14. részlet

                Belül örvendeztem a látványnak, amint Tibit bilincsbe verve a rendőr kocsihoz vezették. Éreztem, hogy végre sikert értem el, s hogy egy gonddal kevesebb maradt. Csak hogy átkozott szemei rám meredtek, és mintha lelkembe szabadult volna egy kis pengével, és össze-vissza szabdalva őrjöngött. Mégis arcán enyhe mosoly rejtőzött. S látva ahogy a két méteres óriás hagyta, hogy betömjék a rendőrautóba, úgy éreztem győzelmem mégsem olyan teljes, mint azt először képzeltem.
                De honnan támadt az érzet, hogy még mindig fölényben lett volna felettem a szörnyeteg? Erikára tévedt gondolatom, s továbbra is a kétség karja szorította mellkasom. Így folytattam lépteimet fel a lépcsőn, egészen a lakás szétvert ajtajáig. Felhúzott szemöldökkel mertem csak bekukucskálni a majdnem darabokban állt ajtó mellett. S megláttam húgom visszajelző tekintetét. „FRANCBA” Tudtam, hogy Laura léte, nem jelenthetett mást, mint halált. Ha még nem meséltem volna, ő a gyilkossági osztályon dolgozott, így könnyen következtethettem rá, hogy Erika nincs az élők között. 
                Lassan besétáltam a lakásba, s hányinger kapott erőt gyomromon. Bent a szobában kevés volt a levegő, mert a tér nagy részét a vér bűze árasztotta. Olyan látvány várt, mintha a földet vörössel akarták volna újra festeni, s közben a fémes szag elnyelt minden illatot. S már nem csoda, de a szoba közepén feküdt Erika. Élettelen teste nem mozdult, s fején nekem eddig ismeretlen arcvonások rajzolódtak. Láthattam rajta a fájdalmat, ahogy száján át távozott a lélek, és azt egy démon zabálta fel.
                Amint a szobában egyedül éreztem magam, s kezelni se nagyon bírtam megint érzelmeimet, lassú könnyes szememmel húgomra tekintettem fel. Szomorúan nézett rám, s szájához emelte kezét. Én meg értetlenkedtem, hogy Linda halálakor szememből pára se szökkent, s most Erikánál, ez a szomorú víz, hogy torzítja látásomat.
- Dávid. Gyere, menjünk ki inkább! – lépkedett mellém, s léptei nyomában emlékeket ragadott a vértenger.
Szólalni sem bírtam. S fájt ez! Küzdtem, hogy ne értékeljem többre Erika halálát, mint Lindáért. De milyen elvetemült, s beteges egy cselekvés volt ez.
                Kisétáltam Laurával az utcára, s az esti hideg levegőt könnyen tudtam tüdőmbe szívni. A városi bűzt, még mindig a benti szag nyomta el orromban.
- Sajnálom.  – súgta nekem, s kezemet fogta, mintha támogatni akart volna.
S ezzel a sajnálattal jutatta eszembe, hogy valamit hibázhattak. „Hiszen én hívtam őket! Én próbálkoztam, s jöttem is egyből! Egyből. De… az még sem azonnal volt.” Visszaemlékezve az ég tetején állhatott a Nap, mikor telefonáltam. S ekkor tájt, már a sötétség uralkodott az égbolton.
  - Mi a fene tartott ennyi ideig? – értetlenkedve kérdeztem tőle.
  - Az a szuka az irodából! – ütötte dobhártyámat húgom mérges hangja. – Ha egyszer kezeim közé kapom!
- Várj csak! Kit hibáztatsz ennyire? – sajdult fejem.
Húgom kicsit elkezdett fel-le sétálni. S idegesebb lett, mint én voltam.
- Ha az a nyomorult, ténylegesen ki rendel valakit a helyszínre, nem történt volna meg ez!
- Azt mondod nem jött senki a hívásomra?
- De-de. Csak már későn, ahogy látod. - hadonászott lassabban kezével.
  Úgy gondoltam visszamegyek a lakásba, és szétnézek. Laura egy szót se szólt, és láttam elfogadta, mit óhajtottam.
                Beérve megint szembesülhettem mindennel. A vöröslő padló, az átázott szőnyeg, a szennyezett könyvek, és a becstelen könnyek szememben, mind csak egytől származtak. Erika. Talán sokat bántott lélek, s talán egy nem is makulátlan élet, de mégis hozzám köthető. S ha soha nem találkozok Lindával, talán még ma is élhetne.
                Emlékeszem arra a napra, amikor művészet kiállításra mentem. Hűvös szellő fújdogált a nyári meleg napon. Világított a világ, s csodáit tárta mindenkinek. A művészeti kiállítás festészetről szólt, s nagyobb művészek között, ifjú tehetségek is megbújtak. Nagyon izgultak páran, s látszott nem csak a forróság csalt arcukra izzadság cseppeket. S egymás mellé, alá, s fölé helyezve a szebbnél szebb képek álltak, hogy megcsodálhassák őket. Káprázatos, hogy pár színes szemcse, vászonra terítve az ember által, milyen mesebeli síkokat képes megnyitni. S a csodálatok közepett pillantottam meg az egyik legszebb műalkotást. Csak hogy ő nem festmény volt, hanem halandó ember végső műve. Fekete hajával táncolt a szellő, szemében a nap sugarai csillogtak, s amint a szemek rám tekintettek, vörös ajkaival szavak formálódtak. S talán, ha akkor nem igéz el a bűbáj, nem követem a hívást, s nem ismerem meg a fekete angyalom titkát, talán ő is élhetne, mint más.
                Csak, hogy a múltra úgy gondolni, mint valamire, ami változtatható, egyszerű, oly nem érdemes. Mert a múlt a hátad mögött van, s tán pislákolhatsz reá, de már csak előre léphetsz. Tehetnéd lépted akár hátra is, de ha nem megy veled törzsed, nem juthatsz vissza se tovább, s kárhozatban lenne részed.
                Sok szó fonása rejtené magában a múltnak azon titkát, mely különbözteti a jelentől, s szorosan határolja a jövőt, de most mindez hiába való. A homokóra nem fel felé pereg, s a vér sem folyik vissza ereinkbe, a fiatalságot már nem kapjuk vissza, s a halál sem terem életet.
                Hosszas elmélkedésemből húgom ébresztett fel, és javasolta a visszavonulást. Támogató oldalát nyújtotta felém, s én próbáltam hinni a feltétlen szeretetnek. A rendőr kocsik elszéledtek, s helyükre jöttek mások, míg Laura nyugodtan haza vitt.
                Otthon megint a csönd várt, s a tudat, hogy egyre kevesebben vannak a közelemben. S apám szavai zajongtak fejemben, hogy képes vagyok-e én irányítani sorsom. Gondolhattam bármit, s gondoltam is. De pihenésre volt szükségem, mert nagy események közé vezetett utam. Közeledett az idő, hogy visszatérjek régebbi életemhez. De nem tudtam, hogy a télapó szereppel, eddigi életemtől veszek fájdalmas búcsút.