6. részlet

-    - Dávid? Hallasz?

-    - Igen-igen. Mondjad.

-    - Hol vagy most?

-    - Ejha. Ö, hát. Kórházban.

-    - Úristen, jól vagy? Mi történt?

-    - Előbb te! Azt mondtad nagy baj van!

-    - Igen! De személyesen kellene beszélnünk. Melyik kórházban vagy?

-    - Hát. Most őszintén, nem tudom. Mindjárt kitalálom.

Szemeim gyorsan ingázni eredtek, s kutattak bármi féle jel után. Szerencsére nem tartott sokáig nyomot találni. 

-    - Itt vagy még?

-    - Igen. A Szent Sebestyénben fekszem.

-    - Azt tudom merre van. Már is úton vagyok.

-    - Csak óvatosan!

Se szia, se pá, s Linda lecsapta a telefont. Egyre inkább érdekelt, mi az a nagy gond. 
                „Talán találkozott Erikával? Abból még bajok lesznek. Úristen fel kellene hívnom. De nem most, mert a végén ide jönne. Még egy kicsit várnia kell.”  S leellenőriztem az üzeneteimet.
„Helo D! Mindjárt Kari! Remélem jól vagytok Erikával. Talizzunk ünnepek előtt! HÚGID! Laura” Tényleg jöttek az ünnepek, s szokás volt, hogy együtt ünnepelünk, amikor lehet. S magányos húgocskámat nem hagyhattam magára. Habár nagylánynak hiszi magát a rendőrségnél, még mindig a kis szeleburdi kishúgom marad. Már néztem volna a másik üzenetet, mikor az ajtó kinyílt. A nagy nővér jött be, mosollyal az arcán. És azt mondta, hogy vendégem jött.
                Bár nem tudtam hol van a Szent Sebestyén kórház, mert a körzetemhez a Lőrinc volt a közeli, de úgy tűnt Linda nagyon gyors volt, s lehet, egész közelről indult. De nem Linda jött be.
 - Dávid! – futott, majd borult nyakamba Erika. – Úgy aggódtam! Jól vagy?
Egyszerűen nem bírtam értelmezni a helyzetet. „Mégis mi a fenét keresel te itt? Ki hívott? Honnan tudsz te rólam?” Rengeteg kérdés árasztotta el agyam, s nem hagyott helyett a reagálásnak.
 - Nem is örülsz, hogy itt vagyok? – váltott hirtelen keserűvé Erika ajka.

 - De-de igen. Csak nem értem, te… Mégis hogy…

 - Csak nem azon csodálkozik, hogy került ide?

Jókedvűen kacagva adta kérdésemet a nagy nővér, aki eddig csak örült magának. 
– Hát én hívtam! Szégyellném miképp, de most már minek? Inkább elmondom. Kicsit megnéztem mit hozott magával, s láttam a hölgy nevét, meg telefonszámát a pénztárcában. Mármint ami kiesett belőle. S gondoltam, szólok a hozzátartozóknak, míg alszik. Igaz, csak a hölgyikének tudtam szólni, de az is több mint a semmi.
Boldog lehetett a nagy nővér, hogy nem a képzeletemben élte valós életét, mert ekkorra csúnya véget ért volna. „Ez az átkozott némber nem csak meglopott, de még képes volt Erikát is ide hívni. Az égbolt szakadna rá! Pont most mikor, Linda épp valahol száguld felém.” Kezelni kellett a helyzetet. Nyugodtnak kellett lennem, még ha remegni is kezdetek kezeim melyekkel barátnőm karjait fogtam.
- Magunkra hagyna egy kicsit? – kérdeztem meg a nagy nővért, akit érdekes most nem is zavart, hogy ültem az ágyban.
Ki ment, s gyorsan gondolkoznom kellett mit kezdjek Erikával.
- Mi történt veled? – kérdezte a hölgyemény.

- Hát, annyira homályos minden.

- Nem meg mondtam, hogy ne hogy valami ostobaságot művelj?!
De, megmondta, tényleg, de csak lesütöttem szemeimet, s néma maradtam egy pillanatra.

- Mikor indultál el? – kérdeztem.

- Nem is emlékszem. Olyan tízkor hívott a nővérke, és tizenegy fele indultam munkából.

Sajnos ebből még következtetni sem tudtam, hogy mennyi idő volt még Linda érkezéséig.
 - Ott hagytad a melót miattam?
 - Persze! Legalább ennyit ért a tegnapi plusz segítség. Azt mondták, fedezznek, míg nem vagyok bent. De sietnem kell!

„Hála a jó Istennek! Mázlim van, hogy te mekkora egy munkamániás állat vagy. Bár mégis van szíved, s ezt értékelem akárhogy is.”
- Akkor nem maradhatsz sokáig?
- Nem hát. De még mindig nem mondtad el, hogy mi történt!
- Hát, nagyon csúszósak az utak, s elég egy kicsit nem figyelni oda.
- Úristenem! És neki mentél valaminek?
- Hát a papírom szerint pár táblának.
- Szerencséd, hogy ennyivel megúsztad! – s egy csókot adott számra.
Furcsa volt, mert nem szokott ilyen puha érzelmet táplálni. Sokszor érzéktelen, vagy akaratos, de most jól esett.
- Én megyek is! Elég hosszú az út!
- Menj csak. Én meg pihenek, míg ki nem engednek.
S már sétált volna ki az ajtón, mikor visszalépett. Összeráncolta homlokát, és feltett egy kérdést.
- Még kérdezek valamit. Megmondanád, hogy mégis hova vezettél? Mert most jut eszembe, ha hazafelé mentél, akkor miért nem a Szent Lőrincbe vittek be?
- Nem tudom. Ezen már én is gondolkoztam.

- Hova mentél, Dávid? – emelkedett meg a hangja, s mintha csöpp féltékenység lett volna benne.
- Elvileg haza indultam.
- Elvileg? – kezdett nem tetszeni a hangsúlya.
- Nem emlékszem. Csak foszlányok vannak meg.
- Értem én. Nem akarod megmondani.
- Nem ez a helyzet. Komolyan…
- Majd hívj, ha eszedbe jut valami! – és csapódott az ajtó.
   Kicsit örültem, hogy végre elment, de közben itt hagyott azzal, hogy találjak ki valamit. „Addig nem nyugszik míg, valamit nem mondok neki, s ha ő nem nyugodt, akkor én sem nyughatok. De legalább nincs itt.”
                Már csak vártam Lindát, s telt múlt az idő. Kaptam enni valami szörnyelmet, de ételnek hívták. Evés közben is csak arra figyeltem, hogy bármelyik percben betoppanhatott volna Linda. De valahogy versenyt kezdett futni a kismutató a naggyal, s már a harmadik körben hagyta le, mikor kinyílt az ajtó. De megint csak a nagy nővér volt. S Linda meg sehol.