Pontosan ma volt öt éve az a nap, amikor kiléptem reggel az utcára, és a kapuzat áloszlopaiba vésett oroszlánok vicsorgó pofája alatt nem csak a vizeletfoltos aszfalt tarkállott, hanem egy kis széken ott ült ő. Persze akkor még nem tudtam, hogy ki ő, csak annyit láttam, hogy egy fiatal, jóképű srác kuporog ott egy sámlin, kezében egy gyűrött, firkás spirálos füzettel, és buzgón kapar sort sor után. Ügyet sem vetettem rá, elvégre minden napra jut egy őrült egy ekkora városban. Elmentem dolgozni, aztán vissza haza. Leszálltam a villamosról, átmentem a zebrán, és meglepetten vettem észre, hogy még mindig ott ül. Csak ül, és ír. Furcsálltam a dolgot, s míg a kapu alatt motoztam a kulcscsomómmal, időt szakítottam arra, hogy megnézzem magamnak. Kopott bakancs volt rajta, szakadtas farmer, amiről nem tudtam, hogy régi és használt-e, vagy csak a legújabb divatnak alávetve magát lett ilyen lyuggatott. A mai fiataloknál ezt nem tudhatja senki. Hátulról csak annyit láttam, hogy egy sötétzöld pulóverben ül ott, melynek kapucnija gyűrötten lóg a vállára. Nem csodáltam, mármint azt, hogy pulóvert vett fel. Bár már február vége volt, a napok még szokatlanul hűvösek voltak. Vállat vontam, és bementem.

Másnap újra ott volt, és utána mindig. Magam sem tudom, hogy miért, de egy hónapnak kellett eltelnie, hogy meg merjem szólítani. Nem mintha féltem volna tőle, bár a hozzám hasonló harminc és negyven között levő férfiak már néha félelemmel közelednek egy fiatalhoz, remélve, hogy nem fognak belőle hülyét csinálni. 

Köszöntem neki, csak úgy, mint mindig. A második naptól kezdve előre köszönt nekem, eleinte kissé furcsa arccal viszonoztam, de később teljesen természetessé vált. 

Aznap a srác szokatlanul vidámnak tűnt, már messziről felderült az arca, mikor meglátta, hogy jövök. Nem tudom, miért, de az volt az érzésem, hogy bár a kettőnk közti beszéd sosem haladta meg a "jó napot" - "jó napot" témát, mégis kedvel. Így hát aznap, mikor elkezdtem matatni a kulcsommal, s már túlestünk a köszöngetős ceremónián, tudom is én, miért, csak úgy félvállról, megkérdeztem:

- Egyébként hány éves vagy?

Megfordult, fekte haján megcsillant a fény. Már korábban is észrevettem, hogy bármennyire is kopottak a ruhái (igen, rájöttem, hogy azok), a kinézetére mindig ad, soha egy nap nem láttam kócosan vagy borostásan.

- Huszonegy - mondta rövid hallgatás után. Kissé kínosan éreztem magam, mert nem tudtam mit mondani erre, hát igen: nem épp a legjobb társalgásnyitó kérdéssel kezdtem. Érezhette zavaromat, ezért egész szemtelenül visszakérdezett: - És ön?

- Harmincnyolc - mondtam minden habozás nélkül. Biccentett, visszafordult az utca felé, újra írogatni kezdett, én meg bementem. 

Másnap reggel megint köszönt, és immár jó munkát is kívánt. Azt hiszem, sikerült belopnom magam a szívébe. Hazafele már nem is tetettem, hogy a kulcs miatt állok meg, úgyis éppen eljött az idő egy cigihez, hát őt is megkínáltam. Nem hittem volna, hogy dohányzik, de elfogadta, tüzet is kért. Mintha hallottam volna a recsegést, ahogy a kettőnk között húzódó jégpácél lassan hasadozni kezdett. Mielőtt tudatosult bennem, hogy mit teszek, lecsüccsentem mellé a csupasz aszfaltra, és ránéztem:

- Mi újság?

- Semmi különös.

- Nem hiszem. Tegnap is nagyon jó kedvűnek tűntél. Mi történt?

- A Quimby megvette az egyik versemet dalszövegnek. Jól jött a pénz, ennyi. És önnel mi újság?

- Nyugodtan tegezz.

- Kösz. A kérdés áll.

Kicsit elgondolkoztam. - Velem? Velem nem történik soha semmi izgalmas. 

Elkerekedett a szeme. - Soha? Ebben a városban? Ezen az utcán? A villamoson? Sehol?

- Nem hát.

Kissé eltöprengett. - Azt hiszem, neked sem ártana egy kis ücsörgés egy kapualj előtt. Más sem történik itt, csak izgalmas dolog.

- Nem hiszem. A hétköznapok elég unalmasak.

- Gondolod? És ha bebizonyítom, hogy tévedsz?

- Kíváncsian várom.

Az órájára pillantott. - Körülbelül egy órával azelőtt történt, hogy leszálltál volna a villamosról. Elsétált előttem egy házaspár, velük szemben egy fiatalabb pár. Pont, mikor egymás mellé értek, a fiatalabb fiú azt mondta a lánynak: szeretlek. A lány elmosolyodott, és közelebb húzódott. A házaspár megállt a megállóban, két perc múlva azt mondta a nő a férfinak: Látod ők még mondanak egymásnak ilyeneket, nem úgy, mint mi, te fasz! Az elmúlt három hónapban többször éreztem a farkadat, mint a szeretetedet, köcsög! Erre a férfi se szó, se beszéd, felpofozta a nőt, majd megcsókolta. Aztán jött a villamos, és kézenfogva szálltak fel. Ennyi.

- És hol az izgalom? - kérdeztem.

- Az egész sztori egy nagy izgalom, ember! - nézett rám meghökkenve. - Lehet, hogy nem is az utcával van a baj, hanem az emberekkel! Elfásulnak... a szürke hétköznapok pórázán... de vajon rájönnek-e haláluk óráján... hogy a veszteség... csak az ő hibájuk... amiért senki se haragszik rájuk... - szorgalmasan körmölt. Fél perc múlva feltekintett, elrévedt tekintettel nézett a park fái fölé, az égbe, majd megcsóválta a fejét és ennyit mondott: - szar. - Ezzel átsatírozta az egész versszakot, amit leírt. - Túl sok a spleen, nem gondolod? - pillantott rám. - Az meg mégsem járja, hogy már a versekből is ez áradjon.

- Te valamiféle költő vagy? - kérdeztem.

- Mondhatni. 

- És miből élsz meg?

Kissé sértődötten nézett rám. - A tehetségemből.

- Haza szoktál menni aludni egyáltalán, vagy a félóránként erre tévelyedő éjszakai járatok is elég érdekességet takarnak?

Elfintorodott. - Seggrészeg tinipicsákat és háemcséket, akik lerókázzák a postaládát. Nem, ez nem érdekes. Egyébként nem megyek haza, mert hajléktalan vagyok. 

Felvontam a szemöldököm. - Ahhoz te túl kulturált vagy.

Hangosan kacagott. - Köszönöm a bókot. Az, hogy valaki csöves, nem egy IQ-szint, hanem egy társadalmi osztály.

Eltöprengtem azon, amit mondott. Aztán az órámra pillatottam. - Nekem mennem kell.

- Okés - bólintott. - Kösz a cigit. Jó volt beszélgetni.

- Szintúgy - mondtam, és bementem.

Az elkövetkező pár napban egyre jobb viszonyban lettünk. Általában, mikor hazafele jöttem a munkából, hosszú félórákra megálltam kinn beszélgetni vele. Egyik nap igen satnya volt a hangulata.

- Mi történt?

- Nem ismer véletlenül egy hárpiát, aki ebben a házban lakik?

- Tarócziné? - tippeltem százszázalékos biztossággal.

- Ha az a neve - mondta és megdörzsölte a feje búbját. - Fejbe vágott a botjával.

- Micsoda?

- Naná. És csirkefogónak, ingyenélőnek, meg banditának nevezett. Mi van a mai öregekkel?

Majd' elnevettem magam, olyan cinikus volt a hangja. Legalább annyira, mint az öregeké, amikor a "mi van a mai fiatalokkal?" kérdést felteszik. 

- Mi lenne?

Megrázta a fejét. - Nem tudom. De manapság már olyan ritkán találkozom igazán kedves, aranyosan öreg emberekkel. A legtöbbjük pampogó fotelnyugdíjas, aki a "végigdolgoztam az életemet" érv mögé bújva torpedóz minden egyes dolgot, amiről van véleménye. Ergo mindent. 

- Hát... - gondolkodtam el. - Végső soron ez a dolguk, nem?

- Nem - csóválta meg a fejét, és a hangja komolyabb volt, mint valaha. - Az a dolguk, hogy szeressenek. A felnőttek dolgoznak, azok fáradtak, azoknak nincs idejük szeretni. Az öregeknek kell szeretni. Meg vigyázni az unokákra. És sütit sütni. Meg barkácsolni velük. Meg titokban hagyni őket kólát inni és tévét nézni, ha a szülő meg is tiltotta. Meg sétálni. Meg a padokon beszélgetni, és nosztalgiázni, hogy régen milyen jó volt. Egymással önmagukkal. 

- És most nem szokták ezt csinálni?

- Nem szokták - mondta szomorúan. - A fotelban gubbasztanak, nézik az ATV-t, meg az Echo TV-t, ki a maga szájíze szerint, fröcsögve politizálnak, marják egymás, szidják a fiatalokat, követelik a tizennyolcadik havi nyugdíjukat. 

- Attól félsz, hogy a te szüleid is ilyenek lesznek? - próbáltam rájönni, mi ez a hirtelen borúlátás.

- Nincsenek szüleim.

Kis csend. - Sajnálom - mondtam, majd valamiét kicsúszott a számon: - mi történt?

- Lelőtték őket egy rablás során. 

- Ez borzalmas. Gondolom, nagyon hiányoztak eleinte.

- Kicsit sem, megkönnyebbültem.

Nagy csend. Elgondolkoztam, jól hallottam-e. - Tessék?

- Igazából én is ott voltam a rabláskor. Egy bankrablás volt, egy vidéki megyeszékhelyen. Komoly ügy, tele voltak vele az újságok. Olyan tíz éve. Nem emlékszik? - Nem emlékeztem, bár ha lett volna egy kicsit több időm gondolkodni, talán emlékezhettem volna. - Na a lényeg az, hogy túszok voltunk, még jópár emberrel. A csávó már rég megkapta a pénzt, csak hát közben a rendőrök is odaértek, és alkudozni kezdtek. A csávó azt mondta, ha nem engedik el, óránként lelő két embert. Persze nem hittek neki. Mikor letelt az első óra, le akarta lőni a szüleimet. Már majdnem meghúzta a ravaszt, mikor az apám előrángatott az egyik sorból és odalökött elé, hogy inkább csak engem lőjön le, ne őket, mert ha egy gyereket öl meg, sokkal komolyabban fogják venni.

- Ne már...

- Dehogynem, legalább egy tíz percen keresztül sorolta az érveket. 

- És mi lett a vége?

- A fickó totál bekattant, üvöltözni kezdett, hogy milyen szülő az ilyen, inkább ezeket kéne lecsukni, mint őt. Aztán lepuffantott mindenkit, kivéve engem.

Nem kaptam levegőt, csak vártam, hogy folytassa.

- A rendőrök elkezdtek rohanni a bank felé, a fickó meg gyorsan a zsebembe tömött pár húszezrest, aztán főbe lőtte magát. Ennyi.

Elfordult, és a másik irányba nézett. Mire megint láttam az arcát, már újra mosolygott. 

Egyik este sokáig voltam benn, aztán elmentem a kollágákkal szórakozni egy kicsit, hajnal kettő felé lehetett az idő, mikor hazaértem. Már a buszmegállóból is hallottam a hangos szóváltást, de akkor még csak meg sem fordult bennem, hogy az ifjú költőnek is köze lehet a dologhoz.

Pedig volt.

Három bitangra kigyúrt bőrfejű srác állt körülötte, az egyik épp a kapucnijánál fogva rángatta fel a földről. A füzete a betonra zuhant, a ceruzája elgurult, az egyik másik srác bakancsa alatt reccsent szét.

- Na lássuk, mit tud ez a kis buzi! - ordította az egyik, és lelökte a földre őt. - Szopj le! Szopj le, ha olyan nagyra vagy azzal, milyen degenerált vagy, te pöcs!

Nem tudom, mit mondhatott nekik, de a következő pillanatban ketten is behúztak neki egyet, ő meg elterült a földön. Ekkor jöttem rá, hogy csak állok, mint egy vadbarom, ahelyett, hogy tennék valamit. 

- Hé! - ordítottam rájuk és rohanni kezdtem feléjük, anélkül, hogy tudtam volna, mit csinálok. - Hagyjátok békén!

Megpördültek, és fenyegetően felsorakoztak előttem.

- Kell valami, csórikám? - mondta a középső. 

- Jobb lenne ha elmennétek, már hívtam a rendőröket. - Nem tudom, miért mondtam ezt, mindenesetre jól tettem, mert átmenetileg megbontotta az egységüket.

- Azt hiszed, bevesszük?

- Ugyan már, Alex - szólt közbe a tőle jobbra álló, kissé beszari hangon. - Megtetted, amit akartál. És ha tényleg hívta őket? Én nem akarok sittre menni.

- Kussoljál már!

Vita közben az ifjú költő a hátuk mögött próbálta valamivel elszorítani a halántékából folyó vért, és igyekezett a falhoz húzódni. 

Állati mázlimra a közelből szirénaszó hangzott fel. Én ugyan hallottam, hogy csak mentők voltak, de szerencsére nem mindenki olyan tájékozott a sziréna-típusokban. A hangra a vezér is összerezzent, aztán mire kettőt pislogtam, még rúgtak párat a földön fekvőbe, aztán villámgyorsan eltűntek.

Mikor megpróbáltam felsegíteni őt a földről, eltolta a kezem.

- Köszi, megy egyedül is.

Felkecmergett, de borzalmas állapotban volt. Az arcát zúzódások tarkították, a szemöldöke véres volt, és kínlódó arccal tapogatta a jobb oldalát.

- Be kéne menni egy kórházba... meg a rendőrségre... - mondtam bizonytalanul, de zárkózott arccal elfordult.

- Nem kell, hagyd csak. Megleszek.

- De...

- Nem kell a segítség! - rivallt rám, belém fojtva a szót. De egy másodperccel később már viszakozott is. - Sajnálom. Nem rád vagyok dühös. - Kesernyésen elmosolyodott. - Nem ezek az első és utolsó rúgások, amelyeket a társadalom rám mér. Hiába vagyunk a huszonegyedik században, elvileg. Másnak lenni mindig nehéz.

Nem tudtam rá mit mondani, igaza volt.

Rám nézett, miközben letörölte a vért az arcáról. - Zavar, hogy egy taposnivaló kis köcsöggel haverkodtál eddig? Mondd meg nyugodtan.

- A legkevésbé sem - mondtam higgadtan. Mosolygott. Fájdalmai lehettek, nem is kicsik, de mosolygott.

Hiába volt április, másnap arra ébredtem, hogy hótakaró borítja az utakat, a villamos síneit, a járdát, mindent. Csak egy pillanatig gyönyörködtem benne, aztán eszembe jutott ő. A költő. Épp csak egy farmert és egy pólót rántottam magamra, már rohantam is le mezítláb a metszően hideg kőlépcsőkön a kapu elé. 

Ott ült, remegett a hidegtől. Az arca kék és lila volt az előző estétől, a kezei a hidegtől, de ő csak ott ült. Ölében a füzet, rajta a ceruzacsonk, amit távozásom után szedhetett össze. 

- Hogy s mint? - mosolyogott rám, de szinte hallottam, ahogy megreccsennek az ízületei, ahogy felfele görbültek az ajkai. 

- Meg fogsz fagyni - mondtam a közlés egyértelműségével. 

- Hát aztán - mondta, és érdeklődve szemlélte a lassan eldöcögő tuját. 

Nem tudtam vele mit kezdeni, ott maradt. Két napon keresztül bírta, a harmadik nap reggelén eszméletlenül találtam rá a hóba borulva, mellette a hétköznapi kellemességgel sétáltak el az emberek. Felráncigáltam a földről. Kis pofozgatás után magához tért.

- Jól vagyok...

- Aha. Gyere fel velem. 

Ereje sem volt ahhoz, hogy ellenkezzen velem. Félig jött, félig én vittem, végül odaküszködtem a kanapéra. Munkába menetelig azzal voltam elfoglalva, hogy visszarimánkodjam az élők sorába. Nem egészen értettem, miért csináltam, és ki ő nekem, de tudtam, hogy muszáj. Csak mikor a jéghideg és átázott ruháit ráncigáltam le róla, kezdtem remélni, hogy nem érti félre a dolgot. 

Végül azonban muszáj voltam elindulni munkába. Akkor már magánál volt. Közöltem vele, hogy egyen, igyon, nézzen tévét, írjon verset, vagy akármi, csak ne menjen el, amíg meg nem jövök. Megígérte, de láttam a szemében valami furcsát, ami gyanúra adott okot.

Mikor hazaértem, ott volt. Az arca vérvörös volt a láztól, a szeme csak félig volt nyitva, bejövetelmre a fejét sem tudta felemelni.

- Elég volt ebből - döntöttem el. - Mész a kórházba.

- Ne... - suttogta. - Nem ezért vártalak meg. 

- Megvártál? - horkantottam. - Ilyen állapotban az ajtóig sem jutottál volna el.

Elmosolyodott. - Megvártalak, hogy haza érj, mielőtt még meghalok.

- Te hülye vagy.

- Nem vitás, de te is tudod, hogy az lesz.

Nem mondtam semmit, csak végig néztem rajta. Nagy nehezen tudtam megszólalni. - Francokat. Hívok egy mentőt.

- Hagyd ezt a hülyeséget és gyere ide. - Valamiért engedelmeskedtem neki. Valamiért. Odamentem és leültem mellé. Rám nézett. - Kedvellek téged - mondta nemes egyszerűséggel. 

Én csak néztem őt. Figyeltem lassú, erőlködő levegővételeit, fáradt arcát, sötétkék szemét. - Beléd szerettem - vallottam be.

- Ebben biztos voltam - mondta halkan. - Sajnálom, hogy így van vége.

Gombócot éreztem a torkomban. - Mi a neved?

Mosolygott. Mint mindig, mosolygott. - Mit számít az? Az csak egy név. Te pontosan tudod, ki vagyok. 

- Igen, úgy érzem, tudom - mondtam halkan.

- Te vagy az első... - súgta. - Köszönöm...

... és behúnyta a szemét. A spirálos füzet kifordult az ujjai közül, a padlóra zuhant, a ceruza elgurult. A villamos élesen karcolta a sínt az ablak alatt, és a toronyóra lassan hetet ütött.