18. részlet

Hűvösre sikeredett az aznapi téli reggel, de bent az iskolában árasztották a fűtést. Nekem ez már túl sok volt, mert míg mások könnyed öltözetben járkáltak a folyósokon, s vásznakat dobáltak le a termekben, rajtam plusz rétegek súlyosodtak. Alakomat kitömték, arcomat elfojtották, és a lázas testem már alig bírt levegő után kapkodni is. De nem bántam, mert elvégre én voltam a Mikulás.       Kaptam szakállat, piros öltözéket, s pár segédet is. Segítőim arcát feketére kenték, s ruhájukat krampuszokhoz igazították. Kezembe adtak egy vörös zsákot is, melynek nyaka be volt kötve sárga szalaggal, így még nem tudtam mit rejthetett. Végül elkészültem az öltözködéssel, s kíváncsian álltam társaim elé.
- Na, milyen?  - motyogtam a vattaszakáll alól.
Bandi bácsi és Feri visszafojtott röhögéssel emelték kezüket, s hüvelykujjakkal kímélték életemet.
                Volt egy kevés önbizalmam, és ezzel az erővel én már indultam is a folyósokra totyogni, csak hát a krampuszkák visszarántottak. Pár önkéntes tanuló volt, de meg kellett várnom, míg ők is elkészültek. Lassan elrendezték mind a hárman a fekete ruhájukat, kikenték szénnel az arcukat, és a két lányka még masnit is kapott. Nem semmi csapatot állítottunk össze, s gyermeki örömmel vártam a nagy fellépést.
                Fejem már homár vörös lehetett, mire kivártam a szauna öltözékben az időt. De ott volt végre a pillanat, s kihívtak minket a csarnok színpadjára. Nagy üvöltés, éljenzés, és taps várt. A kisebb diákok tapsoltak, a nagyobbak meg fütyültek. Én ballagtam a batyummal a tér közepére, s végig integettem a tömegnek, míg a fekete képűek összevissza rohangáltak, vicsorítottak, és kapkodtak a levegőbe.
                Nem tudom honnan vették ezt a színészi megformálást, de én a nehéz sapka alatt biztosan felhúztam a szemöldökömet. Majd észre se vettem, de egy mikrofont nyomtak a kezembe. Szemöldököm pózban maradt, mert nem is tudtam, hogy beszélnem kell. Kicsit megvakartam a kesztyűvel a kobakom, s gondolkodtam. „Vajon mit mondjak? Végül is, most bármit mondhatnék, akár olyat is, hogy BOMBA RIADÓ! vagy MA NINCS TANÍTÁS! Valami egyedit is hozzá tehetnék, ha már ide kerültem. Vagy akár hagyhatom a pillanatot a hagyomány tiszteletében is.”
 - Szerbusztok, gyerekek! Jók voltatok az idén?
  Amint kiejtettem kicsit zavart, mert hogy ilyet én magam nem igazán mondok. Bár télapó voltam, de én sültem a jelmezben.
- Úgy hallottam, hogy az egész Gimnázium ajándékot érdemelne. Igaz ez?
Természetesen a legtöbben azt kiabálták, hogy igen, de az unatkozó és lázadó szelleműek a nemet jobban kedvelték.
- Igen? Nem? Jaj, ne zavarjatok össze! Most akkor mit tegyek a zsákommal? Adjam a krampuszoknak?
Az isteni tehetséggel megáldott segédeimnek sajnos nem sok érzékük volt az improvizációhoz. Féltem elsírják magukat a nagy nyomás alatt. Így hamar felbontottam a szalagot, és magamhoz hívtam a szénfejűeket.
- Na, hát ilyet azért mégsem tehetek! Inkább szétosztom a gyerekek között!
S egyik markommal a szaloncukrot és a dobozba rejtett meglepetéseket dobáltam, míg a másikkal fogtam a zsákszélét, miből végül lelkesen szórták az ajándékokat a segédeim is.
                Nem tartott sokáig a csoda, de mindenki lelkébe próbált csempészni egy kis ünnepet. Lassan vonultam vissza az éljenző tömegtől, s gyorsan kezdtem öltözni. Testem mintha megtanult volna lélegezni, úgy szívta magába a hideg levegőt a letépett ruha után. Bár az elején életet adó hűvös szellő, lassan fázásba sodort. Megbarátkoztam hamar az érzéssel, mert mennünk kellett.
                Még hátra volt Bandi bá fellépése. Szerencsés emberke, neki nem kellett a kabáton, és a sapkán kívül semmi sem! Engem tömhettek, hogy télapós legyek, de ő maga egy mikulás. Nevetve kapta fel a ruhát, és indultunk az autókhoz. Feri vitte volna eredetileg, de most mégis az én kocsimba került.
                Tudtam merre kell menni, s mosolyogva vezettem az úton. De a Mikulás jelölt, nem tudta száját tartani megint.
- Nagyon jól sikerült az iskolában. – gratulált a szereplésemhez.
- Köszönöm szépen. Bár nekem melegem volt a sok ruha alatt. Még mindig izzad a homlokom. – töröltem le az utolsó fenn maradt cseppeket.
- Hö hö. Ehhez a pocakhoz már nem kell tömés. – nevettünk fel, miközben hasát paskolgatta.
- Azért, jó hogy te csinálod végül is ezt.
- Nem muszáj nekem. De azok után, ami történt, így lesz a legjobb.
- Lehet igaz. – s tekertem a kormányt.
Még nem is lett volna bajom, ha csak ennyit beszélünk, de ő folytatta.
- Nézd, egyszer muszáj lesz beszélnünk apádról. – sóhajtott egy mélyet.
- Nem igaz. Már megint kezded. – emelkedett hangom.
- Vannak dolgok amiket, igen is tudnod kell! Nem fájdalmat akarok okozni neked, ezt te is tudod!
- Nem érdekel mi volt vele. Még mostanában is vannak rémálmaim tőle.
- Valójában nem volt rossz ember, csak másképp látta a világot.
- Szerinted, mert nem téged nevelt.
Idegesíteni kezdett az öreg, s egyre jobban csúszott a kerék a kanyaroknál.
  - Mondtam már, hogy felkeresett egy lány, és ő beszélni akart apádról. Nem az én dolgom, de elég érdekesnek tűnt.
- És? Mondtál neki valamit?
  - Hát bejött, ivott egy kávét és beszélgettünk.
- Jó, jó. De mondtál neki valamit apámról?
- Nem sokat. Nem szoktam idegeneknek kikotyogni dolgokat.
- De engem miért zaklatsz ilyenekkel?
- Egyrészt mert a te apádról van szó, másrészt mert rossz előérzetem van. – komolyodni tűnt.
  - Képzeld, van egy húgom is. Az is az ő gyereke. Miért nem vele beszélsz? - tereltem Laura felé a terhet.
- Ez nem az ő dolga. Ő nem is értené. – lassult az öreg hangja, s előre hajolt.
- Nem az ő dolga?
- Nem véletlenül akarom neked elmondani. Húgod nem látná úgy a dolgokat, mint te ezzel a nagy ellenszenveddel.
- Legyen! Akkor mesélj. De ne várd el, hogy jópofát is vágjak.
  - Hidd el, nem csak az én érdekem. Nektek, s neked lesz könnyebb, ha tudod.
  - Jól van, de igyekezz, már mindjárt ott vagyunk.
Utolsó egyeneshez érkeztünk, s már látni lehetett a térre felépített színpadot.
  - Az nem ilyen könnyű, de megpróbálom elmondani most. Tudod apád és én néha együtt dolgoztunk. Nem gyakran, de előfordult az ilyen. Kicsit magának való típus volt, nem szeretett társakkal dolgozni, s a munkahelyén is megkövetelte a precizitást. Nem volt egy élvezet vele dolgozni, de volt egy bizonyos ügy. Egy olyan amivel, még nem találkoztunk, s nagyon felkeltette a figyelmünket. Végül nem emlékszem, hogy sikerült megoldani, azt hiszem valami nő volt a tettes, de apád mintha, végig szorongott volna. Mintha félt volna valamitől.
- Mi volt egyáltalán az eset?
- Különböző embereket öltek meg. Végeztek ki. De valami biztosan összekapcsolta őket. Az a baj, hogy nagyon régen volt, épp veled volt terhes anyád talán. Nem nagyon emlékszem már a dolgokra.
Lelassítottam a kocsit, s kezdtem volna kiszállni.
- Nézd, legyen akkor az, hogy a műsor után beszélgetünk. Egye fene, elintézzük ezt a dolgot.
- Rendben. De hol?
- Elmegyünk valahova enni. Ott mesélhetsz majd.
Kisétáltunk a járműtől egészen az emelvény melletti lépcsőkhöz. Ott már várták az emberek. Nyugodtan oda sétálhattam, s oldalról végig nézhettem az egészet. Lassan elindult az ő saját, s díszesebb krampusz hordájával fel a lépcsőn, és az én fellépésemhez hasonlóan kezdte volna előadni jelenetét. Persze az enyémnél hatalmasabb tömeg gyűlt össze, s tapsolva várták, míg eléri a színpad közepét. Mikor hajolt volna a mikrofonhoz, egy sípoló hang birizgálta meg az emberek fülét. Majd egy technikustól hallottam, hogy gond van.
- Nem jó a mikrofon. – szólt mögöttem egy inges emberke.
- Mi? A fenébe! Csináljatok valamit, de eszméletlen gyorsan! – mérgelődött valami rendezőszerű pali.
- Itt van egy másik, amin működést állíthattuk, de ez zsinóros, és nincs több két méternél. Nem érne el a színpadig!
Gondoltam egyet, s kettőt, és az iskolai sikeremre visszagondolva, felajánlottam a segítségem. Elején értetlenkedtek, de miután Ferenc is megerősítette az iskolai történéseket, azt tanácsolták, én beszéljek a mikrofonba.
                Én pedig, elkezdtem a télapós hangommal játszani a továbbítóba, melyre a színészi társulat ráhangolódva folytatta művét. Bandi bá elég ügyesen tátogott, pedig én se nagyon tudtam mit mondjak. De a nép csak bámult vidáman.
                Majd mikor az ajándékosztás rész jött volna, valami megrázta a világot. A másodperc játéka volt ez. A téli havon suhant a levegő, rezegtette a hang, egészen a házak faláig, és ott szétszóródtak, s jellegzetesn visszhangzott a tér. Az emberek mozogni kezdtek, szájukat nyitották, s a legtöbből félelem sikolya távozott. Lökdösték egymást, taposták, és menekültek. A színpad előtt terület minél hamarabb el akart tűnni. De értelmetlen volt, hisz a baj a színpadra összpontosult. 
                Bandi bá kezét vörös kabátjára emelte, s szívét markolászta. Szájából a meleg levegőt lehelte amennyire csak tudta, mert szegénynek ezek voltak az utolsók. Szemei a fehér tájról a kék felhős égre meredtek, s érezte amint hátra dől, s lassan megfogják, mielőtt a földdel találkozott volna. Az öregember karja remegett mellkasán, s a piros kabát csillogott, de a vörös kosztüm elfolyt a testen. Láthattam amint egy pisztolylövés után az öreg lelkét veszti, s ezernyi ember menekül a térről.
                De azt is láttam, hogy egy ember nem tolakszik. Egy óriás állt a térközepén, kezében egy fekete szolgálati fegyverrel, s arcán mosoly ragyogott. Észre se vett engem, de én kiszűrtem őt a tömegből. Itt volt a pillanat a szemétnek, és utána eredtem. Eldobtam a mikrofont, s át akartam jutni az áradaton, hogy kezem közé kapjam a dögöt. Így elindultam Tibi után, aki épp az előbb ölte meg a Mikulást.