Újra Nürnberg

           Megérkezünk Nürnbergbe, a vonaton való utazásnak vége , most már egy buszra fogunk szállni amelyik elrepit bennünket Szatmárnémetibe.De előbb a peronról bekell menjünk az állomásépületbe , onnan meg a Willy Brandt Platz-ra. Elméletileg ez megis van, csak a gyakorlatba egy kicsit másképp alakul a kép, mert most egy másik kijáraton jöttünk ki --mint mikor bementünk --ennélfogva az volt az érzésünk , hogy a város elfordult legkevesebb kilencven fokkal , mert semmit nem találtunk ott ahol gondoltuk , hogy kell lennie. Ezért aztán sétálni kezdtünk  csomagjainkal  körbe az állomás épületen, csak nem jó irányba , mert ha kijövetelkor balra megyünk  akkor  csak az állomásépület egynegyedét kellett volna megkerülni , de mi jobbra mentünk , ennélfogva az épület háromnegyedét kellett körbejárjuk, hogy eljusunk az autóbusz megállóba, ahova nem sokára az autóbuszunk is befutott. 

           A vezető öt euró legombolása után megengedi , hogy csomagjainkat bepakoljuk  a csomagtartóba. Nem olcsó, de megéri mert még legalább három óra van a hivatalos indulásig. Így, csomagjainktól megszabadulva zsebredugott kézzel sétálni indulunk a környéken. Nem szándékozunk túl messze menni ,csak egy kicsit szétnézni ,benézni néhány üzletbe  inni egy kávét , limonádét , és egy kis üditőt beszerezni az útra.Itt az állomás környékén az ára mindennek  a kétszerese háromszorosa, a máshol megszokottnak. 

          Ahogy kijövök az egyik üzletből--szinte nem hiszek a szememnek, amikor megpillantom a nagyszájú útitársnőnket hat óriási csomaggal bicegve a buszmegálló felé, mögötte még egy hölgy hasonlóképpen felpakolva. Csak emlékeztetőként emlitem meg , hogy odautazásunkor az tünt fel , hogy a nagyszájú utitársnőnknek mindössze két csomagja volt. De hát nem is ez a fontos , hanem az , hogy megsajnáltam a cipekedésben , és felajánlottam segitségemet, amit ő szivesen elfogadott és nagyon hálálkodott is . A furcsa az volt , hogy miután a legnehezebb bőröndjeit elvettem tőle , ő továbbra is bicegett, és nem kevésbé sántikált mögötte kullogó barátnője is. Éppen befordultunk a  Willy Brandt Platz-ra , már láttuk a buszt , amikor  arra kért , hogy álljunk meg egy kicsit pihenni. Megálltunk,  ekkor levette napszemüvegét-- amire egyáltalán nem lett volna szüksége , mert az ég elég borus volt. A napszemüveget egyáltalán nem a nap ellen viselte, hanem  azért mert takargatni valója volt a szeme tájékán , ahol kékülések, lényegesen nagyobbak voltak mint ahogy azt sminkelni szokták. Arra emlékeztem , hogy Hamburgba ment, és rögtön eszembe jutottak kollégáim elbeszélései a hamburgi vigalmi negyedekről , és az utcai prostituáltak, nem mindig vig életéről. Summa summárum , rájöttem , hogy nem a hamburgi kikötöben zsákolás közben szerezte sérüléseit.Erről persze neki nem tettem emlitést, mert emlékeztem arra, amikor idefele jöttünk azt mondta , hogy azért nem fizet pluszba semmit mert nem azért megy dolgozni , hogy a mások zsebét tömje.Barátnőjével való sugdolózásából az is kiderült ,hogy legalább kétszer annyit keresett mint én , igaz én  nem sántikáltam , nem voltam kék foltos , és messze nem voltam olyan csinos mint ő, hogy a korkülönbségről , és szakmabeli különbségről ne is beszéljek.

            Gyülekeznek az utasok, és lassan megtelik a busz, és eljön az indulás perce is. Amit már annyira vártunk elérkezett, és most egy kicsit fáj , egy kicsit visszavágyok, még beszélgetnék Frau Lizával egyet s mást , sőt amit beszélgetünk azt sem irtam le  még mindent , mert feltettem neki egy néhány olyan kérdést, amiről feltételeztem , hogy nem tudja --annak ellenére , hogy történelmi ismereteiről már rég bizonyságot tett. Ílyen volt az hogy megkérdeztem , hogy hallott-e bizonyos , Burebistáról, Decebálról? Kérdőn nézett rám , majd hosszas gondolkodás útán megemlitette , hogy van neki egy húszonnyolckötetes történelmi lexikonja, de ő nem olvasott ezekről az urakról , de az is lehet , hogy elfelejtette , vagy csak elkerülte  figyelmét , vagy egyáltalán nem szerepelnek a lexikonjába . Pedig abban mindenki benne van aki számit --tette hozzá elgondolkozva. Majd ő kezdett engem "vizsgáztatni"

-- Hány német Nobel- dijast ismersz ?

--Hááát, igy most hirtelen csak egy -kettő jut eszembe.

--Na, mondjad!

--Thomas Mann, Heinrich Böll... még tudok , csak most nem ugrik be!

 Aztán ő még felsorolt vagy nyolcat, olyanokat is, akiket én még csak  hallomásból sem ismertem. Ez egy könnyedebb  beszélgetés volt, de más alkalommal voltak fajsulyosabb beszélgetéseink. Egyszer például, megkérdeztem tőle , hogy mit szól a német egyesitéshez?

--Természetesen örülök hogy újra egyben van a hazánk, de nem tetszik nekem , hogy keleten , úgy el vannak maradva, és bennünket is visszahúznak a fejlődésben -- mióta ujraegyesültünk , nekünk is rosszabbúl megy!

-- És az igaz , hogy a repatriáló  svábokat szászokat a keleti tartományokban telepitik le ?

--Ez így, ebben a formában nem igaz! Az viszont igaz , hogy többet telepitenek keletre mint nyugatra, azért mert , a kilencvenes évek elején onnan nagyon sokan települtek a nyugati országrészbe és ott maradtak üres lakások! De nehogy azt hidd , hogy a keletnémetek örülnek a  repatriáló német származásuaknak!

            Mire A Frau Lizávak folytatott beszélgetésemet felidéztem, és elgondolkodtam rajta, addigra egészen besötétedett és elhagytuk a német földet, anélkül hogy észrevettük volna , hogy már az osztrák Alpok sziklás hegyei között autókázunk.