Van egy álmom. Gyakran álmodom, olyasféleképpen, mint ahogy Szabó Magda Az ajtóban álmodott... éjszakánként előjön, nem hagy nyugodni, zaklat, s mikor összerezzenve felébredek, bele kell telnie pár pillanatnak, hogy rádöbbenjek, az ágyamban vagyok, fekszem, s nem fenyeget semmi. Néha éjszakánként többször is elővesz. Butaságokat álmodok, hétköznapi dolgokról, az elmúlt hetek összekevert képeit. Aztán megjön ez az álom, szétzúzza a többit, befurakszik a helyükre s kísért éjszakákon keresztül.

  Álmomban mindig szülővárosom, Nyíregyháza főterén vagyok. Fölém magasodnak a hatalmas, eklektikus épületek: a Takarékpalota, a Hotel Korona és a Városháza. Álmomban ezek az épületek valahogy magasabbak és nyurgábbak, tetejük elgörbül az alacsonyan csüngő felhők alatt, szinte felém hajolnak, vak ablakaikkal lesik minden mozdulatom. Az ablakok üvegtelenek, a keretük széthasadozott, homlokzatukról pereg a vakolat, s Városháza Habsburg-sárga színe is foltos okkerré korcsult. Az OTP automatái kitépve hevernek a Takarékpalota feltöredezett padlóján, a helyükön a falakból kábelek merednek elő, szétcibálva, kócosan. A lámpák nem égnek, a régimódi kandeláberek üvegei szilánkokban hevernek a foghíjas kockaköveken. Valahogy a Naprendszernek emléket állító főtéri kövezet sem a régi: hiányos, zörgő falevelekkel teli, a kilenc bolygót megörökítő márványtábla elkopott, széttört az évszázadok alatt elszenvedett járkálástól.

  Éjszaka van, de még sincs. Undok félhomály terjeszkedik a házak között, mint a köd, én pedig nemcsak látom, érzem is, hogy sötét van: szinte a bőröm is beissza a fojtó szürkeséget. Az égbolt azonban nem sötét: a gránit színével lángol, haragos felhők örvénylenek rajta, felhőkhöz mérten túlontúl is gyorsan. Egy embert sem látok, s tudom, hiába is keresnék - nincs már itt rajtam kívül senki. A tér gyönyörű gesztenyefái megdőlve, vagy kicsavart, elhasadt törzzsel haldokolnak, leveleik elaszva zörögnek végig a néptelen téren; az északi szél a szintén néptelen, törött kirakatokkal szegélyezett Zrínyi utca felé hajtja őket. A levelek közt sovány varjak totyognak, egykedvűen nézelődnek, mintha nekik nem lenne furcsa látvány a széttöredezett, elomlott belváros.

  Álmomban mindig rohanok. Érzem, hogy valami üldöz, valami, ami elől sosem menekülhetek, de mégis menekülnöm kell, és én csak rohanok, rohanok, a szökőkútban fürdőző három grácia felé, de ők sem tudnak rajtam segíteni: a kiszáradt medencében hevernek patinásan, eltörve, guanóval borítva. S hiába futok, nem jutok előrébb, a tér valahogy megnyúlik, bekebelez, a városháza árkádsora sosem akar elfogyni, hűségesen kísérnek az önkormányzat sarkairól lefordult fakapui. Éjfél van, tudom, hogy éjfél van, a vöröstéglás, zömök, római katolikus templom mélyen kongatja a négy negyedet majd magasabb hangon üti a tizenkettőt, lassan, méltóságteljesen... köze sincs hozzám, én hallom a harangszót, de csak rohanok, a lábaimmal felzavarom a varjakat, körülöttem forognak, örvénylenek, furcsák: ahelyett, hogy menekülnének előlem, mellettem szálldosnak, mintha üldöznének ők is. És én csak rohanok, a Nyírvíz Palota épületének tetején hirtelen hatalmasat vijjog az acél sas, meglobogtatja szárnyát és elrepül dél felé - megállok. Valamiért megértem, hogy hiába futok, nem menekülhetek, itt kell maradnom az elpusztult városban, s hagynom kell, ahogy a házak között tekergő ronda szürkeség engem is magába foglaljon és legyőzzön - hogy a város végre teljesen üres legyen, s a levelek zörgését és a varjak halk, unott károgását csak a templomtorony órája szakítsa meg időről-időre, búsan, de mégis: érzelmek nélkül.