19. részlet

                Szürke madarak szálltak át a bársonyos kék égen.  Hideg hó fedte a város peremét, de a mocskot, amit mélyen belül takart, semmi sem tudta fehér ártatlanságra festeni. A téli természet lassan lélegzett ekkor, mégis az adott pillanatban pezsgésre várt a lények vére. Elég volt egy pisztoly lövésének hangja hogy végig rázza a környéket, akárcsak a sportolóknál a csöndben várt s szívet dobbantó rajtszó, mintha felébredtek volna, s rögtönzötten tágult pupillájukat tárták elő.
                A város terén rohantak az emberek. Elején úgy tűnhetett összevissza kavarodnak a népek, miképp a riadt lelkek kutatva tiporják egymást, csakhogy saját védelmező karukba zárhassák családtagjukat. Majd miután a fegyverlövés visszhangja eltompult, és talán a sikoltozó, ordibáló tömeg is csendesebben menekült a térről, egyre tisztábbá vált számomra a jelenet.
                Az imént épp megpróbáltak megölni, s érdekes, de ez nem először fordult már elő. Szerencsém úgy hozta, hogy megint Tibi háborgatta volna életemet.  Talán véletlen, vagy sors, hogy így túléltem, mert eredetileg Tibi engem lőtt volna le a Mikulás jelmezben, s nem az ekkor tájt mellkasát véres kezével markolászó öregembert. De ennyi, itt betelt a pohár. Tekintetemet egy pillanatra elvakította a fehér hó, s sípolt fülem is.
                Hirtelen elmémben találtam magam, egy nagy fehér és üres térben. Majd fémet koptató, verő, cibáló hangra lettem figyelmes. Hátra tekintettem, és szemeim tükröződésében egy ketrec csillant meg, melyben egy szürke fenevad rángatta a rácsokat. Karjai össze voltak láncolva, s a lánc szemei tovább fűződtek a ketrec lakatjához. A fogva tartó fém doboz rángatózott jobbra-balra, s verte a csörgedező vas bilincs.
                Kopogó léptekkel közelebb sétáltam a lényhez, ami csak tovább vergődött. Néztem a vadszerzetet, de ő egyáltalán nem foglalkozott velem. Pár lépésre voltam a szürke fenevadtól s nyújthattam volna előre kezem, mikor morajlás bizsergette meg fülemet. A bezárt rabhoz hasonló alakok vicsorító fogakkal közeledtek felém. A rácsok két oldalánál, egy vérvörös, és egy hófehér lény tette mancsait a földre. Lassú mozgással, s hangos morgással rá vettek, hogy hátráljak. Csak hátra tekintettem, hogy van-e esélyem menekülni, s mire visszakaptam fejem, apám a ketrec mellett állt a lakattal a kezében. Szépen kinyitotta a démonfattyú ketrecét, s a láncok gyors lecsörgése közben megszólalt.
- Na, erre kíváncsi leszek… - és egyesült lendülettel megindult felém mind a három szörnyeteg.
                Abba hagytam az elmélkedést, s a valósvilágba ébredtem a fejem rázása után. Nem vettek körbe szörnyek, de egy átkozott lélek a környéken szívta a levegőt. Tekintetemet szegeztem Tibire, s megindultam felé. Két kezemmel vájtam utat magamnak az emberáradaton keresztül, s sietősre fogtam járásom. Nem akartam meggátolni az embereket a rohanásban, de én épp oda tartottam, ahonnan ők menekültek. 
                Nem volt nehéz kiszúrni az óriást a tömegből, s követni kezdtem. Habár úgy vélhette, engem pár másodperce lőtt le a színpadon, én mégis mögötte loholtam. Muszáj volt sietnem, mert amint a nagydarab elindult, minden pillanat számított. Figyelmesen járkált, ahogy elérte a szabadság járdáját. 
                Óvatosan próbáltam mozogni, s mégis normálisan. Valahányszor hátra tekintett, elkerültem a szemét. Egészen addig míg, egy kabátos emberke meg nem állított. Már nem emlékszem mit kérdezett, valahogy egyáltalán nem törődtem vele. Nagy hiba volt. A kabátos fickó elkezdett kiabálni, s a környéken mindenki figyelmét felhívta, még Tibiét is. Két pillantás a kopasz fejétől, s láttam arcán az értetlenkedést, s a felismerést.
                Elkezdett előre rohanni, mindenkit ellökve maga mellől. Amint csak tudtam, utána eredtem, s kerestem merre futhatott. Szívem a torkomban kalimpált, s zsibbadtak a végtagjaim. Pár utcasarkon át futott, ezt még követni is tudtam, de aztán betért egy építkezéshez. Hirtelen eltűnt egy kerítés szerzemény mögött, én meg utána.
                Árnyékos helyre keveredtem, s oszlopok vettek körbe. Kevés fény szűrődött le a földszintnek szánt emeletre, és senkit se láttam. Pár munkaeszköz hevert szerte szét, de munkás egy száll se. Magabiztosan elkezdtem kémlelni az oszlopokat, mert elég nagyok voltak, még Tibi számára is. Visszhangzottak a léptek, sőt még a lélegzet is. Így épp kaptam magam észre, mikor mögém került Tibi. Az egyik építkezési szerszámot megragadta, s hirtelen fejbe csapott vele. Forgott velem a világ, mikorra a földre kerültem. Elnyújtóztam a poros betonon, de hamar feltérdeltem. A földön vércseppek voltak, s rájöttem a forróság homlokomról származott. A felszakadt sebből még a szememre is jutott a vörös lének.  Törölgetni próbáltam, hogy láthassak, miközben egyensúlyt vesztve álldogáltam fel. Aztán egy erős lökés, és éreztem amint a mellkasom majd beszakad. Tibi megfogott és az egyik oszlophoz szorított. Nyakamat megragadta, s amint a vérem rácsurgott a szorító kezére, egyre kevesebb levegőhöz jutottam. Míg bal kezét a torkomhoz szegezte, a jobbat felemelte, hogy lecsapjon a benne rejlő eszközzel. Csillogott az éle, s tükörszerűen láttam benne, amint vérző és sápadó fejemmel küzdök a halállal.
                Elmémben megszólalt a hófehér démon hangja, s térdemmel ellöktem magamtól Tibit. Utána üvöltött a vérvöröslő bestia, és gyorsan kikaptam kezéből a csillogó halálpengét. Majd felhörrent a szürke fattyú is, s egy mozdulattal végig szántottam Tibi torkát.
                Kihasználva a lehetőséget, levegőért lihegtem. De Tibi nyakát szorítva, elindult felém. Nem törődve azzal, hogy kezei között csurgott el az élete, ismét nekem rohant. Már fölényben voltam felette, s éreztem amint kezemben súlyosodik élete. Ez az óriás, aki eddig a szenvedés volt, most már csak egy kézzel hadonászik, míg másikkal a spriccelő vért takarja. Azt hittem, már csak egy kegyelemdöfés, és nyugodtan alszik a világ. De ekkor Tibi előrántotta a pisztolyát, s rám szegezte a remegő cső végét.