lehető legmagasabb szinten. Egyesek tizenhat , mások húszezer lakost mondanak, mi az igaz, nem tudom meg, de nem is érdekes mert egyéb beszédes adatok  vannak , amiket az ember beszerezhet  , amint sétál a városban. Két autó szalonnal találkoztam --nem mintha kocsit akartam volna vásárolni--séta közben.

                                      A templom

           A tizenharmadik században épült , pontosabban  1232-ben , akkor vártemplomnak. Kivülről vakolatlan, a kicsi ablakok inkább lőréseknek tetszenek mint ablakoknak. A századok folyamán nem sok változáson esett át, de az ablakokat beüvegezték , új ajtókat tettek rá, és belül levakolták. A falak, puritán fehérek csak néhány  festmény --elsősorban Szűzmáriáról, és Kisjézusról--valamint néhány felirat, ige

idézet.

                                 Kirándulás a legelőre.

          Még mielőtt leülnék a bárban, egy kávé , Liza  néni és Hánzi úr mellé, még valamit feltétlenül elkell mesélnem, elsősorban azért mert egy kicsit furcsa  egy  kicsit meglepő,s talán még egy kicsit bizarr dolgot is megtapasztaltam , a délutáni sétámon. MIután egy kicsit beleuntam a városba, az üzletekbe , a gyönyörű februári napsütés arra csábitott, hogy forditsak hátat a városnak a civilizációnak , és csapjam ki magam a rétre , és nézzem meg  azt a  nagy tarka tömeget , amiről már tudtam ,hogy nem egyébb mint egy hatalmas tehéncsorda.

                                 A környék.

           Annyi féle érzés kavarog bennem , és egyszerűen nem tudom hogyan fogalmazzam meg  ennek a vidéknek a jellegzetességeit , lakosainak lelkiállapotát , egymáshoz és a környezethez való viszonyulásukat. Ezért aztán Hánzi bácsit veszem alapul , akinél a napi három újságjából az első helyen a környezetvédő párt újságja áll, úgyannyira , hogy nem tagja a zöldpártnak de a politikájukat anyagilag támogatja, amivel Frau Lizának is imponál , mert ő is nagy környezetvédő.

                                    Ingo és Péter, meg Hánzi úr

           Ők voltak a legközelebbi kollégák akikkel együtt dolgoztunk,immár több mint három hete.De  ez nem  jelentette azt , hogy egyebet nem is csináltunk , csak beszélgettünk. Csak annyit , hogyha beszélni valónk akadt amit  megakartunk beszélni --anélkül , hogy a munka folyamatát  megzavartuk volna--azt meglehetett tenni . Igy került sor arra , hogy beszédbe elegyedtünk és megkérdeztem , hogy hol tanulta a szakmát , ugyanis azt vettem észre , hogy az asztalos szakmában ha valami komolyabb beavatkozást kellett elvégezni azt inkább ránk bizták.

                           Liza néni és a fogadó fenntartása.

           Liza néni néha panaszkodott, panaszkodott a hiányzó vendégekre, panaszkodott , az euróra , és néha még Hánzi bácsira is , de az inkább évődés volt mint panasz. Nem minden ok nélkül panaszkodott, mert igy télen kevés volt a vendég , kicsi volt a forgalom és kevés a jövedelem, a haszon. Ő úgyanis nagyon magasra állitotta a mércét. Mert ha volt szálló vendég, ha nem volt , minden második nap friss virág kellett legyen minden asztalon a bárban Mindez januárban , februárban.Ha volt vendég ha nem , a szobákat minden nap  takaritatta egy szobalánnyal .

                               Itt sem szeretik cigarettám füstjét.

            Már voltak rossz tapasztalataim , a cigarettám füstjével és illatával kapcsolatban, de arra nem számitottam, hogy Hánzi úrnak sem fog tetszeni, már csak azért sem,  mert hosszú vastag szivarja egész nap nem esett ki a szájából. Ő a bárpultnál ült, én legalább tizméterre tőle a már megszokott asztalunknál, és vidáman szivtam  , a "jó" hazai cigarettámat.

                                     A vonaton.

           Két -három órai bámészkodás útán , elérkezettnek láttuk az idejét hogy tovább útazzunk, ezúttal ezzel a gyönyörű Intercity-vel amelyik a hátralévő nyolc-kilencszáz kilómétert képes kevesebb mint öt óra alatt megtenni. A beszállásnál nincs tülekedés, nincs lökdösődés. Egyszerüen mindenki  besétál a vagonokban ahol aztán kedvére válogathat a helyekből , mert még sok a hely , mert még átkell szelni , a háromnegyed Németországot ,és időközben még szállnak fel , na és persze le is.