20. részlet

                Kissé görnyedve álltam, s kezemben egy késként használt fémeszköz markolászlott. Látásomat zavarta a szemembe csörgedező vér, s vöröslött a világ. Szívem dobolt, mint még addig soha, s megzavarodott piros tekintetemet egy pisztolycső babonázta. De a fürge fegyver remegő marokban táncolt, s gazdája lelke a halál szélén lebegett.
                Tibi állt előttem, s nyakát fogva meredezett rám. Nem gondolta volna, hogy így alakul a napja. Annyit akart csak, hogy megölje a Mikulást. Pontosabban engem a télapó jelmezben. De balszerencséjére ez nem így történt, s most torkából szökni vágyó folyadék melengette tenyerét, miközben szemeiben halványult a csillogás.
 - Most véged… - lehelte szavait, s alig bírt lábán maradni.
                Még egy pár pillanatig dülöngélt egy helyben, majd hirtelen kimozdult az egyik lába. Teste lassan hátra szállt, s mind eközben húzta meg a ravaszt. Előbb a lövés hangja, majd Tibi landolása csatlakozott a visszhanghoz. S egyik kezével gyilkolt, másikkal meg életét tartogatta a földön fekve.
                A lövés talán eltalálhatott valakit, de engem biztosan nem. A nagy hang, amit az elsülő fegyver adott, nem volt kellemes fülemnek, így lágyan simogatta dobhártyámat lépteim kopogása. Odasétáltam a fekvő emberhez, s lehajoltam hozzá. Ő amilyen erővel tudta csak, fejemhez vonszolta a pisztolyát, s hörögve mosolygott. Egyszerű lassú mozdulattal ki tudtam venni kezéből a gyilkos eszközt, s megcsillogtattam neki az enyémet. Nem tudtam milyen arcot vágni a történésekhez. Félmosoly bújt szám sarkába, s megragadtam két kézzel a pengét.
                Egy kicsit magamhoz húztam a nyers lendülethez, s határozottan lecsaptam vele. Hallatszott amint a fém bejut a szövetek közé. Azok a csúnyácska csontok ropogása, s a lágyszövetek parányi moraja. Gusztustalannak véltem, s mégis elbűvölt a helyzet. Ez volt az első alkalom, hogy megöltem valakit.
                Eddig arra gondoltam, hogy nem lennék képes rá. "Hogy lehet valakinek az életét úgy elvenni, miközben az kínkeservesen küzd érte? S mégis milyen szörnyeteg tenne olyan ilyen dolgot?" Ekkorra tudtam a válaszokat, mert én voltam ez a szörny.
                Mintha démonaim felém kerekedtek volna, s lázadtak a láncaik nélkül. Végig néztem, míg kegyetlenül széttépnek egy lelket. S az én lelkem után másokéra éheztek. Első falatnak Tibi megtette.
                Feleszméltem az állapotomból, s észhez kaptam. Ott guggoltam Tibi holtteste felett véresen, s nem csak én, de a föld is megfestve. Bizonytalan voltam és kétségbe esett. Le akartam lépni, de így nem mehettem még az utcára se. Ráadásul a bizonyítékokkal is foglalkoznom kellett.
                Elkoboztam a lélekrabló masinákat, s letöröltem pólómmal. Általában óvtam holmimat, de ennek már úgy is mindegy volt. Túl sok volt a vér, azzal már nem tudtam mit kezdeni, s a hullával még annyit sem. Próbáltam kitalálni, milyen előnyt kovácsolhatnék az építkezési környezetből. Szerencsémre a munkaeszközökön kívül, még munkásruhát is találtam. „ Igen, ebben már el tudok menni.” Nem tudtam eltűntetni minden nyomot, elhagytam a területet úgy, ahogy tudtam.
                Kiszabadultam az építkezésről, s újabb problémák vártak. Gondom akadt a haza úttal. Kocsim a tér mellett parkolt, és a buszmegálló sem volt a legközelebb. „Ha a tér felé megyek, van rá esély, hogy valamilyen komolyabb emberrel futok össze. Viszont a kocsit nem hagyhatnám ott. Vagy igen? Á, simán ellophatnák.” Hezitáltam, de nem volt sok időm. Már a rendőr sziréna hangja repkedett az utcák falai között. Valaki kihívta őket a lövésre. „Tényleg a lövés! Jut eszembe, így biztos van valami a téren is. Jobb lesz, ha elkerülöm. Elég valószínű, hogy le is zárták, nem kellene vért takaró öltözetben társalognom az igazoltató emberekkel.” Így fogtam magam, s végül felszálltam egy buszra. Hazáig figyeltem, s szorongtam.
                Végre bejutottam a házamba, s gyorsan bezacskóztam a ruhákat egy fekete szemetes zsákba. Magamra is gondoltam, így a fürdőbe vettem az irányt.  A forró víz mindig is el tudott bűvölni, oly melengetően játszadozott a pára is a levegőben, hogy álomba tudtak volna ringatni. Túlságosan is békésnek éreztem magam. S a nyugalmas világban, végre egy pillanatra el tudtam helyezkedni. 
                Csak hogy végig gondoltam, mi is történt. S az, hogy nem beszéltem Bandi bával sem. Szegény öregember, talán volt rá esély, hogy túlélte. Bár amint láttam, még a tér kis színpadján kilehelte lelkét. S így nem tudhattam meg többet apám titkairól sem. Valahogy, ezt plusz egy nyugtató dolognak fogtam fel. De nem kellett volna. Biztosan nem.
                Kiérve a kellemes pihentető vizekből, telefonom várt rám. Csörgedezve táncolt az asztal tetején. Húgom hívott, s már számítottam hívására.
  - Heló Dávid! Te merre vagy? - zaklatottan üdvözölt.
- Nyugalom. Otthon, mert te?
  - Én a városi téren, ahol tudtommal neked is lenned kellene. – mérgelődött talán egy kicsit Laura.
- Lennem kellene?
- Itt állok a kocsid előtt. Te miért nem vagy itt?
- Haza buszoztam. Túl nagy volt a nyüzsgés, s nem engedtek a kocsimhoz.  – tessék, gyilkolás után, még hazudni is elkezdtem.
- Nos, akkor értem. Neked nem esett bajod?
- Öm, nem. De Bandi bát bevitték a korházba?
- Igen.
- És mi lesz vele?
- Nézd, tudod, hogy ha ritkán is, de hulla nélkül nem szoktak ki hívni.
  - Szóval vége, szomorú. Pedig pont ma találkoztam vele hosszú idők után. 
- Gondolom, mivel te voltál az egyik Mikulás. Csak hogy engem még erre se hívtál meg!
- Várjunk csak! Iskolai rendezvényre hívjak meg egy szolgálatbeli rendőrt? Nem dolgoznod kellene?
- Na jó… most is dolgozom.
- És kiderítettétek ki lőtt?
  - Egyelőre még nem. Nem találtunk fegyvert, csak szemtanúkat hallgattunk.
- Akkor, nem tartalak fel.
- Á, már nem nagy szám. Ahogy végeztem itt, mehetek tovább segíteni egy másik esetben.
- Másik eset?
  - Közelben történt. Valamilyen környékbeli kihívta a rendőrséget, mert lövést hallott, és nem rég találtak egy hullát. Szóval oda megyek. Nem akarsz te is jönni?
- Nem, kösz. Szeretnék inkább pihenni.
- Nem zavar az ami a téren történt?
  - Dehogynem, de voltam mikulás is, meg ez így sok. Inkább kipihenném.
- Rendben. Azért majd még mesélek, ha megtudok valamit.
- Oké. Szia.
                Letettem a mobilt, s mintha percek alatt futott volna az a röpke óra, vagy többes társa, de megint Laura hívott.
  - Képzeld mi történt? – hangja mintha meglepetésbulit titkolt volna az utolsó másodpercekben, úgy szorongott.
- Nem tudom. Mi?
- Nem fogod ki találni, kinek a halálához hívtak.
- Aj, mindjárt alszok már. Mond ha, annyira akarod.
- Kőhalmi Tibor. Valaki csúnyán végzett vele.
- Tessék?
- Jól hallod. Elkaptuk. Ennyi volt, s már végeztünk a környezet elemzésével is.
- Mi? Hol vagy most?
  - Bent a kapitányságon. Találtunk vért, s az egyik okostojás mintát vett, különböző helyekről. Úgy vélte, az egyik csoport túl távoli ahhoz, hogy az áldozaté legyen. Vagy valami ilyesmi.
- És mire jutottatok? – belül elernyedt részeim ismét tornázni kezdtek.
- Nos, mindjárt meghozzák az eredményeket. Várj csak, épp itt van. Nézzük akkor.
                Kíváncsiságom éhezett arra mit hall majd fülem.
- Ez nem lehet. Ez, ez, ezt elrontották. – tagadta az ott látottakat.
- Mi az? Mond már! – tudomásom szerint, nem voltam bent az adatbázisban, mégis mintha Laura talált volna valamit.
- Azt írják a vér… apától származik.
- Mi?
- Nem értem. Apa már halott. Ez nem lehetett ő. Biztos elrontottak valamit a laborosok. Újra kérem a vizsgálatot. Ha van valami majd holnap szólok. Most le kell tennem. Visszhall!
                Hamar letette. Nem tudtam reagálni sem. „Talán apa tényleg nem halott? Erről akart beszélni Bandi? Hogy életben van? Nem, nem lehet! Biztos elrontották. Valami, csak azért mert apa-fia. Vagy? Vagy az is lehet, hogy én vagyok az eredmény, s Laura előrébb helyezi a szolgálatot, mint a családot. Akkor most tagadja előlem a dolgokat. Így viszont akár csapdára is készülnöm kell. 
                Nem szabad túl reagálni. Akkor is, miért akart ennyire beszélni Bandi bá a halála előtt?  Volt, valamilyen hölgy. Talán az, aki engem követett? Kicsit sok ez így egyszerre.”
                Újabb telefoncsörgés, s úgy véltem húgom jön valamilyen magyarázattal.
- Halló? Laura? – kérdeztem.
- Nem Laura vagyok. – egy vékonyka női hang, amit még soha nem hallottam.
- Elnézést, de kivel beszélek?
  - Hö – nevetett lágyan egy picit – Nem bírod majd sokáig.
- Tessék? Mit nem bírok?
  - Tudom milyen érzés. És csak én tudom, hogy honnan ered.
  - Akkor én most szépen leteszem a telefont. Oké? – kicsit furcsának találtam a beteges személy kecsegtető női hangját, inkább hátrálni tértem.
- Nyugodtan. Hisz, nem sokára úgy is találkozunk.
                A hívás megszakadt, s a telefonnal együtt csöngött a fülem. Mintha, fejemet kapták volna nagy hirtelen. A kissé lehiggadt démonok, még Tibin nyammogtak, de tudtam, nem tart ez már örökké. Még az nap utoljára feltekintettem a polcon fekvő rúzsszíves üvegemre, s gondolkoztam. „Vajon mennyire jó, hogy ha a múlt emlékei visszahúznak, vagy dobjam el a rég biztonságát, s vessem bele magam az újba?"
                Egy nap Tibi megölte a Mikulást, s még azon a fekete kabátba öltözött világban én megöltem őt. Az eddig szorító gondok már nem fájtak többé. Sőt, nem csak vágyni kezdtem rájuk, de ennél többre éheztem. Sokkal többre...