Készpénzfelvétel - 100 $.

A kártyatranzakció sikertelen. A számlán nincs fedezet.

Készpénzfelvétel - 50 $.

A kártyatranzakció sikertelen. A számlán nincs fedezet.

Dühös sóhajjal cibáltam ki a bankkártyát az automatából. Nagyjából fogalmam sem volt, mit tegyek. Ha nem fizetek, Doulen kinyír. Lassú, fájdalmas módon.

Kissé odébbáltam az automatától, hogy mások is hozzáférhessenek. Megfontolt(nak szánt) mozdulattal cigire gyújtottam, s miközben a füstöt szívtam-fújtam, azon gondolkodtam, hogy tudnék délutánig összekaparni ezer dollárt. Hát, nagyjából sehogyan.

Végül csak elindultam, nem állhattam egész nap a piszkos téglafalnak dőlve ebben a záptojásszagú kis mellékutcában. Kis tűnődés után metróra szálltam, a Charlie kártyámon bezzeg volt fedezet, bizakodva töltöttem fel nemrég. Pénzt levenni róla viszont nem lehet, csak leutazni. Persze Doulen ki is röhögne, ha a Charlie kártyámat akarnám felajánlani adósságom fejében.

A Park Street aluljárója vonzotta a megszállott alalakokat, akik mindig találtak valami módot, hogy felhívják magukra a figyelmet. Indián zenészek, céltudatos jehovisták, fejből kamuzós koldusok - mondhatni, a közlekedni vágyóknak akadályok egész során kell átküzdenie magát.

Aznap az adventisták sajátították ki maguknak a legjobb helyet - közvetlenül a beléptetőkapuk előtt. A fejhallgatóm már három hónapja elromlott, úgyhogy kényetelen-kelletlen meg kellett halgatnom, mit is kiabál a mikrofonba a szedett-vedett öltönyös, igencsak átszellemültnek tűnő fiatalember.

Azt már azelőtt is tudtam, hogy azon a héten fogják megrendezni a Boston Marathont, amire az ország (és a világ) minden tájékáról özönlenek emberek. Hogy az adventistáknak ezzel mi is volt a baja, azt nem tudom, valamiféle Isten terve elleni dologról beszéltek, bár, hogy egy 26 mérföldes versenyfutásnak mi köze lehet Isten tervéhez, azt már nem hallgattam meg. A molinójukon harsogó feliraton azonban megakadt a szemem:

“Non est volentis, neque currentis, sed miserentis Dei.”

“Nem azé, aki akarja, sem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.” (Rom 9, 16)

Kis tétovázás után az Andrewnál szálltam le. Egy bizonyos mellékutcát kerestem, egy olyat, melybe betoppanva az érkezőt egészen váratlanul vágja képen az amerikai polgári középosztály minden jellemzője. Csillogó fakazettákkal borított sorházak, farácsos, feltolható ablakok, melyek párkányán muskátli virít. Közbiztonság, konzervatív értékek, hazaszeretet.  

Kis keresgélés után rátaláltam az utcára. A sarkon működő antikvárium éppen nagyszabású felújításba foghatott bele, teherautó állt a ház előtt, mocskos beszédű munkások dobálták le a szerszámokat, festékeket, vakolóanyagot.

Megálltam az egyik ajtó előtt, mély levegőt vettem és bekopogtam. Nem kellett sokat várnom. Angela, mint mindig, most is tüchtig volt, megbízhatóan hozta a szoknya-blúz-selyemharisnya kombináció szolid gyöngysorral és levendulaillatú parfümmel alkotott elegyét.

- Dean! Micsoda meglepetés! Mi járatban?

- Hello, Angela - mosolyogtam udvariasan. Tudtam, hogy nem kedvel engem. - Dale itthon van?

- Hogyne, fáradj bentebb.

Bentebb fáradtam. Szinte vigyorogni támadt kedvem, annyira nem passzoltam a házba. Tükörfényes parketta, szolid pasztellszínű falak, itt-ott egy ízléses festmény. Én pedig sötétkék farmerben, fekete bakancsban, az Iron Maden Fear of the Dark albumborítójával díszített pólóban álltam köztük.

- Hogy vannak a gyerekek? - kérdeztem udvariasan. A köztem és Dale között levő hatalmas korkülönbség eredményeként unokaöcséim közelebb álltak hozzám korban, mint a saját bátyám.

- Ne is mondd - legyintett Angela méltóságteljesen, miközben a ház belseje felé sétáltunk.

- Sejtem - mondtam, miközben alig figyeltem arra, mit mond. További mesélésre viszont nem nyílt alkalom, mivel meg is érkeztünk Dale dolgozószobájának ajtajához. Angela finoman kopogott a drága tölgyfán, majd kinyitotta az ajtót.

- Szívem? Nézd csak, ki jött hozzád.

Bementem. Dale meglepően felkiálttott. Nem csodálkoztam, majd' kilcen hónapja nem hallottunk semmit egymásról.

Semmit sem változott. Galambszürke öltöny volt rajta, kockás nyakkendő, ropogósra vasalt fehér ing. Asztala sarkán egy Proust-kötet pihent, a hímzett könyvjelző szerint gazdája nemsokára a könyv végére ér. Egyébiránt úgy tűnt, Dale dolgozik: a laptopja volt előtte, s homolokráncolva ütögetett be mindenféle számokat.

- Dean! Nocsak! Azt hittem, már nem is látlak többet.

- Nem olyan könnyű tőlem megszabadulni.

- Foglalj helyet.

Helyet foglaltam. Egy másodpercet vett igénybe, mégis, mennyi minden átfutott rajtam... szinte az egész életem. Különös, hogy néha apró problémák megoldásán gondolkodunk órákon keresztül, életünk lepergett eseményei pedig pár pillanat alatt keresztülvillognak elménken.

És én emlékeztem mindenre. Arra, hogy meséli könnyek közt nagymamám, hogy váratlan születésemmel tönkretettem szüleim házasságát, akik nem sokkal világrajövetelem után elváltak. Arra, hogy egész gyerekkorom egy félelmetes és agresszív mostohaapa árnyékában telik, aki minden lépésemen érezteti velem, mennyire nem vagyok tagja a családnak, az ő családjának. Emlékszem, hogy anyámat mennyire nem érdekelte a sorsom, csak az a két kisgyerek, akit új férjének szült, s akik hamar ki lettek okosítva személyem felől, s kiskorukban mindent megtettek, hogy pokollá tegyék az életemet. Emlékszem, mennyire nem izgatta Dale-t sem a problémám, utolsó évét töltötte a Yale egyetemen, arrogáns volt és önző, a saját sikeres jövőjén kívül semmi nem érdekelte. Emlékszem, hogyan kelt fel a nap annak a végzetes napnak a reggelén, amelyen a szóváltás egy egyszerű családi vitának indult, s amely elfajult, végzetesen. Emlékszem, hogyan visított a mentő a Mount Auburn Streeten, miközben féláujltan, hason feküdtem a hordágyon, a mentősök pedig próbálták elállítani a vérzést, ami a lapockámon tátongó vérnyomból, mint folyam, bugyogott. Az intézetre, melybe a gyámhatóság utalt, miután anyám lemondott rólam, s férjét választotta, aki gazdag családjának és remek ügyvédjének köszönhetően felfüggesztettel megúszta az esetet. Dale titkárnőjének a hangjára, aki sajnálkozva közölte a telefonba: a bátyám sajnos konferencián van, nem ér rá. Igen, emlékszem. Mindenre emlékszem.

- Szóval - foglalta össze a helyzetet Dale öt perc múlva. - Bajban vagy, és pénzt kérsz tőlem. Ezer dollárt. - Lassan csóválta a fejét. - Miért kértél pénzt ettől a Doulen nevű fickótól, Dean? Csak nem kábítószerezel?

- Nem - mondtam. Már nem, tettem hozzá fejben. - Sajnos elvesztettem az állásomat. A főnök lánya... mondjuk úgy finoman, hogy kikezdett velem és aljasul kihasznált. Azóta kicsit kicsúsztak a kezemből a dolgok.

- Jöhettél volna ide, egyből - mondta Dale szemrehányóan. - Próbáltam volna segíteni. Miért nem tetted?

Az ujjaim kissé megfeszültek a szék karfáján.

- Mert nem akartalak látni.

Dale lehorgasztotta a fejét, felsóhajtott.

- Dean, nézd... én tudom, hogy sok olyan dolog van a múltunkban, amiket talán az idő sem tehet jóvá. Beismerem, hogy követtem el hibákat.

Ez meglepő volt. Az általam ismert Dale kikérte volna magának, hogy milyen jogon ítélem meg őt, én, őt, Dale Rivert, a Yale-en diplomázott közgazdászt, a biztosítási szakma guruját.

- Köszönöm, Dale. Ez jól esik.

- Pont ezért, segíteni akarok. De a magam módján.

Az olvadozó jégtakaró, ami a lelkemet borította, átmenetileg újra hűlni kezdett. Kissé tartottam a Dale-féle módszerektől.

- Ez mit jelent?

- Azt, hogy nem fizeted vissza a kölcsönt - jelentette ki.

- Tessék? - kérdeztem hüledezve. - Akkor halott ember vagyok. Figyelj, tudom, hogy a te tüchtig kis világodba nem férnek bele az olyan dolgok, amik az enyémben naponta megtörténnek, de ha nem fizetek, Doulen kicsinál. Bárhol is leszek Bostonban, megkeres és kicsinál.

- Boston nagy város - vonta össze a szemöldökét Dale. - Ez a Doulen, gondolom Dorchester egyik kényura. Az ilyenek hatalma nem terjed tovább a kerületük határánál.

- Ha csak sejtenéd... - mondtam.

Rövid időre csend állt be. Csalódottan ültem a székben és magamon röhögtem. Nem értettem, hogy lehettem annyira fafej, hogy azt hittem, Dale tényleg segíteni akar. Egy frászt - el akarja játszani a megmentőt, a felszabadítót, hogy aztán életem végéig éreztesse velem, hogy a lekötelezettje vagyok.

- Rendben van - mondta végül.

- Tessék? - kérdeztem újra. Úgy látszik, ez a meglepetések napja volt.

- De továbbra sem fizetek. Nem pénzelek dorchesteri drogbanditákat, még közvetve sem.

- Na de...

- Megmondom, mi lesz. Elhagyod Bostont.

- Tessék? - Ha Microsoft Word lennék, már biztosan összeomlottam volna a sok szóismétléstől.

- Ahogy mondtam. Az egyik barátom Philadelphiában látszámbővítést tervez a cégénél. Ott fogsz dolgozni. Normális fizetésed lesz, normális lakásod, normális életed. Ennyit tudok felajánlani.

Ismét csend telepedett a dolgozószobára.

A csomagjaim bepakolva álltak az ajtó mellett. Mély sóhajtásokkal igyekeztem magam optimistább gondolkodásra sarkallni ezzel a new life-fal kapcsolatban. Ideges voltam.

Lementem az utcára, még utoljára kiüríteni a postaládát. Kissé meggörnyedve néztem be a fémkalitkába. Aztán valaki hátulról megragadta a tarkómat és a fejemet többször a láda hátsó falához döngette. Ordítottam, próbáltam szabadulni a fogásból.

- Megdöglesz, te mocsok - vicsorogta Doulen. - Azt hiszed, elfuthatsz előlem?

Minden erőmet latba vetve kirántottam a fejem a postaládából és hátracsaptam. Koponyám valami keménynek ütközött, valaki reccsent, Doulen elengedett, kezét az orrára tapasztotta, amiből patakzott a vér.

Rohantam. Utcákon, parkokon, aluljárókon át. Nem tudtam őket lerázni. De én csak rohantam, bele a vakvilágba. A környék nem volt ismerős, nem tudtam, merre tartok. De én csak rohantam.

Aztán egy széles út végén kellemetlen meglepetés várt. Egy palánk, kordonokkal. Zsákutca. Mi az isten van itt? A vér a fülemben dobolt, kapkodva elolvastam egy félig lemállott plakát feliratát: Boston Marathon.

Anélkül, hogy a legcsekélyebb mértékig tisztában lettem volna vele, mit is művelek, átdobtam magam a kerítésen. Majdnem letaglóztam egy középkorú, igencsak testes hölgyet, aki épp tacskójával kocogott vidáman integetve. Rengetegen voltak. Tömeg. Ez kell nekem. Igyekeztem beolvadni a futók közé, bár ruházatom nem igazán passzolt az eseményhez. Próbáltam gyorsan cikázni a tumultusban, de a sétatempóban dzsoggoló tömeg nem könnyítette meg a dolgom. Futólag hátranéztem. Üldözőim a sarkamban voltak.

Az utca végén megláttam a futam végét. Óriási embertömeg volt előtte, mindenki a “CÉL” feliratú molinóval fényképezkedett. Mire átgondolhattam volna, mit tegyek, már éreztem: elkapják pulóverem kapucniját. Villámgyorsan kibújtam belőle, rohantam tovább. Nem sokáig, húsz méterrel később már a nyakamra kulcsolódott az erős kéz. Egy izmos kar megfordított, aztán akkora ütést kaptam az arcomra, hogy másfél métert estem hátra.

- Tépd szét! - üvöltött Doulen az egyik gorillájára.

Aztán minden olyan gyorsan történt.

A dobhártyám fájdalmasan és érezhetően repedt végig a robbanás zajára. Hőhullám söpört végig rajtam, majd éreztem, hogy valami a lábamba vág, olyan fájdalmat okozva, amilyet még életemben sosem éreztem. Ordítás, fájdalomsikolyok, pánik. Emberek, össze-vissza rohangálnak. Doulen gorillája a földön hevert, fejéből ömlött a vér. Doulen két méterrel odébb hevert, jobb lába térdtől leszakadt, sokkosan rángatózva meredt az ég felé bodorodó füstoszlopra.

Az eszméletem nagyon cserben akart hagyni, próbáltam nem elengedni. A lábamra pillantottam, de inkább azonnal elfordítottam a fejem. Valami golyószerű tárgy lyukasztotta át a bal vádlim, mely körül egyre terebélyesebbé vált a vértócsa. Valaki odarohant hozzám, kiabált valamit, nem fogtam fel. Akkor már nem nagyon fogtam fel semmit.

A kórházi ágy meglepően kényelmes volt. Engem nem érdekelt - a telefonomat fixíroztam. Nem keresett senki. Én azért csak bámultam a ketyerét. Három óráig bírtam a türelemjátékot, aztán tárcsáztam.

- Itt Mr. River irodája - csivitelt a titkárnő.

- A bátyámat keresem, Dale Rivert. Kérem mondja meg neki, hogy Dean keresi, sürgős ügyben.

- Azonnal. - Valami bugyuta zene kezdett el szólni a vonalban, de nem telt bele fél perc, s a titkárnő visszajött. - A bátyja azt üzeni, sürgős értekezleten kell résztvennie. Hagy neki üzenetet?

Kinyomtam a telefont.