3. részlet

                A házba érve kicsit felmelegedhettem, mert ennyi idő alatt is képes volt hővel meglopni ez az átkozott November vége. De beérve nem csak a fűtött hangulat, és a pia okozta érzet, meg a központi fűtés miatt lett melegem. Végre megláthattam azt, ki miatt jöttem. Léptei után fekete szállak lobogtak, s kecses járása megbabonázott. Adott pillanatban nekem már az is elég volt, hogy rám mosolygott.
                Egymás felé közeledtünk, s szemünk csak egymásra meredt, oly módon, hogy még a zsúfolt térben szálldogáló partizó emberkék sem tudtak fényt lopni tekintetünkből. S végre egymáshoz értünk.

-           - Hát te mit kerestél oda kint? - kérdezte vörös ajkaival, s szeme hirtelen a bútor roncsokra meredt.

-           - Csak telefonáltam. Tudod, Erika.

-           - Ez csak nem te voltál?

S fekete körmeivel követte szeme célját, mi az ajtó előtti kövezeten fekvő fotel maradványaira nézett.

-           - Nem.

-           - Csak nincs valami gond a kis 'Rikával? Összevesztetek?

-           - Nem, nem. És nem én kaptam szét a fotelt dühömben, akárhogy is nézhetsz. Valamelyik jókedvű emberke dobta le az erkélyről.

-           - Tényleg? Tudod ki volt?

-           - Nem nagyon láttam. Kint sötét van, így kicsit vakító ilyenkor a lámpafény, ami a házból jön.

Szemöldökét kicsit összébb húzta, s puha ajkára harapott. Egy pillanatra hátra tekintett, majd rám nézett. Láttam azt miként feje sápadni kezd, s gondokkal telik meg. Rossz előérzetem támadt.

-           - El kell menned! Most.

-           - Tessék? Végre, hogy találkoztunk.

-           - Majd bepótoljuk később. Hidd el, jobb, ha mész!

-           - De miért? Valami nagy baj van?

-           - Úgy is mondhatjuk, valami nagy baj van itt. És engem keres.

-           - Akkor miért nem jössz el velem te is?

Kedvem perdült egyet, hogy ilyen könnyen kezelhetnénk a helyzetet, s támogatta egy szép mosoly. De sajnos nem így lett.

-           - Nem lehet. Maradnom kell.

-           - Miért is? Most mi van?

-           - Nem veled van a gond, és nem is velem. De nem hagyhatom itt őt! Míg így itt van, az emberek nincsenek biztonságban.

„Hozzájuk ne merj érni! Ők a gyerekeid! Esküszöm, Istenemre megteszem! Nézz magadra te részeg állat!”
                Halottam Lindát, de egy síró női hang visszhangzott elmémben, melyet csak megráztam és egyből el is tűnt.

-            - Te kiről beszélsz? - kérdeztem.

-           - Aj, meséltem már neked Tibiről?

-           - Nem nagyon.

-           - Ígérem, fogok, de most nem alkalmas az idő. Menj!

Csókkal némította szavaim, s én megtartottam e pecsétet. Még egy utolsó simogatás, hadd érezzem azt a feketeselymet, s a hűvös bőrt. Kettéváltunk, s indultam a kijárat felé. Már tudtam előre, hogy veszem elő a kulcsokat, hogy pörgetem meg, miként dobom fel, s ejtem a földre, hogy felvehessem, s megint próbálgassam elkapni, míg a kocsihoz nem érek.
                De eszembe jutott, hogy nem búcsúztam el kedves vendéglátómtól. Linda nem szeretné, hogy itt legyek, de elköszönnöm illene. Palit jól ismerem, s megérdemelhetné, ha már egy kis alibit szerzet nekem Erikához. De most az egyszer megfogadom a tanácsot. Majd, holnap reggel Pali kap egy harminc forintos üzenetet, hogy milyen jó volt a buli. S így mindenki boldog lehet.
                Vagy visszamehetnék, s személyesen köszönhetnék! Kárhozat, miért oly kecsegtető minden mi meg van tiltva?! De most már nyughatnék, indulás inkább haza. Fölvettem a kulcsokat a földről, pedig már majdnem meg volt a hármas sorozat, csak hát a bódított szervezet nem túl reakció képes. S illesztettem a kulcsot a nyílásba. Apám mennyire kiakadna, hogy rossz állapotban indultam vezetni. De ő már nem él, s fegyelmi parancsai már csak emlékek számomra.

                Még egyszer szétnéztem. Mennyi kocsi volt ott, s hogy feküdt rajtuk a szundikáló friss hó. Végre beültem a járműbe, integettem egyet a háznak, és elindultam.