A nürnbergi állomáson.

          KIkászálódunk az autóbúszból. Amig a csomagjainkra várunk megpróbáljuk felmérni a terepet, szétnézni egy kicsit ismerkedni a nagyváros forgalmával hangulatával. És persze megnézzük , hogy hol szálltunk le , mert hazamenetelünkkor, ugyanitt lesz a találkozó.  Túl sokat nem láttunk , mert az éppen fel-vagy leszállni készülő köd homályba rejti a környéket . Csak feltételezzük, hogy köd homályán túl óriás épületek vannak , amelyik közül valamelyik az állomás épülete.

          A Willy Brandt placcon vagyunk, ahonnan aluljáró vezet át a hatalmas állomásépületbe. Mostmár csomagjainkkal megterhelve vonszoljuk  magunkat az ismeretlenség teljes áldásával az aluljáróban. Ameddig csak egy út van addig nincs is semmi baj , de amikor az  út elágazik három négy felé, akkor mi legalább  ötirányba szeretnénk elindulni mert mindenki jobban tudja mint a másik hogy melyik a jó irány bár még sohasem jártunk erre. Tipikus keleteurópai viselkedés, az ismeret a tudás megjátszása , akkor is amikor az ismeret teljesen hiányzik. Elindulunk az egyik aluljáróba --a világitás , elég gyér--ahol fiatalok randaliroznak , elég kétes kinézetüek ezért nem veszem a bátorságot , hogy tőlük kérjek felvilágositást, hanem tovább haladva , egy középkorú hölgyet szólitok meg. A hölgy készségesen áll rendelkezésünkre , bár elég alaposan megnéz bennünket és már ruházatünkról tudja , hogy idegenek vagyunk. De értékeli , hgy anyanyelvén érdeklődöm  az imformációs , illetve a jegyiroda fellelhetősége iránt. Amit ő könnyedén nyugodtan elmagyaráz, azt én szinte izzadva  próbálom megjegyezni , majd úgy teszek mintha mindent értenék, köszönetet mondva neki,  továbbindulunk. Az az igazság , hogy egy darabig tudtam követni mondokáját , de egyszer aztán megszakadt a fonal és tovább nem erőltettem a dolgot, arra gondolva , hogy a továbbiakban majd még érdeklődöm másoknál is.

             Az állomás épülete több szintes , hogy hány emelet fölfelé és hány szint lefelé azt nem tudom megmondani , de azt igen ,hogy  merre kell menjek a jegyirodák irányába. Aránylag hamar megtaláljuk a jegyirodát, gondoljuk mi , de nem is kellett keresni mert egy olyan harmincméteren végig ügyes kis iróasztalok sorakoztak számitógéppel , nyomtatóval és jól képzett türelmes jegyárusokkal.

             Itt el kell meséljem , hogy , hogyan történik a jegyvásárlás. Azt hittem hogy ott  én leszek a legmaflább, de aztán rájöttem hogy ide Nürnbergbe eljutnak a világ minden tájáról , olyanok is akik bizony elég alacsony fokon állnak a civilizáció lépcsőfokán. Azért nyerte  el tetszésemet az a  kasszásnő aki éppen az előttem álló fekete nőt akarta jeggyel ellátni , aki nem beszélt sem németül , sem angolul--mert a kasszánál mindenki beszélte ezt a két nyelvet--csak egy város nevét tudta ahova utazni szándékozott. Már nem tudtam , hogy melyiküket sajnáljam jobban , de megoldás akkor is volt. A fekete nő  megmondta a városnevet , a kasszáskisasszony zongorázott egy kicsit a billentyűzeten  majd feléje forditotta számitógép képernyőjét , amelyiken megjelent az egész utvonal, átszállással, órára és percre ,vágányszámmal , és jegyárral egyetembe. Ráadásul , hogy a jegy , másnap hajnali háromóráig bármelyik arra tartó vonatra érvényes.Ezekután felszabadultan, nyugodtan mondtam el, hogy én hova szeretnék utazni .Pillanatokon belül meg volt a jegyem Oldenburgig, társaiméval  együtt.

            Tiz óra múlt el néhány perccel , tegnap este óta nem ettünk semmit ezért elővettem elemózsiámat és falatozni kezdtem ennek az óriási  csarnoknak az egyik szegletébe. Közbe beindult a forgalom emberek jöttek mentek a földkerekség minden tájáról , japán kinai , vietnámi , néger, mindenféle náció. Százötven centis  japán lányok rohantak az internet szobába , amelyik legalább egy fél futtbalpályányi volt, és pillantokon belül kapcsolatot teremtettek a világ másik végén tartózkodó hozzátartozóikkal , a megszámlálhatatlanul sok számitógép  segitségével. És én csak ámultam , meg bámultam , és csodálkoztam a technika ezen ésszerű vivmányán.Az ajtón túl nem mertem menni. Rengeteg látnivaló volt ami kelet-európai szemnek szokatlan. Példaúl, ahogy láttam egy párt összeborulva, egy harmincöt-negyven kilós szőke lányka , egy kétszer  akkora néger fíú karjaiban. Hát mifelénk az ilyen nem mindennapi! Na de evés után, rám jött a dohányozhatnékság. Itt szabad volt, de nem akárhol, hanem a csarnok kellős közepén volt egy vasrácsos tetejű asztal-- persze szék nélkül -- jó magas, és ott lehetett dohányozni , mert a rácsos tetejű asztal , azonnal elnyelte a hamut, és a végén a csikket is.Fáradt lábaimon már alig-alig álltam és  szinte éreztem , hogy röhögnek rajtam: Nesze neked bagós, szivjad állva ha nem tudsz parancsolni magadnak!