I. negyed, 2. részlet

Nem törődtem a marcona emberrel, aki csak úgy rohant felfele a lépcsőn. Lassan leértem a konyhának tervezett helységbe és a pultnak támaszkodva kezdtem keresgélni. Kutattam egy éjfekete hajú hölgyemény két káprázatos szemével ragadtató tekintetét, de mint ezt hiába.
                És mikor számíthattam is volna, de nem tettem, megrezzent a nadrágom. Mobilcsörgés hangja suttogott a nagy hangviharba rejtve. Elő is bányásztam zsebemből, és láttam a hívó fél kit rejthetett. Gondolataim egyből játszani kezdtek, s hogy miképp? Elmondom. Egy aprócska gondolatmenet úgy adta elő jelenetemet, hogy miképp felvettem volna telefonom és hazugsággal mentegettem volna magam barátnőm elől, a darab vége úgy alakulna, hogy lebukásomat személyesen igazolná ő kedves de kegyetlen lelkem, s lelepleződve rosszul járnék. Í lebukásért valahogy nem repesett szívem, s amúgy se illő lelkemhez a hazugság.
                Sőt, nagyon nem szeretek hazudni, mit add az ég, mint ember megeshet velem is, de nem szeretek az általam szőtt pillanat adta történetek kavalkádjára emlékezni és tartalmukat szálazni. S e gondolatok végére már fülemnél volt a kisgépezet, és torkomban rezgett a hang. Csakhogy elfoglalt agyam még arra se figyelt, hogy mekkora lárma közé keveredtem.

-           - Halló?

-           - Dávid hallasz engem? Mi ez a nagy zaj?

Nem szeretek hazudni. De hát az ember sok mindent megtesz, függetlenül mit szeret vagy sem.

-           - Várj egy pillanatot, mindjárt visszahívlak!

Hazudtam? Nem. Sőt, még időt is nyertem, bár fölöslegesen. Indulhattam hát kifele, reményekkel egy csendesebb helyről. Lépteim között azért még járt fejem, hogy s mit mondjak Erikának mikorra visszahívom. Visszahívni? Ilyen dologtól sem gyakran kopik kezem, mert költekezni fájna markom, s nagy oka, hogy a pénz se fán terem.
                Végre kikerültem a házból, épp az erkély alá, melyből legalább halkabban tódult a zaj, mint az ajtókból. Besétáltam a fehér havas zöld fű területére, oda ahol véget ért az ablakból szabaduló fény, és kezdődött a természet árnyéka.
                Mobil elő, le-gomb, E betűt kikeresni. Még mindig nem raktam gyorsgombra. Lehet, Erika szerint ennyire komoly lenne a kapcsolatunk, de én még hezitáltam volna. Hívás.

-           - Végre hogy hívsz! Azt hittem már el is felejtettél.

-           - Bocs. Nem felejtettelek el. Előbb is te jártál a fejemben.

Nem hazudtam, tényleg rajta gondolkodtam mikor kikerestem a nevek közül.

-           - Mi ez a nagy zene?

-           - Tudod, épp itt vagyok a Paliéknál. Ahova te nem jöttél el.

-           - Épp ezért hívtalak. Most már egyáltalán nem tudom, hogy érek haza, még van egy doboz papír, de a fele üres.

Haza. Ez alatt az ő lakását értette, még ha meg is beszéltük, hogy az nap éjjel én tuti nem vezetek el odáig.

-           - Nem úgy volt, hogy csak segítesz egy kollégádnak?

-           - De. Erre én se számítottam, elhiheted.

-           - Te tudod, hogy megéri-e vagy sem. Bár ha...

Ekkor a pillanat megtört. Azon kaptam magam, hogy az erkélyről éppen repülni tanult egy fotel. Egy fiatalember feje mögül adott lendületet azon fotelnek, melyben eddig ültem majd egy órát. Még integethettem is volna, de bizonyára nem figyelt volna rám, hisz csak egy fotel volt. Körülbelül míg a földel nem találkozott, és darabokra nem tört. A hangra, amit a férfi ordított a lendülethez, illetve a földdel érintkező bútordarab adott, még a társam is felfigyelt.

-           - Na ez mi volt?

-           - Nos, azt hiszem egy részeg csávó most dobta le a fotelemet.

-            - A midet? Nem Paliéknál vagy?

-           - De-de. Felejtsd el! Semmi.

-           - Igyekszem, amennyire tudok.  Majd még csörgök.

-           - Persze, persze. Puszi.

-           - Neked is! És meg ne halljam, hogy valami ostobaságot művelsz te is!

-           - Ugyan már! Én?

Mobil vissza, séta a házba.