Nem volt benne teljesen biztos, hogy az este azért volt hideg, mert valóban az volt, vagy azért, mert az arcát perzselően égette a láz. A főtér egyik félreeső szegletében, egy padon ücsörgött, az utolsó korty sört is kihörpintve a kezében forgatott műanyag pohárból. Fáradt volt.

Tudta hogy beteg, bár azt nem, hogy mi lehet a baja. 

Nagy nehezen - ízületei fájtak - felkászálódott a padról, és fázósan összehúzta magán a háromnappal azelőtti zsákmányát: azt a kopott, lepattogzott, de még ép bőrkabátot, amelyet egy lakótelepi konténerből sikerült elhalásznia. 

Kissé megszédült, meg kellett kapaszkodnia a pad háttámlájában, mire az alkarján duzzadó sebek kétségbeesetten fellüktettek. Már jó ideje, hogy nem lőtte be magát, de a tűk sebei elfertőződtek, s élőképként hirdették a nem steril körülmények és a vérmérgezés veszélyeit.

Felpillantott a templomórára. Nyolc után pár percel járt az idő, a belváros teljesen üres volt, csak a szél hordta a szállingózó havat az utcákon. Egyedül a templom volt nyitva, ott éppen meg is melegedhetett volna egy kicsit, de nem mert, azt az esélyét már pár napja eljátszotta. Emlékezett rá, mennyire rosszul volt, a lába már zsibbadt és szúrt a hidegtől, az egész teste úgy remegett, mintha ráznák, hát végül bement a templomba és leült a leghátsó padra. Ott benn is hideg volt, elég hideg, de a szél nem fújt, és nyugalom volt. Soha életében nem imádkozott, de akkor egyszer megpróbált, zavarodottan, némán, mert fogalma sem volt, hogy kell csinálni. Alig tíz perce ügyetlenkedhetett fohászával, mikor hirtelen feleszmélt arra, hogy erős kezek ragadják meg, és kezdik kifele vonszolni. Meglepődve pillantott fel: az egyik pap volt, testes, kopasz fejű, csökönyös arcú példány, s mire kettőt pisloghatott volna, már ki is lökte az egyik oldalsó bejáraton. Ilyen drogos, részeg, csöves hülyéket nem engedünk be - kiáltotta, és bevágta az ajtót. Ő a lökéstől addigra már legurult a lépcsőn, vérző orral, a földről felnézve hallgatta végig a pap átkozódását. Nem lepődött meg. Kerszetény - gondolta magában. A keresztényektől még sosem kapott jót. Tizenkilenc éves volt, következő év tavaszában töltötte volna a húszat, de még sosem.

A szülei is keresztények voltak, az utolsó dolog, amire emlékszik, mielőtt az anyja bevágta volna előtte - mindörökre - a családi ház ajtaját, az a nyakában csillogó apró feszület és az előszobaszekrényen gubbasztó imakönyv volt. (vasárnap este volt, biztosan azért maradt ott) Ez két éve volt, a két év alatt sokmindent átélt, de még mindig ugyanannak a városnak az utcáit rótta, mint ahol felnőtt, és ahol kitessékelték saját otthonából. 

Elsétált a templom mellett. Bentről a kórus éneke szűrődött ki, megállt töprengeni - csak nem szenteste van? Nem gondolkozott rajta sokáig, ha az van, hát az van, neki nem számít. Meglátott egy-két embert átsétálni a téren, igyekezett minél messzebb húzódni tőlük. Most csak saját maga érdekelte, a saját maga élete, a gondolat, hogy de jó lenne egy kis meleg, vagy még inkább, egy kis fény - sok utcalámpa alatt álldogált már életében, sok kirakat előtt ücsörgött, de a fény öröme még nem volt az övé. Mert az nem olyan fény.

Most csak a saját szenvedése érdekelte, az egyetlen dolog, amit valaha igazán, tényleg a magáénak mondhatott, s amit senki nem vehet el tőle, az egyetlen tulajdona, amit senkivel nem kell megosztania, s amit nem a kukából kotort ki, hanem mindig is az övé volt. 

Elindult a téren, a templomban valahogy a szokásosnál is hangosabban zengett az ének. A látása kissé elhomályosodott, leereszkedett egy padra, de nem lett jobban. Igyekezett mély levegőt venni, de csak zihálni tudott, a kabát, hirtelen fojtóan meleg volt, de mégis, arcát perzselte a hideg. 

Végigvágódott a padon, már nem tudott megmozdulni. De boldog volt, mert megérkezett, és végre meleg volt. És végre fény... fény.