13. részlet

                Miközben a vezetékes telefonon épp Tibivel beszéltem, gyorsan kihasználtam a másodpercek adta lehetőséget, hogy megmentsek egy, vagy akár több életet, így a mobilomon tárcsáztam a rendőrséget. Az hamar kicsengett, s éreztem amint egy izzadság csepp vándor útjába keveredtem.
- Halló, tessék? Körzeti rendőrkapitányság, miben lehetünk a szolgálatára? – szólt egy unott hang, miközben, én még nagyon is figyeltem Tibi szavaira, de neki se volt már sok ideje.
  - Halló! Izé...  – takartam el a másik telefont, nehogy Tibor tudomást szerezzen a mentőakciómról.
Itt volt az esély, hogy elkapjam. Saját maga ellen fordíthattam volna a fajtáját, s nem kellett volna tovább tűrnöm, ennek az elmeháborodott tébolyait, s talán nyugtom lehetett volna.
- Uram? Miben segíthetünk?
  - Veszélyben van a barátnőm. – kapkodtam a levegőt, s gyorsan megadtam a címét, és amit akkor hirtelen kérdeztek.
- Már is küldünk egy járőrt a helyszínre. Kérem, nyugodjon meg. A kollégánk kezeli majd a helyzetet.
Gyorsan ért véget a párbeszéd, mert hamar le is csaptam. Már annak örültem, hogy valaki Tibi után indult, s hogy lassan pórázra kerül ez a veszett eb. De hallhattam még a hangját.
- Szóval, remélem, boldogulsz. – keserű hangja csapkodta fülemet.
- Mit akarsz tőlem? – próbáltam húzni az időt, ne hogy Erikával foglalkozzon, és éreztem már magamban a győzelmet, mikor hallottam, hogy Erika visszaért, s lassan Tibi lette a kagylót.
Kissé felnevetett zúgó belsőjével, s csak reménykedni tudtam. Reméltem, hogy Erika életben marad. Még ha nem is kértem életét, akkor se kívánhattam más halálát. Még akár Tiborét se.
                Nem tudtam mit kezdeni magammal. Olyan érzésem támadt, mintha túl nagy lett volna bennem a nyomás. Éreztem, hogy elzsibbad a kezem, halványodik a látásom, s megremeg a lábam. Lassan összeért fejem a talajjal, és nagy zúgás közepett behunytam a szememet.
                Valahogy irányíthatatlan lett a testem. Mintha az agyam az üzente volna, hogy stop. Egy üres, fehér világba képzeltem magam. Minden hideg volt, s egyedül én voltam benne. Majd léptek kopogását hallottam, s láttam amint apám sétál felém. Valahogy elővett egy széket, kicsit előrébb húzta felém, majd ráült.
- Ülj le! – intett nekem, s én mögöttem is volt egy szék.
- Hol vagyok?
- Azt mondtam ülj le! – s a szék megmozdult mögöttem, kiverte a lábaimat alólam, s rázuhantam.
- Mi ez a hely apa?
  - Csitt! – s mintha egy lakatot varázsolt volna a számra. – Nos, akkor – mély lélegzetet vett. – Ide figyelj, fiam. Tanítottam én neked egy-s mást, de meséltem én neked arról, hogy hagyd magad irányítani? Bizony, meséltem pár dolgot már. S tudod, hogy járnak azok a bábuk, akiket csak drótokon rángatnak? Lassan hozzá nőnek a mesterűk ujjaihoz, s maguktól mozgás képtelenek lesznek. Mondtam én neked, hogy te irányíts! – nagyon emelkedett hangja, s a fehér világ vörösödni kezdett. – Olyan sok dolgot kértem én tőled?! Kértem egyáltalán, hogy legyél boldog?! Kértem én? Arra tanítottalak, hogy hogyan élj! Megadtam neked mindent! Támogattalak! S te most, valakinek a bábuja vagy? Nézz magadra! 
Hozzám lépett, s megragadta arcomat.
- Nézd meg! Mekkora szerencsétlenség.
Lassan visszalépkedett székéhez, majd felborította azt.
- Ezért próbáltam én? Ezért?
Fájtak a mondatok, s a gondolatok hasították szívem. De ráismertem apám szavaira.
- Ide figyelj! Adok még egy esélyt. Hisz, felnőtt vagy már te! Boldogulsz is? Mi?
Én csak bólogatni mertem, még akkor is, ha kevés volt hozzá erőm.
- Nos, akkor. Tégy úgy mintha, élnél!
                Ekkor magamhoz tértem, részegen láttam a világot, s majdnem elhánytam magam. Lázas is lehettem, de gyorsan össze kellett kapnom magam. Amint csak tudtam, szaladtam az ajtóhoz, s még az esti fényben úszó tél szele sem tántorított vissza. Rohantam a hóban, s lépteimmel úgy felkaptam a fagyott vizet, hogy a széllel játszva, könnyen leplem alá bújt. De forró testem, még talán örült is egy kis vacogásnak. Rohantam, futottam, hogy elérjem a buszt.
                Megmondom őszintén, fogalmam sem volt az időről, de tudván télen korábban sötétedik, nem is figyeltem rá. Így, amilyen hamar tudtam siettem Erikához.
                Este volt, s kevés fénnyel kóvályogtam a városban. Megtaláltam a házcsoportosulást, hol Erika lakott. S a házak falán piros és kék lámpák fénye váltogatták egymást. A házak előtt, persze rendőrautók álltak az éjszaka sötétjével körbe véve. De valahogy már számítottam rá. S ezzel az erővel nehezen mertem felsétálni a lépcsőkön. Csak hogy mikképp felballagtam a fokokon, velem szembe jött, két rendőr.
                Az egyik egy letartóztatott embert vitt a kocsihoz, a másik meg a bilincsben Tibi volt.