A város.

          Kisváros. Német mércével mérve. Itt nincs ipar, csak kereskedelem és szolgáltatás , na meg mezőgazdaság, és állattartás a tanyavilágban, de az a  lehető legmagasabb szinten. Egyesek tizenhat , mások húszezer lakost mondanak, mi az igaz, nem tudom meg, de nem is érdekes mert egyéb beszédes adatok  vannak , amiket az ember beszerezhet  , amint sétál a városban. Két autó szalonnal találkoztam --nem mintha kocsit akartam volna vásárolni--séta közben. Be is mentem, a fedett csarnokokban, ahol százszámra álltak a kocsik , újak és használtak, kilencven százalékban német gyártmányúak.  Egy alkalmazott szegődött hozzám, és érdeklődött , hogy mit szeretnék. Nagyvonalúan kijelentettem , hogy nem vagyok idevalósi , és egyelőre csak nézegetek, de érdekelne  egy olyan négy- ötéves középkategóriájú kocsi. Ezeket a szakkifejzéseket Pétertől meg Ingótól tanultam ,akiknél mindennapos téma volt a kocsi. Az eladó karonfogott és elvitt engem  egy másik boxba --ő mondta így -- és vég nélkül mutogatta nekem a különböző márkájú, korú és árú kocsikat. Én csak bólogattam, majd  igéretet tettem , hogy rövidesen benézek ,és azt az ezüstszínű Opelt  megveszem  nyolcszáz euróért. Ő szegény  lehet , hogy még most is engem vár , pedig én már akkor tudtam , hogy kocsivásárlás nem lesz. De olyan szolgálatkész volt , hogy nem volt szivem kiábránditani, meg azt is tudtam , hogy miattam biztos nem fog csődbemenni. Ami igaz, keresetünkből vehettünk volna egy kocsit, ha megkaptuk volna az egészet, de a fizetésünkből levonták a szállás és élelmezési dijat. Így  is kaptunk kétszerannyit mint amenyit itthon kerestünk , és itthon is járt a fizetés. Erre  nem is panaszkodtunk, mert sem  azelőtt , sem azóta egy hónapban annyi pénzt nem kerestem. Az ellátásra sem panaszkodhattunk, hiszen Frau Liza úgy ellátott bennünket , hogy itthol megsem közelitettük azt a szintet --talán a vasárnapi ebédünk közelitette meg az ottani hétkönapi szintet.

            Hivatalos adatot nem találtam a város koráról, de ahol a templom több mint hétszázéves , ott a város legalább ezer , de ezen  netörjük a fejünket , hanem inkább nézzük meg azt  gyönyörű makadám útkövezetet, amit nem tudom milyen kőböl faragtak ,mert szürke, piros, meg sárga szinű is volt köztük.  A zebra,  fehér kőböl volt kirakva. Ezek a meleg szinek , nagyon hangulatos arculatot adtak a belvárosnak. Öröm volt sétálni rajta, és jó volt hallgatni a csinos  női lábak  tűsarkainak  az  ütemes kopogását. Hogy az útkövezet nagyon régi volt azt az is bizonyitotta , hogy az állandó autóforgalomtól az autókerekek  szabályosan kikoptatták a követ , különösen a kanyarokban , de kátyú nem volt rajta -- máshol sem.

           Ha már az utaknál tartunk , meg kell emlitsem , hogy éppen a takaritó vállalat székháza előtt haladtunk el , ahol  kilenc darab  takaritó gép  pihente ki egészheti munkáját szépen sorba állva  a garázsba. Rögtön eszembe jutott , hogy a legalább ötször nagyobb városunknak, ma sincs annyi takaritó gépe. Persze, Európába vagyok.

           További sétánk során, megtapasztaltuk hogy a városközpontban nincs háromemelettől magasabb épület , csak a templom tornyok emelkednek ki a házak közül, és a kocsik sem tolakodnak , nyomakodnak az út szélén, és nem is ácsorognak ott. Úgyanis csak azt hajt be aki ott lakik , és nem parkol az utcán ,mert mindenkinek van saját garázsa.

           Itt a főtéren számtalan üzlet van --bár vásárolni nem akartunk --némelyikbe benéztünk. Az egyik rövidárú üzletben  " zoknis" nap volt. Ez azt jelentette , hogy aki bement a boltba, és függetlenül  attól , hogy vásárolt vagy sem , kifelé jövet ingyen elvihetett két , vagy akár több pár zoknit is --az üzlet elé kihelyezett kosárból . Általában, két pár zoknit vittek el a vásárlók. Rögtön eszembe jutott , hogy vissza megyek az autókereskedőhöz , és  javasolni fogom neki , hogy tartson néha ő is ilyen napot, akkor énrám is  biztosan számithat. De ez az ötletem megmaradt elméleti szinten.

           De ha már árukról és árakról beszéltünk , hadd fejezzem ki felháborodásomat is amit az váltott ki , hogy egy bútorboltban megláttam a cégünk álltal  gyártott székeket,  hetven- nyolcvan eurós áron. Közelebb mentem, hogy megbizonyosodjak , hogy jól látok-e, mert nagyon jól tudtam, hogy ezeket a székeket cégunk húszonöt-harminc euróért  gyártja nekik. Bár nem erősségem a matematika, azonnal rájöttem , hogy itt bizony olyan arányeltolódások vannak, aminek a levét mi  szegény keleteurópai  iparosok-- dehogy iparosok éhbérmunkások , proletárok --isszuk meg. Igaz, akkor már nem szatmárnémeti , nem román , és a legkevésbé sem cégem terméke , hanem a német Steinhoff márkajelzéssel  van ellátva .

           Ezen tapasztalattal gazdagodva , tovább játszadoztam a  gondolattal , már csak azért is , mert eszembe jutottak az itthon halott  melldöngető nyilatkozatok, szlogenek ,hogy : hogy a mi bútoraink, a mi termékeink világszinvonalúak , a hirnevünk --nemkülönben.  Ez eddig rendbe is volna -- bár be kell vallanom , hogy láttam szebbet is jobbat is, mint a mienk--de akkor  máshol, a kereskedelmi szellemmel , a kompetenciával van baj-- ezért vagyunk mi olcsójánosok mert nem tudjuk  eladni  termékeinket  az azt megillető áron.

            Így válunk  nevesincs ország , nevesincs város  névtelen exportőreivé, akikkel  elhitetik , hogy vagyunk valakik, de akiről senki sem tud. Még szerencse , hogy újságjainkból eltüntek , vagy eltünőben vannak az olyan hangzatos cimek: Hirnevünk külföldön.