Hát, igen...
ezt a széljegyzetet (illetve ennek kissé lebutított, és jóval csúnyábban lefirkantott verzióját) a metrón körmöltem hazafele menet, csak úgy rámjött az írás (de rég volt utoljára!), persze papír-toll luxus, így a kasszás sztenderdjegyzeteim hátára firkantottam a sorokat egy csorba ikeás ceruzával, lelkesen, kissé talán tébolyodottan is,
miközben az jutott eszembe, hogy a gondolatok, melyek a nap minden percében, minden másodpercében (felfogod ezt? MÁSODPERCÉBEN) cikáznak a fejedben, mennyire de mennyire de mennyire nem kézzelfogható, leírható, mondatokra és fejezetekre tagolható valami - csak egy maszlag, egy gyorsáramú folyó, ami hurcolja magával a hordalékot, dobálja fel-le, fel-le, néha ez bukkan fel, néha az, itt egy üres, megtaposott Theodora ásványvíz üvege, ott egy fél pár cipő, amit egyszer tulajdonosa örömmel vett, büszkén hordott, aztán a legcsekélyebb érdeklődés hiányában elhajított (no nem mintha a gondolatok, pláne érzések olyan könnyel elhajíthatóak lennének), amott meg egy egyszerű, foszlott műanyag zacskó, hát ugyan ki készíthette, hol adhatták el, mi lehett benne anno, kinek a kezét húzta, s főként - hogy került a gondolataim közé??? és ugye az érzések, azok a fránya érzések,
miközben a papír ugrál a kezed alatt, és a ceruza félcenti széles hegye szélsebesen követi a Lehel téri visszafogó álaltal produkált szemléletes EKG-görbéket, áthúzva, de mégse érvénytelenítve az eddig leírtakat, te meg csak azon töprengessz: mégis milyen univerzum által indított, visszavonhatatlan események játszhattak közre abban, hogy te ott ülsz, éppen ott, abban a vibráló fényű, zsúfolt, és főként, ami a legrosszabb: izzadságszagú vénséges orosz metrókocsin, ami talán mindjárt a fejedre robban - hát mi történhetett,
és akkor eszedbe jutnak döntések, gondolatok, beszélgetések, csak úgy rapszodikus halmazban, random, értelem nélkül, hogy Z. lakhelyemre utalva kérdezte, hogy hogy bírok onnan az Isten háta mögül (igen, onnan) naponta bejárni dolgozni, és hanghordozásában egyszerre csúsult ki minden, ami sajnálat, lenézés, kíváncsiság, neked meg csak az jut eszedbe, hogy végül is ki ez a Z., és miért is mond ilyet, ha ő maga a Szlovák út legvégén lakik egy egyébként igen pompás kertesházban,
igen, aztán döntések, megintcsak a döntések, és voltaképp jó belegondolni: mi volt az, ami valóban a te döntésed volt, és mi, amire az élet kényszerített, s bár csúfolhatjuk döntésnek, de a lehetséges alternatívák száma valahol a 0 és az 1 között kalandozott félúton, ergo: az utadat nem választhattad meg, mivel az körbe volt fogva égig érő betonkerítéssel, átmászhatatlan, megugorhatatlan, keresztülrobbanthatatlan,
és mi történt veled a szűk egy évben, mennyit változtál, mennyit fejlődtél, mennyire (az Árpád híd következik, átszállhatnak Volán-járatokra) foglalkoztál a magad dolgával, s egyébiránt: mennyit a másokéval? és ez vajon előrébb juttatott? mennyire tekinthető ez elpocsékolt időnek?
és ezeken érdemes-e gondolkodni vajon?
és akkor a metró félelmetesen döcögni kezd, vizionálsz, mindjárt kigyullad, begyullad, fel- és lerobban, defektet kap, meghalsz, elégsz, megsemmisülsz, és majd a TEK-esek meg katasztrófavédelmisek meg Isten se tudja, kicsodák, kotorják ki a tested a szenes metróváz alól, megtalálják ezt a papírt, amit a kezdben szorongatsz, megcsóválják a fejüket, s azt gondolják a hatalmas gyász és sokk közepette, nem kár érte, szegény, bolond volt, ugyan ki irogat ilyesmit egy metrón, halála küszöbén,
és rögtön kapcsolsz: hülye vagy, talán ezért sodort melléd a sors egy nénit, eddig Hot magazint olvasott, most pedig szűkülő szemekkel próbálja kivenni, mit írogatsz, talán egy-két töredék összejön neki, mert igencsak ijedt szemekkel néz rád, és gyorsan átül a szembeni oldalra, kék blúz van rajta, drap szoknya és fekete, csatos, magassarkú szandál, a szomszédnak is pont ilyen van, tegnap láttam az erkélyen,
aztán arra gondolsz, hogy de jó lesz hazaérni, a szépbeszédű munkás urak mily nagy lelkesedéssel rombolják az ablakod alatt a villamossíneket, jó lesz aludni a zajban, melyhez tulajdonképpen már hozzá is szoktál, s néha eszedbe ötlik: ha egyszer végeznek, s a villamos is némán, de szélgyorsan surran el az ablak alatt, biztos hiányozni fog,
és akkor valamiért hirtelen eszedbe jut (hirtelen, úgy értem: mindenféle kapcsolat vagy asszociáció lehetősége nélkül, tudod... a hordalékos folyó), hogy kiket nem láttál és milyen régen, jó lenne felhívni őket, írni nekik facebookon, mert tulajdonképpen hiányoznak, az arcuk, a jellegzetes szófordulataik, a szemszög, amiből az életedet látják, s mivel igazán jó a kapcsolatotok, ezt nem is sietnek eltitkolni, s te magad is igencsak kíváncsi vagy a véleményükre,
vagy éppen az jut eszedbe, hogy voltaképpen mennyi tennivalód lenne, igazán, talán két-három napot is el tudnál tölteni (persze evés-ivás nélkül), mire mindegyiknek a végére jutsz, de ha hazaérsz, akkor úgyse lesz rá gondod, leülsz az ágyra, zsupsz, öldebe a laptop, és tojsz az összesre, hogy aztán később, másnap, következő héten, vagy akár egy sokkal későbbi időpontban kellemetlenül érezd magad, és dühös legyél magadra, miért nem tetted meg, amíg sokkal több időd volt rá,
aztán valamiért (elmebeteg vagy, nem kell magyarázkodnod), belenézel a táskád kisebb zsebébe: egy fonott bőr karkötő, és három teafilter: a Twiningsben nyomták a kezdbe, Londonban, és eszedbe jut: milyen jó volt átsétálni a Tower Bridge-en, igaz, tűzött a nap (Londonban ez ritkaság, érezd magad megtisztelve!), milyen jó volt a kövön ücsörögni a Trafalgar Square-en, és milyen volt tizenhuszonhetedjére is végighallgatni a metróban, hogy King's Cross - St. Pancras, please, mind the gap, please, mind the gap, és hogy a repülőút annyira kifárasztott, hogy első emeletes-piros buszos élményedet végigaludtad, és csak arra keltél fel kétpercenként, hogy eightyf ive to Putney Bridge,
és de jó lenne egyszer majd úgyanúgy végigsétálni a Champes-Élysées-n, a Piazza Navonán, akár (hogy kissé veszélyesebb területre merészkedjünk) a Majdanon is (le fog merülni a laptop, hol a kábel, hol a kábel, HOL A KÁBEL, áh rajta ültem végig...)
hogy aztán hazaérj, és a lakótársad közölje, hogy DURRR megjött az Elmű, a Főtáv, a Digi, a víz, hát csak be kéne fizetni, de te azért szeretnél venni egy ruhásszekrényt, s eldöntöd: a vajaskenyér pont megfelelő vacsora cirka 30 napon keresztül, de csessze meg, az a szekrény értem kiált, engem akar, mi az, hogy a végállomás...

Hát, igen