20. részlet

                Kissé görnyedve álltam, s kezemben egy késként használt fémeszköz markolászlott. Látásomat zavarta a szemembe csörgedező vér, s vöröslött a világ. Szívem dobolt, mint még addig soha, s megzavarodott piros tekintetemet egy pisztolycső babonázta. De a fürge fegyver remegő marokban táncolt, s gazdája lelke a halál szélén lebegett.
                Tibi állt előttem, s nyakát fogva meredezett rám.

19. részlet

                Szürke madarak szálltak át a bársonyos kék égen.  Hideg hó fedte a város peremét, de a mocskot, amit mélyen belül takart, semmi sem tudta fehér ártatlanságra festeni. A téli természet lassan lélegzett ekkor, mégis az adott pillanatban pezsgésre várt a lények vére. Elég volt egy pisztoly lövésének hangja hogy végig rázza a környéket, akárcsak a sportolóknál a csöndben várt s szívet dobbantó rajtszó, mintha felébredtek volna, s rögtönzötten tágult pupillájukat tárták elő.

18. részlet

Hűvösre sikeredett az aznapi téli reggel, de bent az iskolában árasztották a fűtést. Nekem ez már túl sok volt, mert míg mások könnyed öltözetben járkáltak a folyósokon, s vásznakat dobáltak le a termekben, rajtam plusz rétegek súlyosodtak. Alakomat kitömték, arcomat elfojtották, és a lázas testem már alig bírt levegő után kapkodni is. De nem bántam, mert elvégre én voltam a Mikulás.       Kaptam szakállat, piros öltözéket, s pár segédet is.

17. részlet

Nem tévedek nagyot, ha azt mondom, mindenkinek van legalább egy pillanat az életében, amikor akarata ellenére is, de újjá születetik. Lehet ez külsőleg, mellyel az időt tévesztenénk meg, lehet ez környezetváltozás, mellyel elménket áltatnánk, s lehet a lélek újra formálódása is, mely szerintem a leghatalmasabb mind közül. Akárhogy is, megtörténhet, s meg is történt már, hogy az élet egy adott pillanata alatt új dolgok születtek, s régiek foszlottak szét.

16. részlet

                A telefon monoton csörgése verte fel a reggeli néma világot. Fejemet egy párnával letakarva feküdtem az ágyban, s úgy gondoltam kijár nekem a pihenés, így próbáltam nem foglalkozni az ébredésemet okozó hanggal. De a zaj nem halkult, és kötözködve a dobhártyámmal, nem is hagyott békét nekem. Álmosságot rejtő morgásommal próbáltam csöndre bírni az átkozott csörgést, s ámulatomra sikerült is. Kicsit tovább hódolhattam a fekvésnek, és a semmit tevésnek. 
                Talán szükségem is volt rá, miután barátnőmet és szerelmemet megölte egy vadállat. Tibi végzett az ártatlan lelkekkel, s ekkortájt talán már a börtönben várhatta végső ítéletét.

15. részlet

                Hajnal fele járhatott az idő, s forgolódtam ágyamban. A puha takaró ellenére is, rosszul éreztem magam egyenesen fekve. Általában ilyenkor apám jelenik meg álmomban, tovább ostorozz tanácsaival, s végül izzadva riadok fel a sötét szobában. Ellenben ekkor ez nem így történt. Semmi köze nem volt ehhez a rémalakhoz.
                Az éjszaka leplével rejtegette házait a város, s mégis küzdöttek ellen az utcai lámpák.

14. részlet

                Belül örvendeztem a látványnak, amint Tibit bilincsbe verve a rendőr kocsihoz vezették. Éreztem, hogy végre sikert értem el, s hogy egy gonddal kevesebb maradt. Csak hogy átkozott szemei rám meredtek, és mintha lelkembe szabadult volna egy kis pengével, és össze-vissza szabdalva őrjöngött. Mégis arcán enyhe mosoly rejtőzött. S látva ahogy a két méteres óriás hagyta, hogy betömjék a rendőrautóba, úgy éreztem győzelmem mégsem olyan teljes, mint azt először képzeltem.

13. részlet

                Miközben a vezetékes telefonon épp Tibivel beszéltem, gyorsan kihasználtam a másodpercek adta lehetőséget, hogy megmentsek egy, vagy akár több életet, így a mobilomon tárcsáztam a rendőrséget. Az hamar kicsengett, s éreztem amint egy izzadság csepp vándor útjába keveredtem.
- Halló, tessék? Körzeti rendőrkapitányság, miben lehetünk a szolgálatára? – szólt egy unott hang, miközben, én még nagyon is figyeltem Tibi szavaira, de neki se volt már sok ideje.

12. részlet

                Felálltam a géptől, s a kukához lépkedtem. Bele eresztettem a véremtől mocskolt vásznat, melyet a kezemről tekertem le pár perce. Kicsit fázott, és enyhén fájt, de a kocsi baleset után, ez már csak ritkán tarkította testem. Nem voltam tele hegekkel, de nem is büszkélkedtem azzal, ami velem történt. S tudtam, még csúnyább dolgok várhatnak majd rám. 
                De időt kellett szakítanom Erikára is.

11. részlet

                Feltakarítottam az üvegszilánkokat a sarokból, és bevallom kicsit féltem, hogy az apró hol fényes, hol áttetsző éles kis üveg pengék, még több vörös csíkot karistolnának karomra. De félelmemet hallgatni nem sok kedvem volt. Testem őrjöngőt, elöntött a düh, s szorított agyam, nehogy széthasadjak. Ügyes agyacskám lehet, de szegénypára sem képes bármire. Nem egyszer fordult elő, hogy nagy elmék makulátlan agya nem bővelkedett tiszta személyiséggel.

10. részlet

- Tibinek hívják igen. Bemutassalak neki? – kérdezte húgom kis mosollyal száján.
- Ö, nem kösz. – próbáltam elkerülni.
- Hé Tibike, várjál! Egy pillanatra gyere csak vissza! – úgy hívta Tibikét, mintha élvezné, hogy magasabb beosztása révén, szinttel följebb áll a kétméteres tar kopasz férfival szemben.
Tibor visszajött, s szemein látszott, hogy nem kedveli húgocskámat.
- Igen? Mégis mit tettem? – terjedt a levegőben mély hangja.

9. részlet

                Amint végeztem a reggelivel, hívtam a biztosítótársaságot, hátha tudnak tenni valamit az ügyemmel. Összetörni egy kocsit, nem kis mulatság, csak bírja az ember pénztárcával. S efféleképpen vélekedett a biztosító is, így abban egyeztünk meg, hogy utána néznek az esetnek, s majd értesítenek, ha tudnak valamit. Kicsit szorongtam a számlával kapcsolatba, de gondoltam hátha segíthetnek. Bár, a mai világban nem azért dolgoznak az emberek, hogy jól végezzék a munkájukat, inkább csak a megélhetésért, a pénzért tesznek mindent.

Mi is történt eddig? („Az előző részek tartalmából”)

„Mennyi részeg egy rakásban, de legalább Erika nincs itt. Muszáj megtalálnom Lindát.”
Dávid este kint áll egy ház előtt a hóban, és telefonál.
- Mi ez a nagy zene? – kérdi féltékenyen Erika.
- Tudod, épp itt vagyok a Paliéknál. Ahova te nem jöttél el.
A ház erkélyéről egy ember lehajít egy bútort, s a törmelék hangja félbeszakítja a társalgást.
- Na ez mi volt?
- Nos, azt hiszem egy részeg csávó most dobta le a fotelemet.

7. részlet

Csak vártam, és vártam Lindát. Mobilját is hívtam, de az nem volt elérhető. Nem tehettem semmit. Muszáj volt valamivel elvonnom a figyelmemet.
                Előkerítettem megint a mobilomat, s elrendeztem az ügyeimet. Szóltam Ferencnek a tanszéktől, hogy nem tudok bemenni, s lehet, a héten sem leszek bent. Keressen helyettest, vagy adjon egy lyukas órát a tanulóknak. Nem érdekelt, mert még mindig Linda járt a fejemben.
                Fejemen nem a seb fájt, inkább belül nyomták egymást az agytekervények.

6. részlet

-    - Dávid? Hallasz?

-    - Igen-igen. Mondjad.

-    - Hol vagy most?

-    - Ejha. Ö, hát. Kórházban.

-    - Úristen, jól vagy? Mi történt?

-    - Előbb te! Azt mondtad nagy baj van!

-    - Igen! De személyesen kellene beszélnünk. Melyik kórházban vagy?

-    - Hát. Most őszintén, nem tudom. Mindjárt kitalálom.

Szemeim gyorsan ingázni eredtek, s kutattak bármi féle jel után. Szerencsére nem tartott sokáig nyomot találni. 

-    - Itt vagy még?

5. részlet

Lassan nyíltak szemeim, s a homályos világot is fényáradat lepte el. Fokozatosan egyre élesedett a kép, és a fényviszonyok is elviselhetőbbek lettek. Nem sok mindent láttam így se, de kezdtem felismerni a környezetet. Egy fehér szobában feküdtem, s a hideg falak, meg a szürkés függöny sem a boldogságról árulkodott. Úgy véltem, hogy egy kórházban ébredhettem fel. 
                „De mi történt? Hogy kerülte ide, és á!

4. részlet

Egyre lassabban jártak a gondolatok a fejemben, s a lámpák egyre hosszabb csíkot húztak a szemeim előtt. Bent a kocsiban hálás voltam a melegnek, így nem kellett vacognom a fagy lehelte hidegtől. De ugyan ez a melegített levegő, akaratlanul is, de csak álomba melengetett. Éreztem, amint az út egyre inkább kitér egyeneséből, s tudtam lassítanom kell. Letekertem az ablakokat, s a beszáguldó hideg szél, mint élezett kés vágott utat arcomon. Míg tompult a fájdalom, az egyre jobban eső hideg segített, hogy ne aludjak el a volán mögött, vagy vezessek neki valaminek.

3. részlet

                A házba érve kicsit felmelegedhettem, mert ennyi idő alatt is képes volt hővel meglopni ez az átkozott November vége. De beérve nem csak a fűtött hangulat, és a pia okozta érzet, meg a központi fűtés miatt lett melegem. Végre megláthattam azt, ki miatt jöttem. Léptei után fekete szállak lobogtak, s kecses járása megbabonázott. Adott pillanatban nekem már az is elég volt, hogy rám mosolygott.
                Egymás felé közeledtünk, s szemünk csak egymásra meredt, oly módon, hogy még a zsúfolt térben szálldogáló partizó emberkék sem tudtak fényt lopni tekintetünkből.

I. negyed, 2. részlet

Nem törődtem a marcona emberrel, aki csak úgy rohant felfele a lépcsőn. Lassan leértem a konyhának tervezett helységbe és a pultnak támaszkodva kezdtem keresgélni. Kutattam egy éjfekete hajú hölgyemény két káprázatos szemével ragadtató tekintetét, de mint ezt hiába.
                És mikor számíthattam is volna, de nem tettem, megrezzent a nadrágom. Mobilcsörgés hangja suttogott a nagy hangviharba rejtve. Elő is bányásztam zsebemből, és láttam a hívó fél kit rejthetett.

Nem mondom meg a címét

I. negyed: Tibi megölte a Mikulást

1. részlet

Kint már aludt a fekete kabátba öltözött világ, de a fényt árasztó házban még emberek botlakoztak fel s alá.  Az ablakokat a levegő nagy erővel rángatta, ritmusra verte, és a basszusra parancsolta. Az őrjöngő zenében sok ember táncolt, de nekem inkább sok irányt vesztett üvegtartóknak tűntek. Habár az én ölemben is megpihent egy üvegcse, az mégsem járt olyan gyakran a fotelból a számba, mint ahogy mások a sajátjukat cserélgették.