Hát, igen...
ezt a széljegyzetet (illetve ennek kissé lebutított, és jóval csúnyábban lefirkantott verzióját) a metrón körmöltem hazafele menet, csak úgy rámjött az írás (de rég volt utoljára!), persze papír-toll luxus, így a kasszás sztenderdjegyzeteim hátára firkantottam a sorokat egy csorba ikeás ceruzával, lelkesen, kissé talán tébolyodottan is,
miközben az jutott eszembe, hogy a gondolatok, melyek a nap minden percében, minden másodpercében (felfogod ezt? MÁSODPERCÉBEN) cikáznak a fejedben, mennyire de mennyire de mennyire nem kézzelfogható, leírható, mondatokra és fejezetekre tagolható valami - csak egy maszlag, egy gyorsáramú folyó, ami hurcolja magával a hordalékot, dobálja fel-le, fel-le, néha ez bukkan fel, néha az, itt egy üres, megtaposott Theodora ásványvíz üvege, ott egy fél pár cipő, amit egyszer tulajdonosa örömmel vett, büszkén hordott, aztán a legcsekélyebb érdeklődés hiányában elhajított (no nem mintha a gondolatok, pláne érzések olyan könnyel elhajíthatóak lennének), amott meg egy egyszerű, foszlott műanyag zacskó, hát ugyan ki készíthette, hol adhatták el, mi lehett benne anno, kinek a kezét húzta, s főként - hogy került a gondolataim közé???

Felhasználónév: kaloz_haj0_85

Jelszó: ************

Kedves Napló!

Ma nagyon vidám napom volt. Munka után elszaladtam a piacra szőlőt venni. Találtam igen olcsón, lédús, mag nélküli, egy-egy szeme akkora volt mint egy dió. Most éppen abból szemezgetek. Holnap fogok menni újra Dr. H.-hoz. Azt mondja, nagyon jó úton haladok, hogy teljesen meggyógyuljak. Szerinte hatalmas előrelépés volt, hogy találtam munkát, s ez végre rendszert vitt a napjaimba. Nagyon örülök neki.

Furcsa tükör volt. Tiszta, pontos képet adott, s mégis, mintha minden torz lett volna benne. A szívem a torkomban dobogott, mikor megérintettem. Ujjbegyeim képmásom ujjaira simultak. Hideg volt, látszott a lehelet. Igyekezve lassan venni a levegőt, felemeltem a fejem, a saját szemembe nézve. Az összes szőrszál felállt a hátamon. Tükörképem szeme matt ébenfekete volt, üres csillogással bámult rám.

- Segíts... - suttogta halkan, reszelős hangon. Mély hangú durranás hallatszott, s a tükör szilánkokra hasadt...

Készpénzfelvétel - 100 $.

A kártyatranzakció sikertelen. A számlán nincs fedezet.

Készpénzfelvétel - 50 $.

A kártyatranzakció sikertelen. A számlán nincs fedezet.

Dühös sóhajjal cibáltam ki a bankkártyát az automatából. Nagyjából fogalmam sem volt, mit tegyek. Ha nem fizetek, Doulen kinyír. Lassú, fájdalmas módon.

Kissé odébbáltam az automatától, hogy mások is hozzáférhessenek. Megfontolt(nak szánt) mozdulattal cigire gyújtottam, s miközben a füstöt szívtam-fújtam, azon gondolkodtam, hogy tudnék délutánig összekaparni ezer dollárt.

Csattan az ég, füstöl a villám.

A levegő ózonszagtól terhes.

A fákat fecnivé tépi a szél, lám

repülő felhők közül a Hold is előles.

Dörgés gurul át a hegyen

Gallyak nyikorognak a fej felett

Szükségtelen próba, hogy félelmetes legyen

a táj, mit ember már elfeledett.

Ott állok én. Hegy lábánál.

Előttem a földet döngöli a jég.

Ha élnél még, most mellettem állnál

De nem élsz, mert már megöltelek rég.

Süvít a szél a kukorica közt.

Égzengéssel a szívem egyszerre dobban.

Gyöngyösi utca

Egyiket a másik után... nyeli el

A végtelen fokokat a mozgólépcső szája

Zöld palánkkal keretezett fogaskerék temető

A lelkemet mélyen a vas alá zárja

Mint surrog a levegő a csempés falak közt

Töredezett köveken oson el a tegnap

Már vágyom a dohos metrókocsik után

Hol szennyes múltadat az ülés alá dugtad

Megtalálsz még ott egyszer, igérem

Szellemem két peron közt elveszve kódorog

Hallgasd csak a zenét, mit tompít a menetszél -

A kerekek zajában az én szavam is feldobog.

1. Tagadás

A telefon sem csörgött az nap reggel.

A munka is ugyanakkor kezdődött el.

Te velem voltál, láttalak,

s úgy mint máskor - imádtalak.

Megtöltöttél bűvölettel.

Álom ez az egész, mindjárt felébredek.

S könnyem is csak álmomban, tévesen pereg.

Nem tehetted meg ezt velem,

oldaladon van a helyem.

A valóság megbillent - máris túl meredek.

2. Harag

Összetörtem a kristályvázát, mit három napja vettél.

Bezúztam a könyveket, miket oly nagyon szerettél.

Ismét eltelt egy év, 

a százhatvanhatodik.

Az egyik felünk ünnepelni tódul -

de a másik csak vonakodik.

Mert láttuk -

szemünk előtt tört szét a nemzet,

ahol az ünnep

gyűlöletet,

az emlékezés

viszályt nemzett.

S a nagy hangosok, kik

nem gondolnak holnapra,

s fittyet hánynak a mára

kérkedve biccentenek

a széles mellükön feszülő

gyűrött kokárdára.

Ilyenkor mindenki büszke,

hazafi,

magyar.

Még az is, kit a többi

naptárlapon,

a maradék 364 napon

más színekből szőtt

hamis zászló takar.

Pontosan ma volt öt éve az a nap, amikor kiléptem reggel az utcára, és a kapuzat áloszlopaiba vésett oroszlánok vicsorgó pofája alatt nem csak a vizeletfoltos aszfalt tarkállott, hanem egy kis széken ott ült ő. Persze akkor még nem tudtam, hogy ki ő, csak annyit láttam, hogy egy fiatal, jóképű srác kuporog ott egy sámlin, kezében egy gyűrött, firkás spirálos füzettel, és buzgón kapar sort sor után. Ügyet sem vetettem rá, elvégre minden napra jut egy őrült egy ekkora városban.

Nem volt benne teljesen biztos, hogy az este azért volt hideg, mert valóban az volt, vagy azért, mert az arcát perzselően égette a láz. A főtér egyik félreeső szegletében, egy padon ücsörgött, az utolsó korty sört is kihörpintve a kezében forgatott műanyag pohárból. Fáradt volt.

Tudta hogy beteg, bár azt nem, hogy mi lehet a baja. 

Nagy nehezen - ízületei fájtak - felkászálódott a padról, és fázósan összehúzta magán a háromnappal azelőtti zsákmányát: azt a kopott, lepattogzott, de még ép bőrkabátot, amelyet egy lakótelepi konténerből sikerült elhalásznia. 

Kissé megszédült, meg kellett kapaszkodnia a pad háttámlájában, mire az alkarján duzzadó sebek kétségbeesetten fellüktettek.

   Legelőször is, hogy megnyugtassak mindenkit, sajnálatos módon közölnöm kell: az éjszaka démonjai valóban léteznek. Másodszor viszont, hogy kicsit fel is oldjam a dolgot: egyáltalán nem olyan nehéz elbánni velük, mint azt az ember hinné.

   A nevem Tamy, és egy plüssnyúl vagyok. Igaz, mire mindazt át tudom gondolni, ami velem történt, már egy nejlonzsák mélyére vagyok zsúfolva sok-sok kacat mellé. Úgy érzem, nem ezt érdemlem, de sajnos plüssnyúlként nem tudok beszélni, ezért – véleményem szerint – teljesen értelmetlen a kardoskodás.

Haladtok előre hasztalanul,

soraitokat kutyák vonyítják szét,

haladtok, s nyakatokon érzitek

a változás himnuszt daloló szelét.

Hasztalan a szaladás

s talán a haladás

de nem jó a maradás

menni kell már rég...

De mondom néktet,

sehol sem

világosabb felettünk az ég.

S ha majd egyszer megperdülsz,

ellent állsz a szélnek,

s a förgetegtől elferdülsz,

elszürkülsz,

s elhalványulsz

egy halandó szemének,

rájöhetsz: előre haladni könnyű,

árral dacolni nehéz,

De nem számít, hogy gyáva vagy, vagy merész,

az idők zúgó vihara úgyis elnyű,

elmúlsz te is lassan,

de a fájdalom örök,

S sírod felett éjféltájt,

ha hallgatod a bús szeleket

majd én őrködök. 

Nem lesz így.

Újra érzem, újra látom,

hogy ereszkedik egyre lentebb az álom,

mit tesz velünk, hogyan fáj

ahogy minden ideg egyszerre dobban

s az ember szemébe lobban

a tűz

ami űz.

A pokolba vivő utamat tapskoncert kíséri,

lelkem a mennyek karzatát

soha el nem éri

verjen dobot az ördög,

engedje kutyáit

várom őket örömmel...

én nem küzdök foggal-körömmel

Vigyenek magukkal, istenem, de várom,

mert érzem, hogy az lenne az élet,

ez csak egy álom...

  Van egy álmom. Gyakran álmodom, olyasféleképpen, mint ahogy Szabó Magda Az ajtóban álmodott... éjszakánként előjön, nem hagy nyugodni, zaklat, s mikor összerezzenve felébredek, bele kell telnie pár pillanatnak, hogy rádöbbenjek, az ágyamban vagyok, fekszem, s nem fenyeget semmi. Néha éjszakánként többször is elővesz. Butaságokat álmodok, hétköznapi dolgokról, az elmúlt hetek összekevert képeit. Aztán megjön ez az álom, szétzúzza a többit, befurakszik a helyükre s kísért éjszakákon keresztül.

Sose hagyd el a hited, ha mindenki el is tipor,

Sose hagyd el, s emlékszik rád a jövendő kor.

Legyen ez a keresztelő, s ne a halotti tor,

Sose szegje kedved a Csúf-Gonosz Viktor.

De egy miniszter, kormánytag, egy ember se,

Ágaskodjon akárhány gyilkos Rózsa tövise.

Vonulj, vonulj, a városon át,

A gyökereinél tiporj minden fát!

Ne hagyd, hogy elaludjon valaha is a tűz,

Ami megmozgat, elindít és útközben is űz,

Vonulj, vonulj, a jövő a tét,

A jövő, a tudás, a célok, a lét,

S így keretezd be a "mindenható főnökök"

Vége-hosszanincs, hatalmas terét...

G. Apollinaire verse után

Zúgva ömlik a Szajna a Mirabeau híd alatt

A víz folyik de az élet sehova se haladt

Emlékek, képek

Tüzre vetem s én is elhamvadok, égek

Elmetszi a torkom az órainga éle

Száll az idő s én is szállok véle

Szánakozó tekintet egy nemrég ismert arcból

Elegem van az idegeimet felörlő harcból

Hullámok, folyó

szenved alattam az egész sárgolyó

Elmetszi a torkom az órainga éle

Száll az idő s én is szállok véle

A vak szeretet habjai a szívem partját mossák,

De a fövenyt sáros bakancsok tapossák,

Lábnyomok, léptek

A gumitalpak már régóta eltéptek...

Apró, csendes, meleg szoba,

A kandallóban a tűz ropog,

Fáradt szíved kimerült izma

A nap végén már csak bágyadtan dobog.

Leülsz szépen a hintaszékbe,

Lelked a narancs fénykör járja át,

S lassan nézed a rácson túli 

Égő fák bomló parazsát.

Mint zúgó bércek közt, a tenger vad hidegén,

Örlődik a lelked a hasábok forró halálmelegén!

Felállsz a székből, a konyhába mész,

Teát töltesz, sütit szelsz -

Háziköntös, kockás pokróc

Velük vígan áttelelsz.

Most

Szerintem te is ismered azt a csodálatos, feledhetetlen, felemelő érzést,

mikor a szíved végre már begyógyul és teljesen abbahagyja a vérzést,

mikor azt érzed: jövőd egyetlen pontba sűrítve már csak rád vár,

mikor a pillanatok közt a gondolat, mint a villám át- és átjár,

mikor tudod: az élet szárnyai most suhannak fejed felett,

mikor már az összes gondod-bajod úgy ahogy feledted,

mikor érzed: egy tölcsérben szánkázol egyre lejjebb,

mikor már minden csak egy helyre vezeti a lelked,

mikor a virágok nyílnak és a madarak szállnak,

mikor a szavaid az élet hullámai közt állnak,

mikor érzed: mégis, talán most győzhetsz,

mikor tudod: most  másokat kielőzhetsz,

mikor azt érzed: a tied, csak tied a tér

mikor dolgok ára egyszerre elér,

mikor minden erre mutat utat,

mikor minden utat mutat,

mikor tudod, hogy élsz,

mikor már nem félsz,

mikor már haladsz,

nem maradsz

mikor?

Süvít a szél, az eső megint szakad...

A buszváró tele, arctalan, szürke, zsúfolt emberek...

Olvasztó nyarak, fagyasztó telek

De én mindig egyformán szenvedek,

Hiába a hulló levelek, s a múló idő,

mely egy sebemet se gyógyítja be 

Hazugság, rágalom, még mindig vérzik...

a mellettem álló emberek miért nem érzik?

Távolba merednek, zenét hallgatnak, 

És sosem szólnak, mindig csak hallgatnak - 

Elég ebből az ordító csendből!

Elég ebből a mindenható rendből!

ABFRA

Azóta, hogy elment tőlem

visszafelé járnak a csillagok

Boldogtalan sóhaj vágya:

fény nélküliek a hajnalok

Fojtó könnyek, lándzsa-bánat

széthulltak a szép napok

Reménykedek, de már nem felel -

A sír sötét homálya nyelte el...

Nem figyelsz oda! Csak lépdelsz, konokon!

Bejárt utad függvénye szigorúan monoton,

s nem és nem akarod észrevenni a néma csodákat,

nem látom, hogy szemedben, akár egy szemernyi csodálat

is lenne! Valóban nincs benne? 

Nézz csak szét magad körül!

Semmi nincs, aminek egyszerűen örül 

az ember és nem keresi okát?

Mikor éred el a nagy boldogság legfelső fokát?

Nézd!

A téren, a ház előtt, egy virág, egyszál magában,

dacosan felszegi fejét az október fagyában,

s a szirmai még mindig épek,

szerinted nem szépek?

Vadiúj cipőm sáros latyakba túr,

szűkre húzott szemem a ködös homályba fúr,

mert nincs meg, amit keresek...

kutatok...

amiért sokmindent elvesztek s mégtöbbet feladok...

arcomat a kabát csuklyája takarja,

s szememet az ólmos-szmogos köd 

                                 vérkönnyesre kaparja,

de konokult nyitva tartom - keresem azt

az apró, lassan csordogáló, vékony vigaszt,

a zsembemben mobil csörög,

a kabátomon márkás fülhallgató hintázik

elvileg takar egy kabát, egy sál,

de belül mégis minden fázik,

mert hiányzik

az az egy valami, amitől belül sem fáznék tovább,

amitől nem csak tétován állnék az út mellett,

s nem csak nézném, ahogy magasan, a fejem felett,

       a tiszta ég alatt, mi nekem keserű szürke,

száll a rengeteg békeboldog pár

de én még nem tudom, hol a rév, ami engem vár,

de miért ilyen lassú az idő és a tér?

Utcányi torok... fagyos lehelet, fújás

hol van már a boldog őszi, okker levélhullás...

mostmár jeges zimankó ordít

s úgy támadja a lelket,

mint elhagyott, magányos várat a holdsütötte éji tájon

csak annyira ne fájjon

kérlek! az elmúlás....

A széles, szürke tömeg

a keskeny, ingó járdákon

mint halál fölött egyenkedő tömény világfájás,

elhagyva küzd adva adott jogakért,

miket kért

remélt

de végül reszektve félt

mert a sötétség hozzá is elért...

Semmi sem utalt a katasztrófára

Akkor sem jutottak többen akasztófára,

mint máskor, illetve kellett volna nekik;

pompásan működtek a KFC-k és Mekik,

az emberek boldogan híztak, haldokoltak,

kutatták sötét oldalát a Holdnak,

nyugodt tudatlanság sírjában feküdtek,

nem is léve tudatában igazi helyüknek,

boldogan tékozoltak, adóztak a gyönörnek,

de nyoma sem volt semmiféle könyörnek

azon a szép napon.

Hirtelen jött a rémes robbanás,

a borzalom, üvöltés, halállátomás,

milliárdok haltak, mások szenvedtek,

mindegyik partján mindegyik tengernek,

hiába a pénz, a vagyon, minden javak,

sikermunka, elitiskola, felelősek, komolyak,

mindennek vége, sötétség jön, ordít,

mindent a visszájára fordít,

haldokló kezek kapálóznak mindenhol,

s a Föld nem Föld többé: galaktikus pokol,

tűzakol.

Díszes templomok, imatermek, pár

híres főpap, mi mindig neki jár:

hírnevét fényes arannyal óvja,

S híveinek, mint könyöradományt,

mint gazdag család a szegény cselédlányt

szép szavait nagy malaszttal szerteszórja.

Minden földrész, minden világ,

hervad alatta, mint taposott virág,

s elhiszi: jobb ez neki most.

Kultúrák dőlnek feneketlen sírba,

emberek menekülnek vérezve-sírva

s mindennnek eljön a vége hamarost.

"Szeresd az Urat, vagy pokol a sorsod,

s hiába töröd orrom alá borsod,

mögöttem a Megváltó, mi jobb, mint tied.

Szar lett az élet, szar lett a lét,

  egy levert faj élete: túl nagy a tét,

    túl nagy az ár, túl nagy a tömeg,

      a vénádat karcolja a széttört üveg,

            patakzik a vér, de ez jó, igen, remek,

                  már nem is érzem, hogy remegek,

                      fura álom hevít, szememet lezárom,

                             s elfelejtem azt, hogy a gyűlölettől fázom,

                                  széttört álmok bulvárja, ahol sétálok*,

                                      arctalan, lélektelen élőlénnyé válok,

                                         álom a jelenben, jelen az álomban,

                                           semmi nem tud lekötni a saját világomban...

N. Symur                                                   

Puszta táj, zokogó tömeg,                         
szívüknek szegezett löveg,                        
kényszerített rabság - lázadás!                 
De fentről csak néma hallgatás.                 

Tetszik˙Hozzászólok˙Megosztás˙Tegnap 21.22

3 embernek tetszik                                        

N. Symur                                                   

Szegény emberek zokogó szava,              

könnyük, mint hegyek olvadó hava,          

S a végszó - nyugodj bele,                        

semmit sem tehetsz ellene.

Lassan sétálok át a téren

Gaz, csendesség, megdőlt padok.

Üres, elhagyott homokozó,

Rozsdás hinta, semmi több.

Gyerekkorom útjai eltűntek,

az ösvényeket, csapásokat benőtte a fű.

Nem ismerősek a vidám hangok,

csak szürke emlékei a múltnak,

Az összes emléknek, élménynek,

de hiába - mind elmúltak.

Nem szeretek ott járni.

A régi emlékek furcsán fájnak,

s az idő gonosz fogai

az őrzött képeken át meg átjárnak.

Eltűnt az összes csővázas mászóka,

itt-ott egy szabványos fapalota,

nem is játszásra való ez. 

Fáj a látvány, hogy ma már

a gyerekek sem lehetnek 

olyan boldogok, mint mi,

s így a jövő is szürkébb lesz.

Jeges köztünk az lég.

Gyűlölet tüze ég.

Körben a gyertyák fénye,

mint halálos látomás,

s istenek sikamló kénye.

Hatalmas e terem.

Utálatot terem.

A mennyezet a homály tere,

Sötét csend ül mindenütt,

csak a félelemnek lüktet ere.

Köztünk hosszú asztal.

Ételistent magasztal,

pompás étkek, nagy fogások,

érintetlen tálak, kancsók - 

s halál-látomások.

Arcunk semleges, sima.

Felesleges minden ima.

Már az Isten se hallgat ide,

beledfáradt éveibe,

s elhagyta a hite.

Ésszel próbálsz érvelni
Neki aztán mindegy.
Az álma torz, jövőképe
méginkább: mint egy
elzárt ország, önmagának,
él a saját kultúrának,
s szerinte nem kell ide más,
csak egy kis szent kurucos agymosás.
Tátott szájjal üvölti: éljen a haza!
Sosem érdekli másnak az igaza.
Öt-hat mondat: ennyi szókinccsel
Milliókat nyugodtan meglincsel.
Gyarmatország! Multik, haza!
Ez a baj, a sok-sok laza
erkölcs, csúf világ, gonosz éra,
Jobb, ha az ember visszatér a
középkorba: fölény s erő
mutatta meg, ki a nyerő.