Nem mondom meg a címét

I. negyed: Tibi megölte a Mikulást

1. részlet

Kint már aludt a fekete kabátba öltözött világ, de a fényt árasztó házban még emberek botlakoztak fel s alá.  Az ablakokat a levegő nagy erővel rángatta, ritmusra verte, és a basszusra parancsolta. Az őrjöngő zenében sok ember táncolt, de nekem inkább sok irányt vesztett üvegtartóknak tűntek. Habár az én ölemben is megpihent egy üvegcse, az mégsem járt olyan gyakran a fotelból a számba, mint ahogy mások a sajátjukat cserélgették.
                Csupa félholtból állt az egész ház, melyek nem olyan rég még békésen sétáltak be a havas útról, s most meg a levegő lengeti alkohol sorvasztotta fejüket. Belegondolva még most is érzem miképp az egyik zombi megragadva a hangszórót maga után kezdte húzni, s a hang áradat a fülem mellett vert tanyát. Érthető miért választottam pár percre inkább a hideg téli kertet, mint ezt a langyos bűz vihart. Kimentem a teraszra nyíló ajtón, s amint lehetett rákapaszkodva a korláthoz rántottam magam.  Könyökömmel karót képeztem és a csillagos égre szegeztem tekintetem.
                Bámultam azt a fekete képet és kerestem azokat a parányi fénypontokat, melyek varázsát a város meglopta.  Szenvedhettem perceket is mire feladtam a kutatást, mert ez a fényűző szenny még a csillagaimat is elűzte. Nem hagyva nekem mást csak a fekete felhős síkot a horizont felett. Kereshettem volna a Holdat forrásnak, de tudtam, hogy az a ház túloldalán volt, így maradt nekem a fagyos, havas táj.  S míg maradt olyan tető melyen itt-ott még fehéret láttam, az út mentén az utcalámpák sárgára, az utak meg barnára festették a városi havat.
                Kezdetlegesen hátra dőltem, és vagy tíz percig próbáltam magamba szívni a cigitől mentes levegőt.  Habár az utcafalak közé préselt szag és füst nem enyhülést okozó, tompított érzékeimmel még így is felüdülés volt a benti levegőhöz képest. De nem maradhattam sokáig, hisz nem egyedül jöttem, s társaságom talán épp engem kereshetett. Vissza kellett mennem a barlangba és elvegyülnöm a nép között.
                Szemeim ingáztak az emberek között, hátha ismert arcot találnak. Igaz, nem is kellett erőltetniük magukat, itt a világ magától dülöngélt. És az emberek balról jobbra, a falak jobbról balra, majd fordítva jártak, míg eljutottam a lépcsőig. Lefele menet csak egy arcot kerestem. Egy angyalét, egy fekete fátyollal rejtett istennőnek csodás ajkát, és két világító égkék szemét. S míg végig buckáztam pár emberen keresztül a lépcsőfokain, egy másik arc vonta el figyelmemet.
                Egy borotvált fejű férfi, kinek szemöldöke, mint a macska felborzolva, ijesztgették az embereket. Én nem féltem tőle, még akkor se mikor tekintetünk keresztezték egymást, és a másodperc töredéke alatt beleláttam zúgó lelkébe. Csak rossz érzetem támadt, bár ekkor még nem ismertem őt. De ő volt Tibi, aki két hét múlva megölte a Mikulást.