Legelőször is, hogy megnyugtassak mindenkit, sajnálatos módon közölnöm kell: az éjszaka démonjai valóban léteznek. Másodszor viszont, hogy kicsit fel is oldjam a dolgot: egyáltalán nem olyan nehéz elbánni velük, mint azt az ember hinné.

   A nevem Tamy, és egy plüssnyúl vagyok. Igaz, mire mindazt át tudom gondolni, ami velem történt, már egy nejlonzsák mélyére vagyok zsúfolva sok-sok kacat mellé. Úgy érzem, nem ezt érdemlem, de sajnos plüssnyúlként nem tudok beszélni, ezért – véleményem szerint – teljesen értelmetlen a kardoskodás. Majd elleszek magamnak itt, aztán ha elkerülök máshova, ott is a munkámat fogom végezni – védeni, akiket védeni kell. Ez a sorsunk addig, amíg ki nem vágnak minket a kukába, mint egy megunt játékot. Mert, persze azok vagyunk. Játékok.

   A gazdámat Duffynak hívták, és egy végtelenül aranyos, kedves kislány volt. Négy éves volt, amikor engem megkapott, de az évek során a ragaszkodása semmit sem enyhült.  Mikor betöltötte a hatodik évét, az anyja azt mondta neki, hogy már túl nagy, hogy egy plüssnyúllal aludjon, búcsúzzon el Tamytól. Tőlem! Mert, ki védte ezt a gyereket álmában a szörnyektől? Tán bizony az anyuka? Na ne! Egy időre esténként a polcra kerültem. Aztán Duffy szülei válni kezdtek – azt hiszem, így mondják. Egy csapásra vissza kerültem Duffy mellé. Engem szorított magához rémültem, mikor az anyja és az apja veszekedtek odakinn. Éreztem a szívének minden rémült dobbanását, minden egyes összerezdülését, mikor összetört egy tányér. Éjszaka belém fúrta az arcát, hogy a szülei ne hallják a sírását, és úgy aludt el. Néha vele sírtam, mert hallottam, miket mondott, miket kérdezett. „Tamy, ugye nem én voltam rossz?” „Tamy, ugye apu nem miattam megy el?” Ekkor már én sem bírtam tovább, sírni kezdtem, de hiába hajtogattam, hogy dehogyis te tehetsz róla, kicsi lány, nem hallott meg. Nagyon kicsi korában, mikor az agya fölött még nem vette át az uralmat a felnőttek szögletes világa, meghallotta a szavam, néha beszélgettünk is. De erre már ő sem emlékezett.

   Telt-múlt az idő, s Duffy apját már nagyon régen nem láttam. Egyre gyakrabban látok helyette viszont egy új férfit, akit Andrew-nak nak hívtak. Andrew nagyon megnyerő férfi volt, és Duffy is egyből megkedvelte. Ott voltak, mikor először találkoztak (naná, hogy ott, mindig mindenhol ott voltam!)

   – Szia Duffy, én Andrew vagyok – mondta mosolyogva a férfi, és játékosan kezet rázott Duffyval.

   – Szia Andrew – mondta Duffy mosolyogva. – Bemutatkozol Tamy nyuszinak is?

   – Hát persze, ha szeretnéd! – nevetett Andrew. Megragadta a plüss tappancsomat és megrázta. Szia Andrew, mondtam magamban, mert kedveltem Andrewt. Akit nem kedvelek, ahhoz még magamban sem beszélek. – Hoztam neked valamit – mosolygott tovább Andrew, és hogy-hogy nem elővarázsolt valahonnan egy plüsskutyát. Futó harag robogott át rajtam: hiszen ez idehozott egy trónfosztót! – Anyukádtól tudom, hogy Tamy a te nagy kedvenced, de arra gondoltam, hogy hozok neki egy kis társaságot, ne legyen annyira egyedül. – Még a kutya is aranyos volt, egy csepp, mosolygó jószág. Duffy nagyon örült neki, ezért én is örültem. Tudtam, hogy Liberty (Duffy így nevezte el, művelt kiskölyök volt) nem fogja a pozíciómat veszélyeztetni, legalább nekem is lesz társaságom.

   Duffy abba a kezébe vette Libertyt, amelyikben én voltam, ezért alkalmunk volt közelebbről is megszemlélni egymást.

   Helló, idegen – mondtam én.

   Szia – mondta ő. – Most már nevem is van, be tudok mutatkozni: Liberty vagyok.

   Én meg Tamy – mondtam. – Mitől vagy ilyen komor? – kérdeztem. Liberty ugyanis komornak tűnt.    

   Tamy – mondta. – Valami nem jó ezzel a férfival. Még csak három napja vett, de már látom rajta. Nem tudom, mi a baj vele, de lesz valami. Nem csal a szimatom.

   Ugyan, Liberty – intettem le. – Hiszen látod, milyen kedves! Duffy is egyből megszerette. Valami baj lehet a szimatoddal.

   Liberty nem válaszolt, de az egész arca egy „majd meglátjuk” kifejezésbe csavarodott.

   Libertynek lett igaza, valami határozottan nem volt rendben Andrewval. De ez sajnos csak pár hónap után derült ki. Nem is tudom, hol kezdődött az egész. Mindenképpen azután, hogy ideköltözött… na de utána? Talán, hogy mindig olyan gyakran kellett véletlenül bemennie valamiért a mosdóba, mikor Duffy is benn volt? Vagy, hogy szerette játék közben magasra emelgetni a kislányt, s csak én láttam, hogy pillant be lopva a szoknyája alá?

    Forrt bennem a düh. És Libertyben is. Gyakran sokat mondóan egymásra néztük.

   Akkortájt ismétcsak visszakerültünk a polcra, pedig szükség lett volna ránk. Duffynak nagyon sokszor voltak rémálmai. A sötétség démonai mindig a szobában kavarogtak alváskor, s Libertynek meg nekem ugyancsak össze kellett szedni minden erőnket, hogy útjukat álljuk. Néha nem tudtuk, néha átjutottak, mikor sokan voltak, vagy túl erősek – mi pedig a polcról nem tudtuk olyan hatékonyan védeni őt, mint mikor mellette voltunk az ágyban. Ilyenkor szárnyunkat szegve tehetetlenül figyeltük, ahogy Duffy rossz álmában hánykolódik, aztán sírva-sikítva felébred. Kivétel nélkül, mindig Andrew jött be hozzá. Egyszer elcsíptem, amikor Duffy anyja áradozott neki, mennyire jó, hogy úgy szereti a kislányt máris, mint saját gyerekét. Bah! Duffy anyja nem látta, milyen forró hévvel ölelte magához Andrew a kislányt. Ő nem látta, hova vándorolnak a kezek, egyre hosszabb időre. Ő nem érezte azt a kétségbeesett tehetetlenséget, mint mi Libertyvel. Ő nem látta Duffy arcán azt a zavartságot, amit az okozott, hogy egyszerre vonzotta és taszította a férfi ölelése.

   Egyik éjszaka megtörtént a tragédia. A démonok újra átjutottak, és Duffy újra felriadt jajveszékelve. És Andrew jött. És újra simogatta, és visszafektette az ágyba… aztán már máshol is simogatta. Libertyre néztem, akiből sugárzott a harag. A szeme kékesen izzani kezdett. Visszanéztem az ágyra, és amit ott láttam, meggyőzött arról, mennyire mocskossá is válik az emberi faj, ha felnő. Andrew lassan hajolt a félelemtől félbéna Duffy felé, mint egy óvatos ragadozó. De nem állíthatta meg semmi.

   Ezer év múlva is hallani fogom Duffy visszafojtott sikolyát, mikor Andrew a szájára tapasztja a tenyerét, ezer év múlva is látni fogom, ahogy a vékony csík vér végigfolyik Duffy combján. És ezer év múlva is érezni fogom azt a pusztító dühöt és tehetetlenséget, amit akkor éreztem.

   Balra néztem, hogy megnézzem, Liberty mit gondol. Halálra rémültem. Liberty felágaskodott a polcon, a szemei jeges kék tűzben égtek. Aztán megmozdult.

VÉGE

A pedofil megmagyarázhatatlan halála

   Az orvosszakértő már csak halál beálltát tudta megállapítani abban a különös ügyben, mely a tegnap este folyamán történt a város egyik zöldövezetében. Andrew S. (34) holttestét az általa szexuálisan bántalmazott, nevelt lánya szobájának padlóján találták meg, éles fogak által szétmarcangolva, vérrel elborítva. „A kislányon az erőszakos nemi behatolás nyomai félreérthetetlenül látszottak. Sokkos állapotban találtunk rá.” – nyilatkozta névtelenül az egyik rendőr.

   A hatóságokat a kislány édesanyja riasztotta, miután felriadt férjének ordításaira. A családnak nincs kutyája, a szakértők is csak találgatni tudnak, mi támadhatott a férfira és marcangolhatta szét. „A fognyomok leginkább egy Beagle fajú kutyára emlékeztetnek.” – nyilatkozta az egyik szakértő. – „A családnak viszont nemhogy Beagle-e, semmilyen más kutyája nincs, és a lakás ajtói-ablakai sértetlenek. Érhtetetlen.”

   Értesüléseink szerint a kislány sokkos állapotban van, érdemi információval nem tudott szolgálni, bár az egyik helyszínelő rendőr névtelenséget kérve elárulta, hogy a kislány végig azt zokogta, hogy „Liberty… Liberty…” A név minden bizonnyal a kislány plüsskutyájára utal, amelynek minden bizonnyal Andrew S. által kettétépett testét az ágy alatt találták meg. Értesüléseink szerint a kutya vattája is csupa vér volt.

   A fejleményekről haladéktalanul beszámolunk.