Vadiúj cipőm sáros latyakba túr,

szűkre húzott szemem a ködös homályba fúr,

mert nincs meg, amit keresek...

kutatok...

amiért sokmindent elvesztek s mégtöbbet feladok...

arcomat a kabát csuklyája takarja,

s szememet az ólmos-szmogos köd 

                                 vérkönnyesre kaparja,

de konokult nyitva tartom - keresem azt

az apró, lassan csordogáló, vékony vigaszt,

a zsembemben mobil csörög,

a kabátomon márkás fülhallgató hintázik

elvileg takar egy kabát, egy sál,

de belül mégis minden fázik,

mert hiányzik

az az egy valami, amitől belül sem fáznék tovább,

amitől nem csak tétován állnék az út mellett,

s nem csak nézném, ahogy magasan, a fejem felett,

       a tiszta ég alatt, mi nekem keserű szürke,

száll a rengeteg békeboldog pár

de én még nem tudom, hol a rév, ami engem vár,

de miért ilyen lassú az idő és a tér?

miért gyűrűznek a napok,

s miért van az, hogy a legtöbb-legrosszabb visszatér,

s mint kövült erekben a kövült vér,

mindent betölt, mindent eltöm,

s én miért vagyok fekete, mikor mindenki más fehér?

Nyitva tartani a szemem - a legnagyobb kihívás,

s mikor ráunok, jöhet cigi meg az ivás,

miért van az, hogy ilyen senki is lehetek?

hogy erről az átkozott állomásról semerre sem mehetek?

Egymás után húznak el a közvetlen vonatok,

és minden más, újabb, jobb, csak én maradok

olyan, mint voltam, ezredéveken át,

egyedül a ködben

miért éri el mindenki olyan könnyen a célját?

Miért kell ilyen sokáig keresni?

A cél előtt a sok bukás - mind miért?

Így lenne értékes, amit az ember elért?

Miért a sok szín és a rengeteg árnyalat,

          ha az ember élete csak fekete és fehér?

S miért a célok más-más értéke,

          hogy az egyik ezer másikkal felér?

Miért az élet és miért a halál,

ha az ember a kettő közt semmit sem talál?

Miért a pillanat s a múló idő?

A semmibe csavarodó halott tér?

S miért a sok tékozló ember,

hogy mindegyik mindig többet kér?

Miért van, hogy az kell, ami nem eladó?

Miért félek mindentől, ami jó?

Miért vagyok gyáva s félek minden harctól,

s miért mered rám minden arcból

egy bukásokat pásztázó szempár?

   S ha látok egy embert,

   aki örül, 

   boldog

   révbe... célba... a nirvánába ért -

   és én állok egyedül és mindenki messze

   én várom, hogy az örödög a kutyáit eleressze

   mikor marcangolnak szét végre már?

   kínjaim futó szőnyege a világ falaig ért -

   és ülök a sarokban

   pusztulok, mint egy kiszáradt virág

   elfelejtett megöntözni a világ

   miért?

   miért?

   miért?