7. részlet

Csak vártam, és vártam Lindát. Mobilját is hívtam, de az nem volt elérhető. Nem tehettem semmit. Muszáj volt valamivel elvonnom a figyelmemet.
                Előkerítettem megint a mobilomat, s elrendeztem az ügyeimet. Szóltam Ferencnek a tanszéktől, hogy nem tudok bemenni, s lehet, a héten sem leszek bent. Keressen helyettest, vagy adjon egy lyukas órát a tanulóknak. Nem érdekelt, mert még mindig Linda járt a fejemben.
                Fejemen nem a seb fájt, inkább belül nyomták egymást az agytekervények. Mi történhetett? S amint várakoztam, szemeim elnehezedtek, s úgy véltem, nem fosztom meg magam az alvástól. De ez az alvás álmokkal járt, és nem a szép angyalkák fajta volt, hanem az ördögök összelopkodott gondolataimat szurkálták.
                Úgy döntöttem, ennyi volt. Semmi bajom, fogom magam és elindulok megkeresni. Nem gyötröm magam tovább a várakozással. S fogtam a ruháimat, felvettem, s kisurrantam a kórházból, míg nem figyeltek a nővérek és az orvosok. A kórház előtt parkolt a kocsim. Gyorsan beszálltam, s elindítottam. Út közben arra gondoltam, vajon hol lehetek, s merre keressem Lindát. S láttam amint az út mellett egyre több tábla sorakozott. Majd miután a táblát tábla követte, egy tábla erdőhöz jutottam. Csak ekkor vettem észre, hogy álmodok. S lehetetlen az, hogy a kocsimban üljek, mikor az most valahol széttörve fekszik. Így hát felébredtem.
                Lassan kinyitottam szemeimet, és a behúzott függönyök egy kis fényt eresztettek az alakra, aki előttem állt.
- Linda? Te vagy az? – kérdeztem, de alig volt hangom.
Egyre élesedtek a dolgok, s láttam, hogy a nő kezében egy pisztoly van.
- Nem én akartam, hogy így legyen. Tényleg, nem így akartam! – kezdett zokogott Linda miközben a fegyvert rám szegezte. Lassan kibiztosította, ekkor kattant egyet, s lecsukta szemeit.
  - Linda te mit csinálsz? – akartam kérdezni, de hangomat a pisztolydurranás elnyomta.
Kezemet rögtön az oldalamhoz raktam, s éreztem amint átmelegszik a takaró. Felemeltem, s a fényben vörösen csillogott.
- Miért? Ennek nincs értelme. – nyögtem nehezen, de Linda csak sírt.
Egy kopaszodó férfialak állt mögötte, s közelebb lépett.
- Hogy-hogy miért? Ne butáskodj már fiam! Hisz te is tudod.
  - Apa?! Te itt? De hisz te meghaltál már!
- Ugyan már. Akkor hogy állhatnék előtted?
Szívem egyre lassabban vert, s nem csak a lövéstől, de éreztem amint apám jelenléte megint megszorítja lelkem. Mintha visszatért volna azért, hogy megint bilincset rakjon karjaimra. S felismerésem támadt.
- Úgy, hogy ez is egy álom.
- Akkor ideje felébredni. Valaki már biztos vár rád.
                Megint nyíltak szemeim, de sötétségbe zárva. Szemeimmel csak feketét láttam, s mint ha valami meleg, puha, és édes lenne számon. S fény jutott át Linda haján szemembe, s visszacsókoltam őt, mint ha most jöttem volna vissza a halálból.
- Hát felébredtél? – mosolygott rám.
- Fel. – ültem fel az ágyban.
  De felülés közben, megnyílalt a bal oldalam. És kezemet tettem pont oda ahol álmomban a lövést kaptam.
- Szép seb.
- Mi? – kérdeztem vissza, mert nem értettem milyen sebről beszélt, vagy tudott az álombeli lövésről?
- Hát az, ami a homlokodon van.
- Ó, ez? Semmiség. Fő, hogy életben vagyok.
Erre ő csak mosolyogva bólintott egyet. Kerített egy széket, s oda húzta az ágyamhoz. Olyan közel, hogy megfoghattam kezét.
- Azt hittem hamarabb ideérsz.
- Én is. Csak hogy Tibi közbe jött.
  - Tibi? Tényleg, ki ez a Tibi gyerek?
- Épp ez, amiért jöttem. Muszáj beszélnem róla. - s lesütötte szemeit mintha szégyellne valamit.
- Akkor tedd azt. Hallgatlak.
És elkezdett mesélni. Tibiről, azaz Kőhalmi Tiborról.
- Nos, Tibor ott volt tegnap a partin. És engem keresett.
- Szerintem nem láttam. Ha csak nem, kopasz?
- Az. De szerintem többször is láttad.
- Mert?
- Ő volt az, aki ledobta a fotelt. És később egy asztalt is. Nagyon ingerült ember, és ez, amiért elhagytam. Békés és szelíd is tud lenni, de az indulatainak él. Ha egyszer elborul a feje, akkor mindenki veszélyben van.
  - Ezért maradtál ott. Védeni a többi embert?
- Igen, megpróbáltam lenyugtatni. Nem sok sikerrel. Azt mondta, hogy vissza akar kapni, és bármit elkövet ezért. Ha kell embert is öl.
- Embert öl? Ugye jár ez a Tibi valami pszichológushoz?
- Igen, szokott. Legalábbis azt mondta ma.
- Ma?
  - Igen, ezért is késtem. Épp vezettem ide, mikor megszólalt a telefonom, ő hívott. Elkezdett bocsánatot kérni a tegnapiért. Könyörgött, hogy menjek vissza hozzá. Meg tegnap csak részeg volt, és már tényleg megváltozott. Én próbáltam lerázni, s egyből bekattant. Azt mondta tudja, hogy kapcsolatom van valakivel. És, hogy felgyújtja a házam, ha nem megyek most rögtön oda.
- Ez komoly?
- Nem úgy tűnt, mint aki viccel. Muszáj volt valamit tennem. Így hát hazamentem, és ott állt a ház előtt egy üveg pezsgővel.
Én csak egy szemöldökömet húztam fel, mert nem tudtam, hogy miként reagált Linda. Bár gyanú volt bennem, hogy több is történt köztük, mint szópárbaj, nem akartam semmit sem feltételezni.
- Végül sikerült lehiggadnia, míg kihívtam a rendőrséget.
- Rendőröket? Tettek valamit?
- Igen, ez már nem az első ilyen ügye Tibinek, s zaklatással, és egyéb dolgokkal bevitték.
Habár szája mosolyra állt, szemében nem örömkönny kelt életre.
- Ej hajj! Nem semmi.
- Hát nem. Féltelek Tibitől, s tennünk kell valamit, mert nem sokára megint szabad, s nem lesz boldog.
- Igazad van. Kitalálunk valamit.
- De most pihi! Én megszomjaztam, te nem kérsz inni? – állt fel nyújtózkodva egy nagyot.
- De köszi. Bár nem tudom, hogy van-e itt automata.
- Mikor jöttem láttam egyet. Megnézem, mi van. Mindjárt jövök.
  Kiment az ajtón, s úgy éreztem még mindig a szobában van. Nagyon jól esett, hogy itt volt velem, még ha gondok is hozták magukkal. Kicsit szabad voltam, de éreztem veszélyben. És megcsörrent a telefonom, jelezve üzenetet kaptam. Meg is néztem.
                „Nos Dávid, elintéztem a helyettesítést. És, hogy örüljenek egy kicsit a diákok, kapnak majd egy pár lyukas órát is. Csak mondd, majd meg hol tartanak az anyagban! 
  A héten nem kell bejönnöd, és képzeld mindenki arról fog majd beszélni a hátad mögött, hogy autó baleseted volt. Na, de várunk vissza! Jövő héten muszáj jönnöd, mert tippelj, kit választottak meg idén télapónak a tanárok közül? Segítek, nem engem. Szóval, gyógyuljon meg Miklós komám, s ne feledkezzen el a Gimnáziumról!
  Ferenc”

Letettem a telefonomat az asztalra, s még egyáltalán nem sejtettem, mennyi gonddal jár Mikulásnak lenni.