5. részlet

Lassan nyíltak szemeim, s a homályos világot is fényáradat lepte el. Fokozatosan egyre élesedett a kép, és a fényviszonyok is elviselhetőbbek lettek. Nem sok mindent láttam így se, de kezdtem felismerni a környezetet. Egy fehér szobában feküdtem, s a hideg falak, meg a szürkés függöny sem a boldogságról árulkodott. Úgy véltem, hogy egy kórházban ébredhettem fel. 
                „De mi történt? Hogy kerülte ide, és á! Miért fáj ennyire a fejem?” Nem tetszett a helyzet. Megpróbáltam felülni, s nem is volt ezzel gond. Szétnéztem, de az egyszerű környezet nem nagyon váltogatta magát. Volt egy kis szekrény mellettem, szembe egy asztal, és a jobb sarokban egy nagyobb szekrény szembe az ablakkal. Egyedül voltam a szobában, s nem is hiányzott senki. 
                „Nos, akkor mi történt? Emlékezz! Hát, autókáztam. Igen, ez jó. Honnan is? Ja, persze Palitól. És vezettem, meg vezettem, meg gondolkodtam, meg letekertem az ablakot meg…” Hosszú kocsikerék nyikorgás, és éreztem amint a lendület végig vándorol a testemen, s az ülés kiköp magából neki a kormánynak. Nagy csattanások, és jönnek az emlék szórványok.
                „Remek, de minek mentem neki? Úristen! Gondolkozz! Nagyfehérség! Á, miért csak ez a szín van a szemem előtt?! Várjunk csak? Vörös. Láttam vöröset is!” Fejemhez nyúltam, s éreztem egy nagyon szép és hosszúkás sebet a homlokomon. „Ne már! Így lefejelni a kormányt. Hurrá, szóval vérzett a fejem is. Miben esett még kár? Ne, ne-ne, ne a kocsit ne! Francba.”
                Talán ha tovább elmélkedtem volna, rájöttem volna több dologra is, de egy nővérke szakított félbe. Belépett az ajtón, és balra fordított fejjel megszólalt.

-           - Magának feküdnie kellene! Miért ül? Feküdjön le, de azonnal!

Nem tehettem semmit a nővérke ellen, akit inkább neveznék nagy nővérnek. Mert ha ellenkeztem volna, nagy nővér nem csak hogy lenyom a súlyával, de a párnával el is fenekel. Aranyos egy nagydarab nővérke.

-           - Hol van a cuccom? – kérdeztem az ágyból fekve.

-           - Nézze meg a kis szekrényen maga mellett. Ott kell lennie mindennek.

Amint nyújtózkodtam, egyből rám parancsolt, s visszavonta engedélyét, miszerint megmozdulhattam volna egyáltalán.

-           - No, no! Nem úgy van az! Fekve marad, nem fordulgat!

-           - De hát semmi bajom.

-           - Azt majd az orvos megmondja! Talán doktor úrnak tetszik hinni magát?

-           - Ejh kérem, ne csinálja ezt velem. Legalább adja ide a mobilomat!

-           - Durcásak vagyunk ma? Hol van a jó modor? Hogy kell szépen kérni?

Azt hittem helyben elküldöm melegebb éghajlatokra a kedves nénikét. Pont arra volt kedvem, hogy kioktasson, mikor még a károkat sem mértem fel.

-           - Na? Kéri a telefont? – kérdezgette szemöldökét húzogatva.

Bamba arccal tekintettem reá. Már csak a pillanatot vártam mikor közelebb kerül, és ha fáj, ha nem, én ráugrok, lenyomom a földre, de ki nem mondat velem semmilyen varázsszót.

-          - Na? Kell a fekvőbetegnek a mobilocskája? - s már csak pár méterre volt tőlem.

Egyre közelebb jött, s már azon gondolkoztam betömöm a száját a párnámmal.

-           - Na? Telefont? Na? Na? – és végre elég közel volt hozzám, hogy suttogni kezdhessek.

-           - Nem. Köszönöm szépen, de nem kérem telefonomat.

Szemöldökei felmásztak homloka csúcsára, s addig ott maradtak, míg el nem hagyta a szobát. S amint maga mögött zárult az ajtó, képes voltam saját magam elvenni az átkozott masinát.
                Megnéztem rajta az időt, és hogy miről maradtam le. Fél tizenkettőt mutatott, s volt 5 nem fogadott hívásom, és 2 üzenetem. Eltelt egy kis idő, s jó pár ember kereshetett. Nem mások, mint húgom Laura, barátnőm Erika háromszor is, és Ferenc az iskolától. Elmulasztottam pár dolgot, akárcsak üzenetet írni Palinak. De nem sokára nyílt az ajtó megint.
                Egy öltönyös emberke jött, s egy borítékot adott át nekem. A balesetemről szólt, a károkról, a kocsimról, egy tábláról, amit elcsaptam, meg egyéb dolgokról. Örülhettem, de nagyon. A kocsit szervizbe kell vinni, onnan pár hét, míg megjavítják az U alakú motorháztetőt. Fizethetek a tábla után. Hoppá, nem is egy, kettő, de három tábláért! Nem csak elcsaptam egyet, de sikeresen fékeztem magam még kettővel. Ez aztán valami.
                Kicsit azért megenyhültem, hogy senkinek nem okoztam kárt, mármint a közlekedési táblákon kívül. Mi lett volna, ha egy családi kocsival találkozok. Tragédia. Még ha kicsi eséllyel is járkálnak hajnalban a családok. De örülni kell annak, ami van.
                A fickó hamar elment, épp olvastam, míg ott hagyott, s csak az aláírásomat vitte el. Mert igen, átvettem a papírokat, s azt hiszem, sokáig őrizgetem még őket. De egyszer csak megszólalt a mobilom, s rezgetni kezdte a vékony takarót rajtam. Linda volt az. Mosollyal vettem fel, s hamar váltott a szám formája.

-           - Szia, Dávid! – kapkodta a levegőt.

-           - Helló! Mi a helyzet?

-           - Nagyon nagy baj van! – s ez nem vicc volt.