Drága, szemét egykori, vagy talán sosem volt barátaim!

Ezúton tudatom veletek, hogy bár elcsaltátok a fogadást, én teljesítettem a rám kiszabott feladatot. Tudom, azt gondoltátok, alkalmatlan leszek rá, mert nem néztétek ki belőlem, hogy képes vagyok helyt állni egy hasonló helyzetben, de tudjátok meg, hogy aki egy 150 nm területű Leonardoban megtalálja egyedül, eladó segítsége nélkül a megfelelő 12 cm-es sarkú party-cipőt, az egy kis hortobágyi kiruccanástól sem ijed meg.

Boboztál már valaha? Érezted azt a hosszú, várakozás teli pillanatot, amikor a könnyű gépben, felkapaszkodva a meredek úton, arra vársz, hogy kiengedjen a fék és alásuhanj. Ülsz a pici műanyag ülésben, alig férsz el, kényelmetlen a széked, lábad betámasztva, előtted a lejtő. Sejted, hogy mi vár rád, talán kicsit félsz, izgulsz, de akarod, és nagy levegőt veszel, mikor elenged a fék.

Hirtelen megszűnik a múlt és a jövő. Csak jelen van. Zuhansz lefele, átéled az érzést, szorítod a pánikkart, de nem nyúlsz a fékhez.

Segítséget, véleményt szeretnék kérni! Helyesírás, mondatszerkesztés, és a legfontosabb: megfelelő relámszöveg e szerintetek ez a pár sor. Felkelti ez egy olvasó véleményét?

"Napszemüveges, szőke, magas férfi lép be előttem a lépcsőházba. Mivel látja, hogy én is oda tartok, megfogja az ajtót, előreenged. Megköszönöm, rámosolygok és megmászom a félemeletet. A férfi azonban nem megy el mellettem, velem együtt áll meg a meghirdetett albérlet ajtaja előtt.

Pamela nem jött be az első órára. Ezt mindenki tudomásul veszi, csak az én lelkiismeretem sajog. Az tény, hogy Pam betegségét sok minden okozhatja, de arra gyanakszom, hogy a tegnapi kiruccanásunk, Hólyag közelsége okozza a legfőbb baját. Így nélküle kell felvennem a harcot, amelyre az este vállalkoztam. Nem is nehéz a kezdet, Hólyag magától megjelenik, vigyorog, csokit hoz nekem ajándékba.

– Ma is kocsikázunk? – kérdezi, ronda fogaival eléri, hogy megreszkessenek a szőrszálak a hátamon.

Martint is csodálom, már csak azért is, mert az egyre füstösebb és zsúfoltabb őrsön nyugodtan ül, és újságot olvas. Lassan meggyőzőm magam, hogy más dolga sincs, csakhogy engem istápoljon. Talán nem ért egyet, villan a szeme, mikor meglát, de azért nem esz meg.

– Ez a hely nem gyerekeknek való! – mondja köszönés helyett.

– Tudtam, hogy örülni fog nekem! – üdvözlöm én is az ő stílusában, elvégre tanuljon az ember az apjától. Martin sóhajt, leteszi a lapot.

A rajzóra a világon a legszebb dolog egy diák életében. Ezt büszkén és délcegen állíthatom. Igaz mindez, ha egy csontváz van előttünk, jelen esetben Samu és integet felénk. Pontosabban integetne, ha megállna a keze. Rajztanárunk állítaná be a pózt, de a modell nem akarja, össze-vissza dülöngél, végül felborul.

– Segítsetek már! – szól a szerencsétlenül járt oktató, akit Samu félig leteper. A fiúk kivárják, amíg kiszórakozzuk magunkat, aztán segítenek.

Itt a következő rész és egy kis zenei aláfestés: 

http://www.youtube.com/watch?v=0An01bFrpDI

Ezt hallgattam, amíg írtam. Hogy sikerült, mit gondoltok?

Fogadj gyermekeddé V. fejezet 4. rész:

Turner délelőtt a szanatórium előtt várja Danát. Az asszony rámosolyog mikor meglátja, megáll előtte és nézi.

– Nem csinált semmit Jennifer! – mondja azonnal a férfi a szokásos szöveget, nehogy az asszonyt az őrületbe kergesse.

– Tudom, tegnap én is ránéztem – mosolyog Dana, szeme vidáman csillog – és különben is, ma miattam van itt, nem?

Anyám a kádban ül, próbálja lemosni magáról a klór és a hányadék szagát. Végre elárulta nekem, hogy merre járt: egy kórházban dolgozott. A tudathasadásos betegek életét próbálta megismerni, azért vállalta azt a sok mosást, meg klórt, meg gusztustalan munkát. Majdnem egy hétig tartott, úgyhogy büszke vagyok rá. Ő is az magára, megérdemelten csücsül a kádban és olvas. Nem a saját írásait, egy hazai író bűnügyi regényét. Olvassa, közbe belekotyog, veszekszik az írónővel. Csodamuris látvány, élvezem a dolgot, pedig nem is látom.

A szanatóriumba csend van, mint mindig. Ez egy kis szigete a városnak, egy kisebb erdő, benne egy kis kastély. És a betegek, aki már nem is itt élnek, más, álomvilág közepén telnek napjaik. Néha visszatérnek a valóságba, de nem tetszik nekik, általában mind visszamenekül az álmába. Turner a folyosón járkál, keres egy nővért, hogy megtudja, mit kell intéznie Mark ügyében. A kastély azonban majdnem üres, mindenki a friss levegőn van, várják a tavaszi fények első csalogató melegét.

Turner az unalmas panziójában ül, ahová eldugták a kíváncsi bérgyilkosok szeme elől. Ma nincs kedve bemenni dolgozni, nincs hangulata az asztalnál ülni és nézni, hogy a többiek tehetik amit akarnak. Reggel kilenc tájban sétál le az étkezőbe, ahol hangulatkeltő kis asztalkák, apró lámpások próbálnak az otthontalanoknak bíztatást adni. Turnert inkább idegesíti a sok cicoma, a piros terítő, a sárga függönyök. Az egész annyira olcsó, sőt ócska! Akárcsak a panzió vezetője, az idős hölgy.

Minden héten jártam edzeni, azaz visszatértem a gyökereimhez. Szó szerint éreztem, hogy olyankor hazamegyek. Otthonosan éreztem magam a betonházak dzsungelében, ismerősek voltak a bérházak alatti kisboltok, a házak előtti fapadok, a pletykáló idős nénik, a harapós ölebkutyák, a parkokban drogozó srácok, egyszóval minden és mindenki. A konditerem izzadságszaga várt rám, a haverok is visszatértek az életembe. Piroska is örült, hogy nem ülök otthon esténként, megegyeztünk abban, hogy heti kétszer lekötöm magam, amíg ő nyugodtan kapálgatja a kiskertjét.

  Augusztus utolsó napja van. Készülünk az iskolára. Fiam izgatottan sertepertél körülöttem, nézegeti a befedett füzeteket, az új iskolatáskáját, az évnyitóra kikészített ünneplő ruháját.

    –  Lehet, hogy nem fognak velem barátkozni a többiek! – gondolkodik hangosan. Tétován néz rám, látom rajta, hogy nagyon izgul. Szeretett óvodába járni, szerette a társait, az óvónőket, de eljött az ideje, hogy tovább lépjen. Tudja ő ezt, várta is, de most, itt a nagy lépés küszöbén mégis megtorpan.

Tavaszodott. Végre. A Meredekparti lakótelepen, szülőhelyemen már kellemes meleg levegőt sugárzott vissza a betonjárda, mikor Piroska lakóhelyén végre felolvadt az utolsó sáros-havas latyak is az erdőben, a fák között. Kedvesem, aki a természettel együtt szinte kivirult, a kertben töltötte minden szabad idejét, a lakásba és hozzám csak akkor jött, amikor már nem látott semmit odakinn. Azt vettem észre, teljesen elhanyagol.

A tavasszal én is érezni kezdtem testem ébredését, mozgásra vágytam, ezért úgy döntöttem, visszatérek az edzéshez, a pinceszalonba.

Ma szembe jött velem egy birka az utcán. Bocsánat. Négy lába volt, bégetett és bámult rám. Én birkának azonosítottam, ha nem az volt, tudjátok be tudatlan városi neveltetésemnek. Szóval ma a vonatállomás felől közelítettem meg Piroska házát, mert a buszok valamiért nem voltak hajlandóak járni, a rádió bemondta, hogy a buszközpontban valami történt, talán bombariadó. A lényeg, hogy a vonat járt, elértem, gondoltam, el is találok a kedvesem lakásáig

    Továbbra is tombolt a tél. Tudom, néhányan azt gondoljátok, hogy a cserépkályha melege megoldotta a problémámat, de ez nem így volt. Ismétlem, nem fáztam, csak érzékeltem a hideget. Lent, a földön, a talpamon. Hiányzott az egyenletes meleg levegő. A harminc éves fakeretes ablaknál süvített be az éjszaki szél. Esténként rátapadtam a kályha felforrósított cserepeire. Odakint hol olvadt, hol fagyott. Egyik sem volt számomra könnyen elviselhető. Itt, falun, a fagy azt jelentette, hogy még a levegő is megfagyott.

Az első havat nagy hideg követte, és hiába volt Piroska szerelme tüzes, a lakást fagyosnak éreztem. Nem fáztam, csak érzékeltem a hideget. Pedig drága szerelmem mindent elkövetett, a lakásban már 28 fok volt a hőmérséklet. Ha lakótelepen nőttetek fel, értitek, miről beszélek. Eddigi lakóhelyem minden oldalról védett volt, alulról, felülről fűtött lakás vett körbe, mezítláb lehetett a lakásban járkálni, egyenletes hőmérséklet vett körbe. Itt azonban, falun, minden oldalról süvített a hideg szél.

Harminc éves korára minden férfiban ki kell alakulnia egy egészséges csőlátásnak. A férfi olvasóim részére azt gondolom ezt a jelenséget nem szükséges bemutatnom, de talán a hölgyeknek egy példán keresztül illusztrálnám:

Képzeljük el, hogy egy férfi megkíván egy hideg sört (néha előfordul, de ez csak fantázia, ne vegyük komolyan). Szóval a férfi, aki a hideg sörre vágyik, elindul a hűtő felé, kinyitja a hűtő ajtaját, kiveszi a sörös üveget, bezárja a hűtőt, az első sörbontóig viszi, felbontja az üveget és megissza annak tartalmát.

Szombat van. Majdnem negyven fok a lakásban. A rádiót talán megzavarta a meleg, ki tudja, ismert csatornámat nem bírom rajta beállítani, csak zúg, zörög. Keresem az adót, de helyette klasszikus zene tölti be a teret. Megáll a kezem, nem tekerem tovább a csatornakeresőt. Operazene érkezik, az ária beteríti a tudatomat, a meleg és a szoprán együtt hat rám, mintha lágy, kellemes szél ölelne körbe. Pár perccel később egy hölgy veszi át az operaénekestől a szót, ez már nem érdekel, tovább tekerem az állomáskeresőt.

Többen nem értettétek, milyen módon lehet szenvedni Piroska gyönyörű kebleinek árnyékában. Nos, ott nem is volt semmi probléma. Ahogy nagyapám mondaná: a hölgy megért egy–két ajtócsapkodást. De nem volt ott nagyapám, az én esetemben pedig senki, aki az ajtót csapkodta volna, mikor a testépítő szalonban megpillantottam Piroskát. Fehér trikót és rövidnadrágot viselt, és bár ez egy elfogadott öltözéknek számított az izzadt szagú szalonnak becézett pincében, ő mégsem az erőgépekhez lépett, hanem csak állt a bejárati ajtónál.

Csodálatos gyermekkorom volt. Innen nézve már tudom, bár akkor, mikor át kellett élnem, nem éreztem annyira tökéletesnek. De innen nézve…

A Meredekparti lakótelep kellős közepére helyezett a gólya. Ennek az oka egyszerű volt: oda építették a kórházat. Akkor még nem tudtam kilesni az ablakon, de ha megtehettem volna végestelen végig bérházak, betontömbök látványa tárult volna elém. Később édesanyám részletesen is megismertette velem a betondzsungelt és értelmes kiskölyök lévén hamar megjegyeztem az egyforma emeletes épületek között az utat az óvodáig (három tömb előre majd egy tömb balra), majd az iskoláig (három tömb szintén előre, de utána jobbra és már ott is a szürke, betonból épült iskola).

A második osztályos gyermekek örömmel szaladtak ki a teremből az iskola udvarára, ahol talán a szünet kedvéért hullni kezdtek apró pelyhekben a fehér hópihék. Ádám a cipők között téblábolt, sehogy sem akaródzott neki kimásznia a szétdobált kiscipők közül.

- Nincs csizmád megint, igaz? – gúnyolódott Tomi és nevetve szaladt el mellette. A többiek is csak gúnyos mosolyt küldtek felé, senki nem szerette őt. Legalábbis a kisfiú így érezte. Előző évben még minden jó volt, de most, mióta megtudták, hogy az apja meghalt, elutasították.

A javítóintézet légköre olyan, mint egy jégkamra. Érzéketlen, szürke, fagyos hangulatú, félelmetes. Kollégistákat kísérek be a hosszú, szürke folyósóra. Engedélyt kaptunk arra, hogy nyolc középiskolással elrémisztő látogatást tegyünk. A vagány, nagypofájú kölykök elnémultak a szürke folyosó láttán. Pedig még csak beléptünk. Egyenruhás, gumibottal felszerelt kísérőt kapunk. Megmutatja a szobákat, amik nekem celláknak tűnnek. A tanulószobát, a mosdót, az étkezőt.

- Minden rendben otthon! – állítja szép kék szemeivel igézve, de tudom, hogy nem igaz.

- Ez jó hír! – mondom némi gúnnyal. Vállat von, úgy tesz, mintha nem szeretne beszélni, de tudom, hogy igen, mert valakinek el kell mondania mindazt, ami vele történik.

Egy éve játsszuk ezt a játékot. Akkor ismerkedtünk meg. Dávid tizennégy éves volt és sikertelenül fejezte be a hatodik osztályt az általános iskolában. Az osztályfőnöke teleírta az ellenőrzőjét figyelmeztetésekkel.

A férfi fázósan húzza össze magán a bőrdzsekijét. A június végi meleg éjszakából repült át 12 óra alatt a februári hideg fagyba. Bár fagy nincs, hiszen szokatlan időjárás uralkodik az országban, a hőmérő higanyszála alig süllyed nulla fok alá, ő mégis fázik. Nyugtalanság keríti hatalmában az idegen terepen. Olyan számára minden, mintha nem is térben, hanem időben utazna. A keresett utca nincs lebetonozva, a közvilágítás gyér, alig lát valamit

De most mégis, mintha akarta volna, felnézett a férfira, szeme furcsán lángolt.

- Laksz valahol? - kérdezte.

  - Nem is messze! - bólintott a férfi, és nem húzta tovább az időt, sejtette, hogy Csenge úgysem beszél magáról, amíg nem dolgozhat. Csakhogy nem dolgozhatott. Mala Strana a közelben álló lakásába vezette, egészen a hátsó kisszobába, melyet vendégek számára tartott fent.

  - Aludj itt! - mondta és egy adag ágyneműt szervírozott a szekrényből.

A pincér a lány elé tette a beígért kávét.

  - Köszönöm! – szólalt meg a lány és mosolyt küldött a pincér, talán azért, mert a férfi nem bámulta őt úgy, mint a másik. Mala Strana végre fellélegzett. Nem nőimitátor, nem prosti, rendes lány, tiszta és feltűnően szép. Hangja kedves, nőies, fiatalos.

  - Megkérdezhetem, mit csinál itt ilyen késő éjszaka? - szólalt meg végül Mala Strana.

  - Megiszom az öntől kapott kávémat! - válaszolt a lány és megtette, egy hajtásra.

Sziasztok! Hoztam nektek néhány sort az írásomból, olvassátok szeretettel, kritizáljátok kímélettel. 

   A férfi szépet álmodott. Száját megnyalva hortyogott nagy franciaágyában, hanyagul magára terített takarója lecsúszott a hasáig. Nagy hája kibuggyant, óriási mellkasa fel-le emelkedett, tüdeje prüszkölte - szívta a levegőt, hangosan, akár a gőzgép. Mala Strana unottan nézte az álmodót. Sokszor látott már alvó áldozatot, nem tartott attól, hogy esetleg felébrednek, megzavarják a munkájában.