Furcsa tükör volt. Tiszta, pontos képet adott, s mégis, mintha minden torz lett volna benne. A szívem a torkomban dobogott, mikor megérintettem. Ujjbegyeim képmásom ujjaira simultak. Hideg volt, látszott a lehelet. Igyekezve lassan venni a levegőt, felemeltem a fejem, a saját szemembe nézve. Az összes szőrszál felállt a hátamon. Tükörképem szeme matt ébenfekete volt, üres csillogással bámult rám.

- Segíts... - suttogta halkan, reszelős hangon. Mély hangú durranás hallatszott, s a tükör szilánkokra hasadt...

Remegő tagokkal ébredtem fel. Testem furcsán görcsös pózba merevedve hevert az ágyon, a takaró a földön volt, a párna a lábamnál, mintha álmomban propellerként tekergőztem volna az ágyban. Lehet, hogy tényleg így volt. Feküdtem, zihálva, mellkasomat a hideg verejték borította be. Gondolataim zavarosak voltak, eltévedve, részegen pattogtak ide-oda koponyám falai közt.

Felültem. Az idő dél felé járhatott, a szobában félhomály volt, mivel a tetőablakot belepte a hó. A radiátorban halkan gurgulázott a víz, a hőhullámok meg-megszólaltatták az ablakkilincsre akasztott szélcsengőt.

Reszkető lábakkal a fürdőszobába tántorogtam, levettem az átizzadt pólómat, oda se figyelve vágtam a sarokba. Engedtem némi csap ízű, rozsdás bukéjú vizet egy pohárba, de csak pár kortyot bírtam inni belőle, felkavarodott a gyomrom. Mély levegőket véve igyekeztem megnyugtatni, közben a tükörre esett a pillantásom. A tükörre, s benne a saját, démonian fekete szemű képmásomra.

Talán nem is emberi hang volt, amin felüvöltöttem, a pohár fülsiketítő csattanással robbant szét a padlón. Egyenesen a szilánkokra estem, apró szarvacskákként hasítottak a lábaimba, mellkasomba, karjaimba. A homlokomat a jéghideg csempéhez szorítottam, igyekeztem legyűrni a pánikot. Felálltam, és ismét a tükörbe néztem. A szemem barna volt, hosszú szempillákkal, mint mindig. Vissza kellett fojtanom a pánikszerű sírást.

A szobámba menekültem. Az utcán hangosan sípolt egy hókotró. Mióta erről a környékről került ki az egyik kormánybiztos, érdekes módon mindig letisztítják az utat.

Leroskadtam az asztalnál álló székre. Egy A4-es papír hevert rajta, arra kapartam fel sebtében, mikor egy barátom lediktálta az új címét. Egy új utca volt, egy új lakótelepen, Lehár Ferencről, az operettkomponistáról nevezték el.

Még sosem tettem ilyet, de akkor rágyújtottam a saját szobámban. Anyám kicsinált volna, ha megérzi a füstöt, de ők most pár napig nem voltak otthon, egyedül voltam, nagyon egyedül. Mintha a magány eddig is ott lépkedett volna a sarkamban, vadul vicsorgó, s mégis csendben támadó fenevadjait éppen hogy visszafogva, hogy egyszerű legyen rám uszítani, mikor magamra maradtam. Mióta egyedül vagyok, depresszióm egyre mélyebb árkot vágott belém, s a rettegés, hogy megőrülök (amire egyébként családomban már volt egy példa), csak mélyebbre taszított.

Citerázó kezekkel emelgettem a számhoz a cigit, a füst ott kódorgott körülöttem. Aztán hirtelen mozdulattal összegyűrtem a tenyeremben a csikket. Őrülten fájt, égetett, de semmi volt a többi fájdalomhoz képest. Nem is fogtam fel, mi történik velem, a könnyeim halkan kopogtak a papíron. Fogalmam sem volt, mit tehetnék, és a reménytelenség volt a legborzalmasabb.

Próbáltam megnyugodni, tollat vettem remegő kezembe, ha a dolgok kezdenek kicsúszni a kezeim közül, mindig megpróbálok alkotni valamit, bármit, ami kissé visszavezet a józanész útjára. Igyekeztem mozgósítani agysejtjeimet, ihletemet, de nem nagyon sikerült. Kutatok bármi után az agyamban, kétségbeesetten, sietve, de nem találok semmit, csak ürességet és tanácstalanságot.

Feladom a harcot. Magam vagyok. Nagyon. Kicsordul a könnyem. Hagyom.

(Történt 2012-ben, egy decemberi napon)