9. részlet

                Amint végeztem a reggelivel, hívtam a biztosítótársaságot, hátha tudnak tenni valamit az ügyemmel. Összetörni egy kocsit, nem kis mulatság, csak bírja az ember pénztárcával. S efféleképpen vélekedett a biztosító is, így abban egyeztünk meg, hogy utána néznek az esetnek, s majd értesítenek, ha tudnak valamit. Kicsit szorongtam a számlával kapcsolatba, de gondoltam hátha segíthetnek. Bár, a mai világban nem azért dolgoznak az emberek, hogy jól végezzék a munkájukat, inkább csak a megélhetésért, a pénzért tesznek mindent. De nem ítélkezek én felettük, csak csodálkozok, ha marad még olyan, akinek az is számit, hogy munkájával tényleg másokat szolgáljon, s ne csak a fizetésnapok közötti űrt töltse ki.
                Reggeli után mosogattam egy tányért, súroltam a serpenyőt, és megvágtam magam a mosandó késsel. Rosszul nyúltam érte, s meg metszett a penge éle, de nem is vettem észre, míg a vízbe kezem nem ért. Amint a meleg víz megrántotta tenyeremen a bőrt, éreztem, hogy kezemben ekkor hőtlen piros lé terem. S festette az látszó vizet, sajdította szám, és káromlást intet a mosogatónak.
                Bekötöztem fáslival, s reménykedtem benne, hogy gyorsan begyógyul majd. Csak kicsit vágta meg a kezem, de hosszan, s így bekötözve úgy nézett ki mintha harca készülnék. De ekkor lelkemben béke honolt. Már csak várnom kellett az időt, hogy Linda csöngessen, és segítsek neki beköltözni. S, így jutott eszembe Erika. „Mondanom kellene neki valamit. Vagy hagyjam, hogy magától jöjjön rá? Sértődötten vált el tőlem, s már lassan napok óta nem beszéltünk. De ha ennyire érdeklem, akkor így is jó. Én képes vagyok rá, hogy most kiverjem fejemből, csak következményét ne lássam.”
                Elővettem a telefonomat a balkezemmel, mert jobb kezes létemre, jobb kézzel nyúltam figyelmetlenül a késhez. A mobilon húgom üzenetét nézegettem. „Biztos egyedül van, s várhatja az ünnepeket. Meg van már jó ideje mióta nem láttam. De csak jövő héten beszélek vele, mert Mikulás előtt még nincs kedvem. Csalja gondolatot eszembe, hisz én leszek a Mikulás. Lehet meg kellene hívnom a szereplésemre, de még rá ér.”- gondoltam.
                Telt múlt az idő, de mintha Linda megint játszana velem. Mint a kórháznál, most is várattat. És már ebédem után jártam mikor, csörgetni kezdtem hol létéről. Hallottam a telefon zúgását, azt a csúnya sípolást, mely csak szólt és szólt, de Linda nem vette fel. Nem mertem rosszra gondolni, de úgy határoztam elbuszozok hozzá. Ki álltam a buszmegállóba, s várakozásom alatt a fémtábla oldalán játszadozó lehelet kristályvárát nézegettem, miként építgette. Mire meg jött a busz, nadrágom szárán beosont a hideg, s kicsit remegve szálltam fel a járműre. Felérve kerestem egy üres ülőhelyet, és találtam is, mert az öreg nénik csoportosultak, és csak szórványban üldögéltek egymagukban az emberek. Én is hasonlót tettem, s beültem az ablak mellé. Meg lehet, nem vagyok már kis gyerek, de lelkem izgatottan várta Lindát, hogy meglepjem, segítsek neki. Nyugodtan zúgott a busz, s melegebb volt bent, mint kint. Álomvilágban élhetnék, hogy folyton aludnék, de nyitott szemekkel is álmodok. Megint csak a várakozás, folyton ez váltogatja magát és a történéseket. Lehetnék türelmes típus, de csak kényszerből bírom a várakozást. Repkedtettem az időt fejemben, s a kék égen felhők közt suhant, széllel játszott, s gyorsan meg is érkeztem, hogy leszállhassak.
                Nem kellett sokat sétálni a hidegben, tudtam hol lakik Linda. A fehér havas tájtól már vakult szemem, de az út, és a hótól mentes alakok segítettek támpontot adni, hogy el ne tévedjek. Ahogy forgattam a sarkokat, egyszer csak, amint végállomásom közelébe értem, rendőrautót véltem felfedezni a távolban. Nagyon közel volt fekete hajúm házához, s hogy közeledtem, egyre inkább úgy tűnt mintha, pont előtte parkolna a kettő rendőr járgány. Lépteim szaporábbak lettek, s közeledtek az objektumok. „Nyugalom, nem kell egyből rosszra gondolni. Lehet Tibit vitték be megint, vagy kérdezni jöttek. Igen, lehet, hogy jegyzetelnek.” Nem tetszett a talpam alatti hó ropogása, mert míg lassítottam is, a hang ugyan úgy hallatszott. „ Bevitték Tibit. Még nem jött ki. Ugyan már.” Az egyik kocsiból egy arc meredezett rám. Figyelt engem amint közeledtem, s én is őt. „ Legalább is ezt mondta Linda. És ő miért hazudna? Nem történt kettejük között semmi.” Az ember a volán mögül követte minden lépésemet. Egyre lassabban mentem, de csak közeledett a ház. „ Linda más, mint Erika. Én hittem neki. S lehet, hogy kijátszana? Á, takarodj a fejemből, őrült kétely! „ 
                Elértem a kaput. Ekkora kiszállt a kocsiból a bajszos úr, s összehúzott szemöldökével intett.
- Uram, most nem mehet be. – emelte fel kezét.
- Tessék?
- Most nem mehet be a házba. Maga itt lakik?
- Őhm, majdnem. Mert? Mit csinálnak itt?
- Azt nem mondhatom meg. Kérem, távozzon!
Ekkor Linda ajtajából két másik rendőr jött ki. Végig sétáltak a köves járdán, s a kapunál megszólított az egyik.
- Bratyó? Te vagy az? – kérdezte húgom aki be volt öltözve.
- Laura?
- Mit csinálsz te erre?
- Én, hát nem sok mindent. Éppen …
- Megkaptad az üzenetemet?
-… tessék? A mit? Ja, az üzenetet, igen. Meg, és beszélni is akartam veled,
- Mint látod, most nem a legalkalmasabb az idő.
- Tényleg? Mert, mi történt?
- Elég csúnya, de úgyis mutattam már hasonlót. Mindegy, gyere, megmutatom.
Intett nekem, s a többi emberke csak bólinthatott, míg a húgom vezetésével besétáltam Linda házába.
- Mi folyik itt? – kérdeztem, miközben szétnéztem a bejáraton.
- Hát, nagyjából már tudjuk. Itt vagyunk hárman-négyen és vizsgálódtunk.
A ház fel volt dúlva. Belül reszkettem a látványtól, amint a rendezett tárgyak, nem rég egymást tanították repülni, s egyiküknek sem sikerült szépen a landolás.
- Amink eddig van, az a feldúlt környezet, és egy halott csaj a konyhában.
Szívem mintha megállt volna. Megállt, azért hogy agyam ne kapjon vért. Ne kapjon vért, és ne tudjon gondolkodni, sőt érzékelni se tudjak. Ne halljak többet, ne lássak semmit. Egy fekete képet akartam a szemeim előtt, melyből elő táncol a szép hajú lány, s vidáman, élettel rám mosolyog.
                Húgom nem tudta, hogy ismerem a házat. Nem is szabadott, hogy túlreagáljak bármit. Ha már belsőm épp repedezett, nem engedtem át a gátat. Lassan kinyílt szememnek nem kellett keresnie semmit. Egyből kiszúrt egy vörös csíkot, ami a konyha felől folydogált. A forrás egyértelműen a konyhából származott, s a vér folyócska a szobához közeledve határokat nem ismerve növekedett. Gyönyörű piros tavacska volt, a fehér kövön. Csak, nekem nem tetszett. S amint szememmel úszkáltam fel fele a vízen, elérkeztem a forráshoz. Az asztalnak neki dőlve feküdt a földön Linda. Torkából folydogálhatott a vér, de most már csak a padló ad emléket. Szépséges fekete haja, keveredett a vörössel, s egymást győzködték. Hol a fekete haj takart nagyobbat a pirosból, hol a vér takart többet a hajból.
                Éreztem amint fejemben új dolgok születnek, és szabadulnak el olyanok, amik már rég léteztek. Ezeknek a láncaik most szemenként pattantak szét, s csörömpölve lépkedtek zsibbadt lábaikkal.
  - Úristen! – leheltem magamból.
 - Mi van? Ne csináld már, láttál már rosszabbat is. Emlékszel, amikor segítséget kértem a feketeszektás ügyhöz? Na, az durva volt.
Megesett, hogy segítettem húgomnak nyomozni. Apám tanította őt, s engem is gyomlált, csakhogy én nem hallgattam rá. Ez lehet az ok, hogy segíteni tudok egyszer-kétszer.
- Mi történt?
- A kollégám szerint, elvágták a torkát. Egy törött üveggel lehetett, mert az asztal szélénél, és a földön találtunk üvegdarabokat. Úgy néz ki egy pezsgősüveg maradványai. Hopp, az asztal sarkán szétverték az üveget, és nyissz, máris elvérzik. Valószínűleg felindulásból elkövetett.
Egyből Tibire gondoltam. A helyzetben egyértelműen úgy tűnt, mintha ő lett volna.
- A véralvadásából olyan délelőtt, reggel lehetett az eset.
Mit csinálhattam én ekkor? Épp elvágtam a kezemet. Most is ránéztem a kötésre a kezemen, s szívemen hasított a fájdalom, hogy ez a vágás többet jelent nekem, mint egy karcolás.
- Kezeddel mi történt? – vette észre Laura, amint épp felemeltem róla tekintetemet.
- Elvágtam. Mosogatás közben.
- De béna vagy. És a fejeddel is mosogattál?
- Mi van? Fejemmel?
- Igen, ott is van egy vágás, vagy valami. Azt hogy?
- Á, ja az! Majd később. Majd beszélni szeretnék veled.
- Úristen, minden rendben? – kérdezte.
                Ekkor a helységbe belépett a negyedik egyenruhás emberke. Kalapot viselt, nem láttam a fejét, de rossz érzetem támadt. Pakolászni kezdett, de nem úgy tűnt, mintha értene a felszereléshez.
  -Hé, azt ne piszkáld! – szólt rá húgom. – Hányszor mondjam még? Végeztünk. Majd Csaba bejön a cuccáért, hagyjhatod.
Az emberke úgy hagyott mindent, elindult kifele, s levette kalapját, hogy ne verje le az ajtófélfa. Kopasz volt, s ismerősnek tűnt csillogó feje.
- Á, ez az új gyerek! – nevetett egy kicsit Laura. – Már lassan négy hónapja, hogy megint dolgozik, de ez a fránya Tibi csak nem tud nyugton maradni!
- Tibi?