12. részlet

                Felálltam a géptől, s a kukához lépkedtem. Bele eresztettem a véremtől mocskolt vásznat, melyet a kezemről tekertem le pár perce. Kicsit fázott, és enyhén fájt, de a kocsi baleset után, ez már csak ritkán tarkította testem. Nem voltam tele hegekkel, de nem is büszkélkedtem azzal, ami velem történt. S tudtam, még csúnyább dolgok várhatnak majd rám. 
                De időt kellett szakítanom Erikára is. Kicsit rendezgettem a környezetem, s magamra is más ruhát öltöttem, majd kezembe megint távbeszélő került, s nagy gombóc szaladt torkomon.
- Szia, Erika. – lassan szorultak ki a hangok, mintha megbántam volna.
- Halló? Ki az? – üdvözölt az ismerős hang.
- Én vagyok az Dávid.
- Dávid? Dávid, hmm. Nem ismerős ez a név.
- Nézd, sajnálom.
- Sajnálhattad volna előbb is. – élénkült meg hangja.
- Mégis mit? Azt hogy a baleset után roncsolódott aggyal nem emlékszem, hogy pontosan mi történt?
- Most persze így mondod! – emelkedett meg az ő hangja is.
- Hogy? Hogy mondom? – majdhogy nem üvöltöttem vissza.
- Úgy mintha nem is rejtegetnél semmit. – és hallottam hangján a könnycseppeket.
- Rejtegetni? – enyhült a hangom.
- Igen. Eddig úgy bántál velem, mintha mindig csak rejtegetnél előlem valamit! Vagy valakit!
  Azt hiszem most tényleg igaza lehetett. Eddig, igenis titkoltam előle Lindát, csakhogy magával ragadta a halál őt, s már nincs belőle mit Erika elől eltakarnom.
  - Semmit nem tikolok előtted.
- Lehet, hogy igazad van. És bárcsak hihetnék neked. – szomorodott hangján, már fogyott a könny nyomása.
- És miért nem hiszel nekem?
- Kicsit még nehéz. Szerintem tartsunk egy hosszabb szünetet. Mostanában összejöttek a dolgok nálam. – távozott egyre inkább az érzelem belőle.
- Összejöttek? Jól, hogy sikereid vannak, vagy túl sok rossz történt egyszerre?
- Nem mondom el. Na jó, talán később. Igazából... Várj egy picit csöngettek! – s hallottam amint az ajtajához tartanak léptei, majd kinyitja az ajtót.
Aztán valami halk csevej, és még több mászkálás, ajtó nyitás-csukás, majd mintha letette volna a kagylót egy asztalra, mégis hamar beleszóltak.
- Halló? – szólt egy férfihang.
- Halló Erika? Te ki vagy?
  - Nocsak, Dávid. Hamar megtaláltalak. – hallatszott vissza Tibi mély hangja.
- Tibi? Te Erikánál?
- Kicsit kellett csak megtudnom rólad a kedves kis húgocskádnál, s lám, hová jutottam?
  - Te mi a francot keresel ott? Mit akarsz tenni?
  - Nem kell paráznod. Végig gondoltam pár dolgot. Például, hogy miért is lenne gondos végezni a húgocskáddal. Hisz, egy rendőr gyilkosság után biztosan gőzerővel nyomoznának. De, mint megtudtam, van barátnőd. Ej-haj, hát kit csalsz te a háta mögött? – rezgett a vonal hangjától, mégis eddig nem hallott módon, mintha visszafogott lett volna, vagy talán megőrült.
- Erika hol van? Mit tettél vele?
- Még semmit. Egyelőre papírokat keres, s bármelyik percben visszatérhet. De, hogy azután mi lesz? Hát azt én honnan tudhatnám? – nevetett görcsös hangjával.
- Neked elgurultak a gyógyszereid.
  - Lehet. De ma nem én fogom megkeresni. - sötét mivoltja szívárgott át a kagyló apró kis résein.
Fogalmam sem volt róla, hogy mégis mi lesz a következő lépése. „Mit tesz Erikával? Megöli őt is? Vagy elmesél mindent Lindáról, sőt még rosszabbakat?” Olyan gondolatok eszembe se jutottak, melyben ez a mocskos állat jó fiút játszott volna, s nem háborítgatta volna valahogy az életem.
                Délután járt már az idő, éhségem is támadt a beszélgetés közben, még ha ez csupán egy perc alatt zajhatott is le, nekem sokkal tovább tartottak a pillanatok. Összeszorult gyomrom, de nem csak a táplálék iránt. A stressz, ami másodpercek alatt megint átfutotta testem, már kezdett kikészíteni. Mintha egy szakadt rongybábú lettem volna, amit Tibi saját kedvére dobál. Már fájt a tehetetlenség, s futkorászott a félelem is. De hogy mikképpen vegyem át az irányítást, nem nagyon tudtam. Egy esélyt láttam, azt hogy valami spontánszerűt tegyek. Így még beszélgetés közben ragadtam a mobilt, s tárcsáztam a rendőrséget.
                Mindkét kezembe egy-egy telefon volt. S rajtam állt, melyikbe szólok bele.