10. részlet

- Tibinek hívják igen. Bemutassalak neki? – kérdezte húgom kis mosollyal száján.
- Ö, nem kösz. – próbáltam elkerülni.
- Hé Tibike, várjál! Egy pillanatra gyere csak vissza! – úgy hívta Tibikét, mintha élvezné, hogy magasabb beosztása révén, szinttel följebb áll a kétméteres tar kopasz férfival szemben.
Tibor visszajött, s szemein látszott, hogy nem kedveli húgocskámat.
- Igen? Mégis mit tettem? – terjedt a levegőben mély hangja.
- Még semmit. Bemutatom az bátyámat. Kilman Dávid, Kőhalmi Tibor. Kőhalmi Tibor, Kilman Dávid.
Mintha most ismertem volna meg, mégis ismét láttam szemeit. „Örülök a találkozásnak gyilkos úr. Van egy pár mondani valóm.” Kezemet nyújtottam az óriásnak, aki kicsit letolta napszemüvegét, s lassan húzta elő mancsát.
- Öhm, Hello. – nem tudtam mit mondani  a valóéletben, mert egyelőre próbáltam elviselni a valóságot.
- Kicsit ismerős vagy. Nem láttalak már valahol? – hunyorított rám.
- Nem tudom.
- Dávid egy tanár, és nagyon okos. Példát vehetnél róla. – dicsekedett Laura.
- Azt meghiszem. – mormogott Tibi.
Kínosan éreztem magam. Nem csak attól, hogy szerelmem épp a földön feküdt vérében, s valószínűleges gyilkosa épp előttem állt. Tenni akartam valamit.
- Na, ennyit most. Tibi, menj a fiúkhoz szólj, hogy mindjárt indulunk. Dávid, téged meg kikísérlek.
Elindult mindenki kifele. Én meg utolsó pillantásaimat vetettem az angyalra, aki leszállott a földre, elfeketítette haját, megvált szárnyaitól, s most vérében földre taszította egy démon.
                Hideg volt kint, s havazott is. Szomorúságomat érezhette a természet, de a vért elmosó folyékony eső nem tudott esni a hideg miatt, így Linda szárnyainak tollai lepték el a levegőt, hogy azok fedjék a vörös földet.
                Hamar haza értem, mert nem várakozással telt a buszozásom. Csaptam az ajtókat, s nem érdekelt, kit zavar a zaj, csak legyen nagyobb, mint bennem a vihar. Majdnem őrjöngeni kezdtem, ekkor kapcsolt agyam, s egyből lehiggadtam. Utam a fotelba vezetett, elnyújtózva, és összpontosult a fájdalom.  Tudtam, kell nekem az érzés, s hogy lezártam egy nagyobb fejezetet.
                Kint esteledett, lámpákat kapcsolt a város, s vakultak az állatok. Én csak feküdtem tovább, agyam egyre csak járt. Kattogott, s már a kattogása is zavart. Inni akartam, hogy majd az segít, ha bánja fejem, törli az emléket, csak ne legyen részem, további szenvedésben. De mikor, emeltem volna üvegem, megcsörrent a telefon. „Ki az? Erika? Húgom? Hagyjatok mind békében!” De kíváncsi lelkem nem hagyhatott ki lehetőséget, felvetette a kagylót.
- Tessék?
  - Jó estét kívánok! Kilman Dávidot keresem, a gépjárműbiztosítás felülvizsgálati csoportjától hívom.
-Ö, én vagyok az. Miről lenne szó?
  - Az ön gépjárműje vizsgálata során, több dologra is kitértünk. Feltehetően a közlekedési baleset során keletkezett károk mennyisége nagy. De precíz ellenőrzésünk szerint, fel kell tennem néhány kérdést.
- Áhm. Felőlem, tegye.
- Nos, volt mostanában szervizben a fent említett jármű?
  - Hát, még a havazás, és a fagy kezdeténél elvittem, hogy minden rendben legyen, nehogy valamilyen balesetet legyen. De ezt még régebben már tudattam a biztosítóval.
  - Igen, erről van is tudomásunk. De akár azóta, egyéb, akár saját maga által végrehajtott módosítást nem végeztek a gépjárműven?
- Nem. Nem tudok róla. – szemeim már kicsit kigúvadtak, annyira kezdtem erőltetni az agyamat.
- Tud bármi féle tényezőt az irányítást, illetve a fékezést szabályzó rendszer közvetlen indokolatlan kalibrálásáról?
- Tessék? Miről beszél??
- Nos, egyelőre úgy állapítottuk meg, hogy az öngépjárművében több átállítást, illetve rongálást is észrevettünk, amit feltehetően a baleset előtt szerzett.
- Mi?
- Valaki megpróbálhatta befolyásolni a vezetése biztonságát.
- Valaki miatt lett a balesetem?
- Egyelőre nem kizárt. Kívánja, hogy továbbítsuk az eredményeket a balesethez tartozó körzeti rendőrállomásra?
- Hát, nem is tudom. Tegyenek mindent, ahogy szokták. Köszönöm az eddigi munkájukat is.
- Mi köszönjük, hogy minket választott. További szép estét kívánunk! A viszonthallásra.
Pár másodpercig még fülemnél tartottam a kagylót, s kissé leesett állal vártam.
                „Valaki megpróbált megölni? Mi a franc? Szóval, nem biztos, hogy én hajtottam rosszul. Persze, valamennyire közre játszik. De ezek szerint, valaki megpiszkálta a kocsimat. Hogy? És mikor? Mégis ki??”
                Nadrágomban fütyülni kezdett a mobilom. Rejtett szám volt a kijelzőn, mégis felvettem, ha már ennyire hívogatnak az emberek.
- Dávid vagyok, ki az?
A másik oldalon mintha az ördög lihegett volna. Már-már éreztem, amint a meleg párás levegő kicsordul a telefonomból, s arcomon landol.
- Hallo? Ki van ott? – kérdeztem vissza.
- Már nem sokáig élsz. – zúgott mélyen a mobil.
- Mi van? Ki a fene vagy te?
- Lehet elvetted őt tőlem, de én is elveszek tőled valamit.
- Ide figyelj. Ki a francnak képzeled magad?
- Örülhetnél, hogy még egyáltalán élsz. – lihegett tovább.
- Tessék? – agyamba elindult egy véráradat.
- Szerencséd volt a táblákkal. Kis hiba, hogy nem egy másik kocsival találkoztál.
- Várjunk csak. Te piszkáltad meg a kocsimat? Te szemét!
  - Békén kellett volna hagynod őt. Láttam mikor a kocsidnál sétált, s egy szívet rajzolt rá a piros rúzsával.
- Te vagy az Tibi? Ide figyelj te utolsó…
  - Most én beszélek!- hörögött vissza a telefon. – Nem utoljára láttad a fejem te kis mocsok. Tudom már ki vagy. S tudom, honnan származol. Hidd el, nem kis megváltás lenne eltenni láb alól a nagyszájú húgodat is.
- Ha egy ujjal is hozzá mersz nyúlni!
- Akkor? Höhöhö. Mi lesz kis ember? – mintha egy medveméretű malac röhögött volna.
  - Nem tudom mi bajod öreg. De meg lehet oldani másképp is.
- Hö, meg. Meg bizony. És én már tudom is hogy.
Véget ért a beszélgetés. Letette, s én meg felkaptam az üveget. Lendülettel termett az kezembe, s lendületből szállt neki a falnak is. Falon festeni tanult az alkohol, s matekoztak az üvegdarabkák. Szorzást, és összeadást tanultak a kis átlátszó pengék, s összevissza szóródtak a fal mentén.
                Nem örültem a kárnak, meg annak hogy takaríthatok. De még inkább tudtam, hogy amint találkozok Tibivel, egy emberrel kevesebb fogja már szívni ez átkozott élet levegőjét.