15. részlet

                Hajnal fele járhatott az idő, s forgolódtam ágyamban. A puha takaró ellenére is, rosszul éreztem magam egyenesen fekve. Általában ilyenkor apám jelenik meg álmomban, tovább ostorozz tanácsaival, s végül izzadva riadok fel a sötét szobában. Ellenben ekkor ez nem így történt. Semmi köze nem volt ehhez a rémalakhoz.
                Az éjszaka leplével rejtegette házait a város, s mégis küzdöttek ellen az utcai lámpák. Az utak körbe fontak mindent, s rajtuk vágtáztak a vasparipák. Mégis, volt egy kocsi, amely nem hajtott olyan gyorsan, bár volt célja, nehezen tudta elérni azt. A kiszemelt autót egy rendőr vezette. 
                Egy dagadtabb bajuszos emberke ült a volánnál, s kis rettegés csillogott szemeiben. Melege lehetett, de valószínű, hogy e téli estén, inkább csak idegei játszottak vele. Az izzadság cseppek lassan folytak le arcán, s mikor elérték bajszát, a sofőr egy biztos mozdulattal törölte le azokat. Próbált oda figyelni mindenre az sárgafénytől úszott utcákon, de figyelmét leginkább az óriás emésztette, aki mögötte ült bilincsben. Egyszer kétszer megigazította a tükröt, hogy hátra lásson, de sötét volt a kocsi hátuljában, s csak egy démoni szempár csillogott. Nagyokat nyelt, de nem azért mert félt, hogy élve el jut-e a kapitányságra, hanem azért, mert első állomását nem oda tervezte.
                Aggódott azért, hogy eljár-e majd a letartoztatott alak szája, de remélte, hogy senki se hallgat egy ilyen bűnös személyre. Bár nagyjából már ismerte az alvilági óriást, de nehezen hitt szemének. Gondolkozott egy darabig, majd végre kinyílt zsíros szája.
- Hö, elképesztő. Nem is gondoltam volna rólad, hisz te is rendőr vagy. Bár, az ember már azt hiszi, mindenkit ismer, oszt nézzenek oda, kit fuvarozok ma este? Anyám jól megmondta, hogy ne bízzak senkiben se. Eljár párszor az öregasszony szája, de néha okosat is köhög. Nem igaz? – röfögött kissé hátra.
De Tibi csak néma csendben nézett előre. Ettől kicsit szorult a kocsit vezető rendőr torka, s gondolta, ha megigazítja az ingjét, talán több levegőhöz jut. Majd megnyalta mocskos bajszát, s nagy kormánytekeréssel lekanyarodott jobbra.
  - Nézd, Tibi. Most ide muszáj bemennem. Ígérd meg, hogy jó fiú leszel! Akkor talán hozok neked is valamit.
A dagadt pacák kiszállt a járműből, s besietett egy gyorsétterembe. Tibor csak egy kicsit fordította el fejét, hogy lássa, amint a kisgömböc begurul az ajtón.
                A rendőrke amint beért, első kérdése a kiszolgáló lánytól a mosdóra irányult, s kapkodta hurkáit. Majd, mint aki jól végezte munkáját, pár menüvel megajándékozva magát sétált vissza a kocsihoz. Útközben is lopott pár falatot, s maszatos ujjaival próbálta kinyitni a kocsi ajtaját.
                Végül beült, s tovább indultak a végállomás felé.
- Nos, Tibi. Hoztam egy burgert, meg egy kis kólát neked. Úgy gondoltam ajándék lesz, de ekkora marhaságot! – tőrt ki röhögésbe, miközben felváltva vezette a kocsit, s etette száját.
  Ekkor hátulról a bilincselt kezek előre nyúltak, habár nehezen vágtak utat maguknak, az óriás mindent tarolt erejével. A bilincs hideg féme találkozott a forró izzadt nyakkal, s amint közelebbről ismerkedtek, a sofőr fulladozó hangokat szólaltatott magából. A dagadt össze-vissza kalimpált, s tehetetlenül verte a nyakát fonó karokat. Tibi csöndben várt, s számolta a pillanatot, mikorra a kocsi teljesen elveszti az irányítását.
                Pár pillanat múlva, az autó éles kanyart vett, majd számtalan tárggyal találkozott a peronokon, végül valami felkapta. A levegőben kecsesen szállt az éjszakai fényektől világított rendőr kocsi, és hamar érte a földet a tetején fekve.
                Ennyit álmodtam, mert az álomport a telefon csörgése verte ki szememből. Felriadtam s kutattam a zajforrást a sötétben. Amint megtaláltam fel is vettem, s húgom sírt benne.
- Én voltam! Az egész az én hibám! – hangját a könnyek fojtogatták, s bűntudatával hisztizett.
- Úristen, minden rendben? Mi a baj? – másodpercek alatt az alvó szerepből, egyfajta gondoskodóvá váltottam.
  - Én tehetek róla. Én meséltem Tibinek mindent. Ha befogtam volna azt a rohadt nagy szám! Erika még mindig élne!– s torzult hangjából próbáltam elemezni a szavakat.
- Ez egyáltalán nem igaz! Nem a te hibád! Ha nem tőled, akkor mástól tudja meg a dolgokat.
  - Nem. Nem! En meséltem rólad meg Erikáról! Piszkáltam én mindennel!
- De nem te mondtad, hogy hol lakik! Hagyd abba ezt az ostobaságot!
S akár órákon át vigasztaltam a szomorú húgomat, s próbáltam elérni, hogy békésen alhasson mindenki. S ahogy telt az idő, járt az égbolt, de végül Tibitől eljutottunk anyáékhoz, majd onnan már nem is tudom hogy, de a jövőről beszélgettünk. Jól esett neki, s nekem is a lelki támogatás, mert keserű a dolog, de nekem már csak ő maradt.
                Majd nyugodtan kerülhettem végül vissza a takaró fogságába, s fogadhattam el sorsom. Azt, hogy mit álmodtam, már az ébredéskor elfelejtettem, s csak egy dologra koncentráltam. Arra, hogy én leszek a Mikulás.