Ingo és Péter, meg Hánzi úr

           Ők voltak a legközelebbi kollégák akikkel együtt dolgoztunk,immár több mint három hete.De  ez nem  jelentette azt , hogy egyebet nem is csináltunk , csak beszélgettünk. Csak annyit , hogyha beszélni valónk akadt amit  megakartunk beszélni --anélkül , hogy a munka folyamatát  megzavartuk volna--azt meglehetett tenni . Igy került sor arra , hogy beszédbe elegyedtünk és megkérdeztem , hogy hol tanulta a szakmát , ugyanis azt vettem észre , hogy az asztalos szakmában ha valami komolyabb beavatkozást kellett elvégezni azt inkább ránk bizták. Nem volt  ebben semmi különös , mert náluk egész másképp folyik a szakmai képzés. Sokkal sokoldalubb,bizonyitja ezt,az hogy bőrhibát is kitudnak javitani , vagy üveget csiszolni , esetleg üveget mattitani.. de a fémiparhoz is konnyitottak. Viszont egyik szakmában sem tudtak úgy elmélyülni , mint mondjuk mi akik  asztalosságban jók voltunk,de  halvány lila gőzünk sem volt a fémről , bőrről üvegről. Az ílyesmiben egyértelmüen ők voltak a jobbak, de még a szinezésben is , mert rengeteg jóminőségű festékanyag és szerszám állt a rendelkezésükre.Egyébként kilenc osztály elvégzése útán iratkoztak technikai  iskolába ahol két évig mindenféle gyakorlati képzésben részesültek aminek az elvégzése után eltudnak helyezkedni , például egy ilyen munkahelyen. Túl nagy választék munkahelyekből itt sincs ,a munkanélküliség nagy probléma , amivel most, a választási kampány idején  minden párt nyomatékosan  kidomborit nyiltan kijelentve , hogy az idegenekre nincsen semmi szükség, inkább adjanak kétszer annyi bért a németnek mint fele annyit egy  idegennek. Azt hiszem ez volt a legdurvább beszólás amit hallottam  rádióban tévében, ami az idegenekre vonatkozott, vagyis ránk is. Még irigyeltem is egy kicsit  a kollégáimat , hogy nem értik miről van szó! És amikor elmagyaráztam nekik,hogy miről is szól a nóta, hát ők sem látszottak felhőtlenül boldognak.

           Másnap megemlitettem Ingonak, meg Péternek , hogy mit láttam a  tévében. Erre ők azt válaszolták , hogy a munkanélküliség miatt van , és ez nem egy újkeletű dolog , mert ezt minden év január, febrúárjában eljátszák , mert decemberhez képest a munkanélküliség két százalékkal növekedik. De ez már évtizedek óta mindig  igy van. Megnyugtattak!--már amennyiben. 

          Bevallom egy kicsit bosszantott a dolog  mert tisztelője voltam, vagyok német népnek. Gondoltam alaposabban utána nézek a dolgoknak és újabb információkat gyüjtök be. Erre legalkalmasabbnak találtam Hánzi bácsit aki  a napi három újságjának elolvasásával, napirenden volt a napi eseményekkel. De ő még Ingoéktól is továbbment , és határozottan kijelentette , hogy a szocialista kormányzásnak helye nincs mert az egyszerüen leszoktatja az embereket a munkáról , és arra tanitja , hogy különböző segélyekből is meg lehet élni.

          Most láttam elérkezettnek az ídejét annak  , hogy vájkálják Hánzi bácsi multjában, anélkül , hogy megemliettem volna , hogy Frau Liza már némi felvilágositással ellátott. Előbb a fociról érdeklődtem , de azt nem szerette , hanem megemlitette , hogy többszörös országos bajnok volt tekében , és be is vitt az irodájába ahol megszámlálhatatlan  mennyiségű, különböző versenyeken nyert kupa volt látható. Láthatóan büszke volt a fiatalaságára és a kupákra.

         Láttam egy kupát ezerkilencszáz harmincnyolcból.-- Na mondom meg van! Most kapom el az   öreget. Rámutattam a kupára --országos harmadik helyezett bronz-- és azt mondtam , hogy azt biztos Hitlertől kapta.

-- Nem,  nem, Hitlertől nem kaptam én semmit , kivéve behivót , de azt is csak majd később egészen a háború vége felé , de mire bekellett volna vonulnom, Hitler már beadta a kulcsot.

--És hogy volt a Hitlerjugenddel?

--Azt meg honnan tudod?

--Hát hall az ember egyet s mást.

--Hát az hülyeség, az iskolában mindenkit beirtak a Hitlerjugendbe, és jártunk gyakorlatozni. Nem bántottam én senkit , nem is volt rá alkalmam. 

Az öreg egy kicsit idegesnek látszott, nem tudom miért. Talán nem mondott igazat, úgy hatvan- hetven év távlatából, talán nyomta valami a lelkét, amit nem akart , vagy nem tudott elmondani , amit biztos magával visz az örökkévalóságba.