16. részlet

                A telefon monoton csörgése verte fel a reggeli néma világot. Fejemet egy párnával letakarva feküdtem az ágyban, s úgy gondoltam kijár nekem a pihenés, így próbáltam nem foglalkozni az ébredésemet okozó hanggal. De a zaj nem halkult, és kötözködve a dobhártyámmal, nem is hagyott békét nekem. Álmosságot rejtő morgásommal próbáltam csöndre bírni az átkozott csörgést, s ámulatomra sikerült is. Kicsit tovább hódolhattam a fekvésnek, és a semmit tevésnek. 
                Talán szükségem is volt rá, miután barátnőmet és szerelmemet megölte egy vadállat. Tibi végzett az ártatlan lelkekkel, s ekkortájt talán már a börtönben várhatta végső ítéletét. Csak reméltem, hogy a gonosz elnyeri méltó jutalmát, és hogy egyszer minden helyre rázódik majd életemben. Eddigre már múltak a kocsi baleset okozta károk, s tártam világomat egy szebb jövő felé. Kár, hogy az ember nem azt kapja, amit vár.
                Megint szólongatott a telefon hívó szava, s ha már ennyire nem nyughattam tőle, nem tehettem mást, felvettem. Egy ismerős hang fogadott a másik oldalt, sőt mi több, órák is alig múltak, mióta beszéltem vele. Laura volt az a rendőrkapitányságtól.
                Nem éppen jó híreket közölt. Tudomásomra hozta, hogy Tibi szabadlábon volt. Nem a törvények buktak el, s úgy nyert szabadságot, hanem feltehetőleg saját maga teremtette a helyzetet. Egy rendőrnek kellett volna bevinnie, de a rendőrautót felborulva találták meg az egyik utcában, s a sofőr meg volt fojtva.
                Nem örültem a híreknek, de nem pánikoltam. Húgom arra intett, hogy húzzam meg magam, akár költözzek el egy időre, de próbáljam biztos helyen tudni létem. Én nem hagyhattam, hogy egy ilyen ember megint akarata szerint befolyásolja életem, mikor azt én irányítom. Így, maradtam. Gondoltam, hogy Tibi nem egy ostoba ember, így feltételeztem ezek után, nem fog a házamban keresni. „Húgom biztos tesz majd egy pár dolgot a védelmem érdekében, így az otthonomat elkerüli. De ezzel nincsen minden megoldva, továbbra is ébernek kell lennem.”
                Így a nap folyamán, szórt figyelemmel mentem el a kocsimért, s intézkedtem a balesettel kapcsolatban. Szép munkát végeztek a javításokkal, s még a régebbi roncs elemeket is megtekinthettem. Így láthattam a deformált motorháztetőt, s pár törött, torzult, repedt, s teljesen szétment alkatrészt is. De megpillantottam egy számomra fájó dolgot is. Az egyik cserélt törött üvegen egy szív volt felrajzolva vörös rúzzsal. Tudtam kitől származik, s már tudtam, hogy került oda. Újból szívembe csaptak a villámok, s az agyam az emlékeket próbálta emészteni. Linda kente fel a szívet, nekem. S már csak ez maradt tőle, mert élők közt nem járhat már. Megkértem hát az egyik ott lévő emberkét, hogy elvihetném-e emlékbe azt a bizonyos üvegdarabot. Jó napja lehetett, mert kivágta nekem, s eltehettem. A károkért már kevesebb gonddal küszködtem, s nagyobb értelmét láttam a biztosítóknak is.
                A nap további részén sem lankadhatott figyelmem, mert tudtam nem vagyok biztonságban. Amint vezettem céljaim felé, egyszer csak arra lettem figyelmes, mintha valaki követett volna. Egy fekete autó követte nyomom, s próbált távolságban maradni, de láttam, hogy engem bámul. Úgy véltem, ha Tibi az, akkor legjobb, ha zsúfolt helyre megyek, valami közterületre, olyanra ahol sokan vannak. Ott kisebb az esély nagy balhéra.
                „De honnan tud ez a kocsimról? Honnan tudja, hogy visszakaptam? Vagy ha ez mégsem Tibi akkor kicsoda?”
                Egy nagyobb bevásárló központ előtti parkolóhoz értem, s úgy véltem ideje kiszállnom. Lassan léptem ki a járgányból, s szememet a szintén leparkoló kocsira szögeztem. Nyugodtan elindultam az épületbe, s arra lettem figyelmes, hogy a járműből egy hölgy lépked előre sötét napszemüvegben. Úgy tettem, mint aki nem is törődik vele, s besétáltam az áruházba. Odabent próbáltam a sorok közt helyet találni magamnak, hogy kikémlelhessem. Remekül váltogattam rejtekhelyeimet, s láttam miként a hölgyemény feje irányát váltogatva keresett. Nem volt nagy érdeklődésem a nő kiléte felől, mert csak le akartam rázni. Megfogtam egy csomag vattát, s a kasszához indultam. Az eladó kicsit félre csapta fejét, s úgy kérdezte:
- Még valamit?
- Nem köszönöm. – válaszoltam, és sietni akartam, nehogy meglássanak, miközben elhagyom a terepet.
- Megkérdezhetem minek ez a csomag vatta? – nem örvendettem ennek a spontán kíváncsiságnak, de gyorsan válaszoltam rá.
- Nos, Mikulás jelmezhez.
Fogtam a cuccomat, s gyorsan visszatértem a kocsimhoz. Még mindig észrevétlen maradtam.
                Hamar haza értem, s az asztalra ledobva a csomag vattát, huppantam a fotelbe. Szemeimmel helyet kerestem Linda szívének a polcokon, és hamar meg is találtam a kis ereklyének egy majdnem üres szekrényen.  Csak most kezdett fejemben járni a hölgyemény, s a szándéka. Törhettem a kobakom, de szinte semmire sem jutottam. „Biztos összetévesztett valakivel. Vagy csak tényleg vásárolni ment. Lehet, túlgörcsölöm ezt a Tibi ügyet, s már mindenkiből lassan rosszat nézek ki.”
                Lehet, hogy rosszul gondoltam, s lehet, hogy nem. De jobban érdekelt a másnapi Mikulás jelmezem.