11. részlet

                Feltakarítottam az üvegszilánkokat a sarokból, és bevallom kicsit féltem, hogy az apró hol fényes, hol áttetsző éles kis üveg pengék, még több vörös csíkot karistolnának karomra. De félelmemet hallgatni nem sok kedvem volt. Testem őrjöngőt, elöntött a düh, s szorított agyam, nehogy széthasadjak. Ügyes agyacskám lehet, de szegénypára sem képes bármire. Nem egyszer fordult elő, hogy nagy elmék makulátlan agya nem bővelkedett tiszta személyiséggel.
                De, nem őrültem meg. Fejemben már Linda halálakor láncok szakadtak, s most Tibi segített az elszabadult lényeknek utat mutatni a labirintusban. De mit tehettem volna? Nos, ami csak tőlem telhető.
                Gép elé keveredtem, s bekapcsoltam. Olyan dolgok után kutattam, melyekhez nem sok közöm volt, s mégis most ez éltetet. Nagy szerencsém volt, hogy Laura kis húgocskám a rendőrségen dolgozott. Ráadásul nem kis beosztásba. Lehetett ő is nagy ész, vagy csak apánk támogatása volt ilyen bővelkedő benne, de számomra még így is kicsinek tekinthető volt. Az idő múltán előfordult, hogy segítségemet használta, s ilyenkor bizonyos dolgok megismeréséhez a gépet használtam. Bár amit átküldött azért ő felelt, mégis úgy döntöttem aznap este, hogy feltöröm a jelszavát, s megszerzem azt, ami nekem kellett.
                Időpocsékolásnak éreztem azt az időt, amíg ott szerencsétlenkedtem a gép előtt, de bármit is véljek, sikert értem el. Bejutottam a helyi kapitányság adatbázisához. Ha sima kis hacker lettem volna, valószínűleg hamar kidobott volna a rendszer, de mint a kapitányság magas rangú beosztottja, semmi ellenvetése nem volt.
                Keresésre fogtam Kőhalmi Tibor nevét. S reménykedtem eredményes lesz. Kis idő kellett csak, s pár embert talált is. Nem nagy gond volt kiválogatni, s megtalálni közülük az általam ismert Tibit. De amint kutathattam volna, a drága másodperceim alatt, kikapcsolt a hűtő, elsötétedett a tévé, elaludtak a lámpák, és a számítógép is úgy döntött a monitorral, hogy nem játszanak aznap többet. A gép előtt ültem a sötétben, s nem tudtam mit tenni. Előkerestem a mobilomat, és a kijelző által szolgáltatott fénnyel próbáltam közlekedni a házban. Alig mentem neki párdolognak, mire kijutottam a házból.
                Ahogy kiléptem, megcsapott a hideg havas szél. Tekintetem az égre meredt, és csodálatba ejtett a látvány. Az égen világítottak a csillagok, és a Hold is tündöklött. Egy lámpa se zavarta fényüket, s mintha aludt volna a város is. Kicsit elszomorított a tény, hogy sehol sincs áram, de nem tehettem mást, aludni fogtam fejem. És nyugodtan aludtam, sötétben a házban, úgy hogy semmi nem zúgott, sőt még az elemes óra sem tikk-takkolt a falon. Bevallom, kicsit hiányoztak a hangok. Elég nehéz volt elaludnom a teljes ürességben, és zavart hogy nem tudhattam meg többet Tibiről.
                Másnap reggel, a telefon ébresztett. Eltorzult fejemmel, nehezen tudtam felvenni, mikor a szemeim kinyitásával is csak a baj volt. De megpróbáltam, s siker értem el azzal, hogy becsaptam a párna alá. Ezek után, lassan kicsoszogtam a konyhába, és teát akartam volna főzni. Bámultam a fali órát, s néztem, milyen szépen lassacskán sétál a másodpercmutató. Ott állhattam vagy két percig, mire felfogtam, hogy mit jelent az, hogy az óramutató irányával megegyezően jár. Szó se több, kábult voltam a fura alvástól. Időbe telt mire megreggeliztem, ennek is nagy részét az töltötte, hogy kitaláljam mit egyek. A müzli tűnt a legegyszerűbb választásnak.
                Reggeli után visszatértem a szobámba, és megkerestem a mobilt. Megnéztem, hogy mitől zajongott, s láttam Erika hívott. Ez a látvány kicsit segített, hogy szemeim nagyméretűre kipattogjanak, s felébredjek. Eszembe jutott, hogy nekem barátnőm van. Belül éreztem, hogy van valami kötődésem, s éreztem az űrt Linda után. De tudtam, nincs már okom a nagy lázadásra. Fel kellett hívnom Erikát. Főleg, hogy ha mérges, és már engem keresett. Általában kivárja, míg visszahívom, s persze az is közre játszik, hogy akkor sajnálom. De most nem sok kedvem volt a sajnálatra. Miközben, a főkérdése az volt, hogy hova vezettem. Nagy dilemma, mert jó magam se tudtam, hogy ténylegesen miért a másik irányba hajtottam. Kicsit erőltettem az agyamat, de végül segítséget kértem ismerősömtől, akitől elvileg elindultam.
                Bepötyögtem Pali számát, s hamar fel is kapta.
- Hellouú! – fogadott a hang.
- Neked is csá.
- Csá Dávid. Na, mi a pálya? Minden okés?
- Hát, épp azon gondolkodtam, véletlenül nem tudod azt, hogy jutottam haza?
- Zsír. Nekem se sok minden van meg az estéből.
- Nem úgy gondoltam. Nézd, emlékszem a bulira, meg nagyjából mindenre. Csakhogy, másnap a kórházban ébredtem.
  - Ne szívass! Komoly? Király!
- Abba hagynád, kérlek.
- Jó van töki. Figyelj, remélem nincs bajod. Kell valami segítség?
- Nem kösz. Már meg vagyok. Szóval nem nagyon tudsz semmit?
- Hát, pár dolog meg van. Például amikor ledobom a fotelt.
- Tessék? Te dobtad le a fotelt?
- Bezony. Többiek elkezdték, hogy „hú, úgyse mered”, következő percben meg már lent is volt.
  Megpróbáltam megállítani a pillanatot. „Linda hazudott arról, hogy Tibi dobta le a fotelt? Miért? Várjunk csak egy pillanatra. Linda. Linda hazudott. Hmm. Linda hazudott nekem. Ez most komoly? Tudtam, hogy meggondolatlan az, ki feltétlenül bízik másban. De rosszul esik, mikor igaz, amire előbb csak legyintettél.”
- Hé? Itt vagy még? – kérdezgetett Pali.
- Vagyok. Csak, ö… Nem dobtál le egy asztalt is?
- Asztalt? Mi a fenének? Azt hogy, egyáltalán? Erkélyre kicipelni, nem kis meló, oszt kétséges, hogy kifér.
- Szóval te nem. És más se?
- Mondom, senki.
- Hát, azért kösz.
- Biztos, nincs mit. Hallod, ma buli?
- Én most inkább kihagyom. Amúgy is, kocsi nélkül nehezen.
- Elhozzalak? Nem nagy cucc.
- Nem kell, lesz más programom.
- Te tudod. Ha úgy gondolod, csörgess! Na, csumi.
- Ja.
Megint néma lett a masina a kezemben. S értetlenkedtem Lindával kapcsolatban. Vajon mi másban térhetett még el szava a valóságtól?
                Rohantam a géphez, s szemeim tapadtak a monitorhoz. Útközben észrevettem, hogy azért cserélhettem volna már egy ideje a kötést a kezemen. Lassan letekertem, hogy levegőt is kapjon, s közben ügyeskedtem a billentyűzeten. Gyorsan eljutottam a Tibi aktákig. „Vajon Tibi tényleg egy állat? Egyáltalán bevitték már?” Az aktáját átnézve, tényleg járt pszichológushoz, s volt már olyan eset, hogy rendőrökkel távozott, mikor nagyobb felindulása támadt. De mind ez, már több mint öt hónapja.  Szóval, nem a rendőrök vitték el múltkor sem. Linda hazudott. És ki tudja még miről. Én még nem tudtam, de azt igen, hogy Tibi nagyon be volt rágva rám. Egy része biztos igaz lehetett.
                Már csak rá kellett jönnöm melyik része, mert egyre közeledett a találkozásom Tibivel.