Mi is történt eddig? („Az előző részek tartalmából”)

„Mennyi részeg egy rakásban, de legalább Erika nincs itt. Muszáj megtalálnom Lindát.”
Dávid este kint áll egy ház előtt a hóban, és telefonál.
- Mi ez a nagy zene? – kérdi féltékenyen Erika.
- Tudod, épp itt vagyok a Paliéknál. Ahova te nem jöttél el.
A ház erkélyéről egy ember lehajít egy bútort, s a törmelék hangja félbeszakítja a társalgást.
- Na ez mi volt?
- Nos, azt hiszem egy részeg csávó most dobta le a fotelemet.

Linda és Dávid odabent a bulizó emberek szélénél beszélgetnek.
- Csak nincs valami gond a kis ’Rikával? Összevesztetek?
- Nem, nem. És nem én kaptam szét a fotelt dühömben, akárhogy is nézhetsz. Valamelyik jókedvű emberke dobta le az erkélyről.
- Tényleg? Tudod ki volt? – fordul meg Linda, majd ijedten így szól - El kell menned! Most.
- Tessék?

Dávid kijőve a házból botlakozva kocsihoz sétál.  „Apám mennyire kiakadna, hogy rossz állapotban indultam vezetni. De ő már nem él, s fegyelmi parancsai már csak emlékek számomra”

Kocsiban ülve egyre lejjebb csukódnak szemei, miközben egyre gyorsabban hajt. Felriad egy picit, majd elveszti eszméletét. A kocsi fékezve neki ront pár út menti táblának, majd egy nagyobbnak ütközve megáll.

Dávid egy kórházban tér magához. Felveszi a telefonját. Linda az, és a kórházhoz tart, hogy megbeszéljen valami fontosat.
Látogató jön a beteghez, de nem Linda.
- Dávid! – borult nyakába Erika.
- Te… Mégis hogy… - értetlenkedik, majd egy ideig beszélgetnek.
- Mi történt?
- Nem emlékszem.
- Értem én, nem akarod megmondani.
- Nem ez a helyzet. – „Linda bármikor ide érhet! Menj már el innen!”
- Majd hívj, ha eszedbe jut valami! – és csapódik az ajtó.

Linda Dávid betegágyánál ül, beszélgetnek.
- Tibiről kell beszélnünk. Ő volt az, aki ledobta a fotelt. És később egy asztalt is. Nagyon ingerült ember, és ez, amiért elhagytam. Békés és szelíd is tud lenni, de az indulatainak él. Ha egyszer elborul a feje, akkor mindenki veszélyben van.
  - Nyugodj meg, biztos kitalálunk valamit.

Míg Linda elmegy valami ihatót keresni, Dávid üzenetet kap kollégájától. Minden rendben a gimnáziummal, és Dávidot jelölték Mikulásnak az ünnepre.

8.       részlet

Linda hamar visszatért a kórházi szobámba, s két kezében fél literes műanyag üdítősüvegek voltak. Egyik tartósítószeres ocsmányság lilás volt, a másik meg narancssárga.
- Szereted a narancsot? – kérdezte, s mutatta felém a sárga üveget.
- Persze. De nagyon hideg?
- Tapintásra eléggé, de mindjárt megkóstolom.
Próbálgatta lecsavarni a kupakot, de a lecsapódott párától vizes lett a keze, így végül megkért, hogy segítsek. Leszedtem a kupakot, s ő meg ajkaihoz emelte az üvegszájat, ami rögtön bepárásodott. Összerántotta szemeit, s érthető volt, hogy elég hűvös nedűt talált.
- Nem baj. Jó lesz így is, még ha tél van. – s elkezdtem inni az enyémet.
- Történt valami, míg nem voltam itt? – és ölében melengette a hideg palackot.
- Úgy érted két perc alatt? Csak egy üzenetet kaptam.
- ’Rikától?
- Hagyjuk őt inkább. Nem, nem tőle kaptam. Képzeld, én leszek a Télapó az iskolában.
- Te? – mosolyodott el.
- Igen, én. Valami nem tetszik? – kérdeztem kicsit nevetve.
- Nem vagy egy kicsit túl fiatal? – mosolygott tovább és letette üvegét az asztalra.
- Mihez? Ahhoz hogy egy csomag vattát viseljek a fejemen? Vagy ahhoz, hogy a gimnázium után, valószínűleg még a városi ünnepségszerűségen is fellépjek?
- Ó, szóval ez ilyen nagy megtiszteltetés?
- Bizony. Nem mindenki lehet ám Mikulás.
- Tényleg? – közeledett felém.
S párbeszédünk itt már véget ért, mint Linda csókja s enyéim zárták a beszélgetést.
                Boldog voltam a pillanatok adta örömben, s szárnyalni engedett az is, hogy végre elhagyhattam a kórház falait. Lindával együtt kaptuk a jó hírt, s kocsim híján ő vitt haza is.
                Elvitt a házamig, s egyedül várt rám a kapum. Neki mennie kellett, s azt beszéltük meg másnap jön a cuccával, és beköltözik hozzám. Ezen gondolkodtam, míg befele sétáltam a házba. Arcomon még akkor is mosoly volt, mikor a szennyes ruhámat rugdostam a földön, s mikor az elől hagyott süteményt pakoltam el. Élveztem, hogy kicsit lázadok Erika ellen. Lángoltam belül, s a meggyúlt zászlómnak semmi érdeke nem volt Erikára lobognia, új szél fújkálta, s új színeket kapott.
                Rendet tettem tehát a házban, és elégedetten süppedtem a kanapémba a tévé elé. Nem kapcsoltam be, mert nem volt szükségem arra, hogy más szórakoztasson. S lassan hátradőlve néztem a plafont. Nem volt nagy házam, bejárathoz közeli konyha, s a kis előtér egybe a nappaliba vezetett.
                Csakhogy eszembe jutott miért is menekül hozzám Linda. Mintha egy tükröt tartottam volna kezemben, épp csodáltam a benne rejlő világot, s csak ekkor fedeztem fel, hogy mit szemeim látnak, nem a valóság, és mi könnyedén szállva a földhöz, darabokra tört az. Szám elvesztette kerekségét, s szemem sem ragyogott tovább.
                „Tibor kergette menedékbe hozzám őt. Mégis milyen ember ő? Láttam, hogy néz ki kívülről, de belülről mi rohasztja lelkét?” S mikor megeresztem a csapot, a víz sem cseppenként tőr elő, s lám a gondok az eszembe is tódulni kezdtek. Meg volt a lapom a balesetről, s az is hogy be kell majd mennem, s a büntetés sem marad alább. Fizetnem kell azért mit elkövettem, de tényleg én voltam? Elmélkedésem arra jutott, hogy az út is hibás lehetett. A kocsi fékezett, csak nem állt meg. De nekem volt biztosítom is! Csak fel kellett hívnom, hogy megoldja a problémákat. S mint, kicsit enyhült lelkem, fáradtan álomba tért elmém.
                Álmomban, egy viharos estén egyik cellából kellett át sétálnom egy másikba. A rabok üvöltőztek, kapkodtak ki a rácsokon, s kint az ég dörgött és siralmasan villámlott. Láncokon vezetett előttem egy őr, aki nem más volt, mint apám. Háttal volt nekem, s csak akkor vettem őt észre, mikor a lassú léptekkel elérkeztem a nyílt kapus cellához.
- Megérkeztünk. – állított meg apám, s a hosszabbik láncom lakatját elengedte.
- Hova? – kérdeztem még összekulcsolt kezekkel.
- Az új celládba. Remélem tetszik.
- Ugyan olyan mint a másik.
- Tévedsz. Itt bal oldalt van az ágy, és jobb oldalt a vécé.
Besétáltam. Méregettem az új szobát, de nem tetszett.
- Nem akarok itt maradni.
- Nem én választottam, hogy ide gyere. Felnőtt vagy már, nem én döntök helyetted.
Még leszedte a csuklópántot, s bezárta a kapum. Megfogta kulcsait, zsebre tette, és indulni készült tovább.
- Most hová mész?
- El. Vannak mások is, akik új szobát akarnak.
Majd a mellettem lévő cellából elővezette a húgomat, ráadta a láncokat, s elmentek.
                Ébresztést jelző hangokra riadtam, s fájt a zsibbadt nyakam, amint felkaptam fejem. Lassan kikeltem a kanapéból, s indultam ennivaló után kutatni. Nagyon csöndes volt a ház, s szorított a magány, így bekapcsoltam a tévét zajforrásnak. Kirándulást terveztem a hűtőhez, s reggelinek rántottát vadásztam. Éreztem, hogy ez a nap más lesz, mint a többi. De nem sejtettem, hogy mennyire más.