Ma szembe jött velem egy birka az utcán. Bocsánat. Négy lába volt, bégetett és bámult rám. Én birkának azonosítottam, ha nem az volt, tudjátok be tudatlan városi neveltetésemnek. Szóval ma a vonatállomás felől közelítettem meg Piroska házát, mert a buszok valamiért nem voltak hajlandóak járni, a rádió bemondta, hogy a buszközpontban valami történt, talán bombariadó. A lényeg, hogy a vonat járt, elértem, gondoltam, el is találok a kedvesem lakásáig.

És jött ez a négylábú. Egyszerre pillantottuk meg egymást, egyszerre álltunk meg. Ne gondoljátok, hogy féltem tőle, dehogy! De életem első élő birkája volt! Nem olyan mesebeli, mint ami álomországban ugrál a kerítésen át. Nem, ez egy kövér, négylábú valami volt, ami ráadásul közölte velem, hogy:-BEEE. A hangjára előkerült egy fekete kutya is, amitől mindketten megrettentünk. A kutya tudta a dolgát, elterelte előlem az állatot, de azért én óvatosan haladtam tovább Piroska háza felé. Szerencsére, mert a kanyar után, az erdő mellett egy egész csapat birkával találkoztam. Az előbbi kutya most is ott csaholt körülöttük, de a juhász, aki az általam ismert mesékben nagy bundában, csilingelős bottal jár közöttük, természetesen nagy, csavart bajsza alatti mosollyal, egy fiatal suhanc volt, kismotoron. Farmerben, sportcipőben. Azért tudom ilyen jól jellemezni nektek a teljes ruházatát, mert látva, hogy megállok az úton, mellém robogott és rám vigyorgott.

- Megijedtél, kiskomám? – kérdezte és hangosan felröhögött, majd felpörgette az ötven köbcentis motorját. Füttyentett a kutyának, aki lelkesen terelte tovább a birkákat épp a Piroska házának utcájába. Lassan követtem őket. Óvatosan, egyrészt, hogy ne érjem utol őket, másrészt hogy ne lépjek bele az állatok által elpotyogtatott bűzös ürülékkel kevert sárba. Lehetetlen feladat volt. Elmentek Piroska háza előtt, majd eltűntek az erdőbe. Cipőm egyre nehezebb lett a ráragadt trutyitól. Ekkor már határozottan éreztem, hogy kezd elegem lenni a falusi életből.