17. részlet

Nem tévedek nagyot, ha azt mondom, mindenkinek van legalább egy pillanat az életében, amikor akarata ellenére is, de újjá születetik. Lehet ez külsőleg, mellyel az időt tévesztenénk meg, lehet ez környezetváltozás, mellyel elménket áltatnánk, s lehet a lélek újra formálódása is, mely szerintem a leghatalmasabb mind közül. Akárhogy is, megtörténhet, s meg is történt már, hogy az élet egy adott pillanata alatt új dolgok születtek, s régiek foszlottak szét. Az, hogy ami ilyenkor napvilágot lát, jó vagy rossz?  Nem tudhatjuk, míg fel nem bőgi első hangjait.
                Decembert írt a naptár, s fehér pelyhek szállingóztak hatodika reggelén. Ünnepnek szokták titulálni azt a napot, melyen egy hosszú fehér szakállas piros ruházatú aranyos öregember ajándékkal kedveskedik a jó gyerekeknek. Ha bár nem vagyok híve az ünnepeknek, de ezt a napot most nem hagyhattam ki.
                Feladattal voltam megbízva, s talán még örömmel az arcomon kellhettem is fel. Kitekintettem a fehéren ragyogó világra, és összeszorult szívem. Nem a világító fehérséggel volt gondom, s nem is a fontosnak szánt feladattal. De a látvány kissé ürességgel, s hatalmas csenddel telített meg.
                A hulló pelyhek, mintha angyalom kitépet szárnyainak tollait temették volna, s a nagyobb hóbuckák a tehetetlenségre emlékeztettek. Hisz én tehetetlenül léteztem, míg közeli szeretteimet elragadta mocskos karmaival egy szörnyeteg. Egy pokolfajzat, kinek lelkén száradtak az életek, s talán épp rám vadászott. De nem viseltem tovább, az e fajta kínláncot, nem hagyhattam magam tovább rángatni.
                S nagy elmélkedésem közepett, a telefon rezgő hangja szakított félbe. Nem akartam felvenni, úgy véltem, aznap én irányítok. ” Nem játszok bábút, inkább elvágom zsinórjaimat, s a bábmester nyakát tanítom meg mókázni.” Efféle gondolatok nem igen járkáltak még fejemben, de Linda, és Erika halála után már kezdtem másképp látni a dolgokat. Mert halálukkor el-elcsíptek egy darabot a lelkemből, s démonokat eresztettek rám. De a legnagyobb vadállat, még hátra volt.
                Ezektől függetlenül, mégis másképp cselekedtem. Én a békés, és boldog életemet akartam visszakapni, s oly nehéz dolgok súlya alá keveredve éreztem magam. De, tudtam mit ígértem, s reméltem, hogy mit teszek. Így egy gyors reggeli ceremónia után, már úton voltam az iskola felé.
                A reggeli kocsikázást a friss havon, a motor duruzsolása tökéletesítette. Az iskola közeléhez érve egy kalimpáló kéz intett le. Ismerősnek véltem az alakot, így lassan oda gördültem, s ablakomat eresztettem az emberkének. Egy őszes hajú, fehér szakálas, idős emberke fogadott. Emlékeimből is jól tudtam kivel találkoztam. Apám régi munkatársa volt, s megesett, hogy együtt dolgoztak pár nyomozásban. Néha, jó apám meghívta a házába, hogy a tökéletesnek teremtett családját bemutassa, s kellemetlen órák teltek el így. Ha a szigorral telt időt nem számítom, elég kedves kis emberke volt ez a Bandi bácsi.
                Jókedvű csevejjel beült az anyósülésre, s beszélgettünk kicsit a múltról, míg végül elértem az iskola parkolóját. De amint leállítottam a motort, a hangulat is megfagyott. Összeráncolta homlokát, s fehér szemöldökét feljebb tolta egy picit. Rám nézett már ráncosodott fejével, majd kicsit megköszörülte a torkát.
- Épp ide tartottam én is. – szólt az öreg hang.
- Akkor így hamarabb ide értél. Jöttél te is a Mikulás ünnepségre?
- Hát, úgy is mondhatjuk.
- Remek. Segítsek valamit? Meg van, merre kell menned?
- Tudod, hallottam hírét, hogy te leszel a Mikulás. De nem az ünnep miatt jöttem csak.
- Tessék. Szeretnél valamit?
- Azért jöttem, hogy többet meséljek apádról. Nem csak arról, aki nevelt téged, hanem akivel együtt dolgoztam. Tudom, hogy ez hogyan érint téged. Láttam már én is apád nevelési technikáját, de a napokban egy hölgyecske keresett fel. Ő utána kutatott és…
- Állj, állj! Most komolyan apámról akarsz mesélni? Ha pedig tudod, hogy hogyan érint, akkor tudod, hogy nem érdekel az öreg. Már meghalt, nincs többé.
- Ez nem így van. Lehet, hogy meghalt, de…
Ekkor valaki kopogott a szélvédőn, s mi a kocsiban ülők, egyből félre kaptuk fejünket. Feri volt az, egyik barátom a tanári karból. Fején most is ott virított a szemüveg, s habár korombéli lehetett, kopaszodó fejtetőjét sapkával fedte a hideg elől.
- Jó reggelt uraim! Nem óhajtanak befáradni az épületbe? – kérdezte bohókásan, kicsit megdöntve nyakát.
- Dehogynem.
S kiszálltam a járműből, és az utastársam is követett.
                Ropogott talpunk alatt a hó, s párafelhők jelezték, hogy lélegzünk. Beérve az iskola ajtaján, megint megpróbált apámról szólt emelni Bandi, de elhallgatattam. Léptünktől kopogott a folyosó, míg elértük a tanszéket. Elvileg, csak én meg Feri mehettünk volna be, de a tanártársam behívta az öregembert is. Nem egészen értettem miért, de nem foglalkoztam vele.
                Arcomat megcsapta a szoba szaga, s ha nem is volt kellemes, nekem mégis jól esett. Az autóbalesetem óta nem voltam bent a tanépületben, s kicsit hiányzott már. Az asztalom, a cuccaim, még a bögrém is, mintha csak engem vártak volna vissza.
                De a következő pillanatban, már nem éreztem annyira az otthon lágy melengetésében magam. Ferenc megtörölte bepárásodott szemüvegét és elmesélte, hogy végül úgy döntöttek a közösségben, hogy a balesetemre való tekintettel, még sem leszek én a Mikulás. Rosszul esett, mert már kezdtem bele élni magam a szerepbe. De rövidebb társalgás után arra jutottunk, hogy az iskolai kis ünnepségen mégis csak én kapom a szerepet. Persze a városi fellépést már más vállalta. Nem akárki, maga Bandi bácsi.
                Lehet egy kicsit jobban zártam a számat Bandi felé, de még sem haragudhattam rá. Tényleg jobb megoldásnak tekintettem az így kapott verziót, mert ő inkább Mikulás, mint én. Az iskolai tanulók meg örülhetnek nekem, ha már megszavaztak.
                Megmaradtam Mikulásnak, s még a városi felvonulásra is kíváncsi voltam. Kár, hogy aznap meghalt az egyik Mikulás.