Harminc éves korára minden férfiban ki kell alakulnia egy egészséges csőlátásnak. A férfi olvasóim részére azt gondolom ezt a jelenséget nem szükséges bemutatnom, de talán a hölgyeknek egy példán keresztül illusztrálnám:

Képzeljük el, hogy egy férfi megkíván egy hideg sört (néha előfordul, de ez csak fantázia, ne vegyük komolyan). Szóval a férfi, aki a hideg sörre vágyik, elindul a hűtő felé, kinyitja a hűtő ajtaját, kiveszi a sörös üveget, bezárja a hűtőt, az első sörbontóig viszi, felbontja az üveget és megissza annak tartalmát. Nem jó példa? Dehogynem!

Ha véletlenül egy hölgy kívánna meg egy üveg sört (fantázia, mindenki tudja!), elindul a hűtő felé, de észreveszi a földre esett papír zsebkendőt. Felveszi, tovább megy. Kinyitja a hűtőt, látja a sörösüveget, de azt is, hogy gyermeke ismét fedetlenül tette be a karfiollevest a hűtőbe, így előbb elmegy a fedőért, lezárja a levest, kiveszi az üveget, mert még mindig tudja, hogy ez az alap cél, és ezt követően ő is eljut a sörbontásig, bár lehet, hogy közben még észrevesz valamit és azt is helyre teszi. Szóval, érzékelhető a különbség, igaz?

Én egészséges férfiember voltam anno, harminc éves, teljesen kifejlett csőlátással. Csak Piroskát láttam, szédítő idomai betöltötték látószögemet, amire az a kb. harminc centi cső lehetőséget adott. Kedves, állandóan vidám hangja füleimtől zártak el minden más zajt a külvilágból. Dolgoztam én, végeztem a mindennapi teendőimet, de Piroska varázsa akkor is bennem élt, ha nem volt mellettem. Reggel mellette keltem, este mellé feküdtem.

És eljött egy vasárnap. És a hóesés. Ne gondoljátok, hogy bérházi gyermek, Meredekparti lakótelepi patkány létemre ne tudtam volna, mi a hó. Tudtam, hisz harminc év alatt minden télen találkoztam vele. Hógolyóztam is, főként engem dobáltak, de ez akkor részletkérdés volt, mikor Piroska vidám hangjával reggel hatkor így ébresztett:

– Leesett a hó, menjünk, seperjük el!

Ismétlem: vasárnap, reggel hat óra, hóseprés. Szerintetek?

Éreztétek már azt az érzést, mikor valamit először láttok meg, pedig ott van hetek óta a szemetek előtt? Először fogjátok fel valaminek az értelmét, ami eddig is így volt? WÁÓ! Ez azonban kegyetlen volt. Piroska már vastag pulcsiba bújt, gyönyörű combjait elrejtette a kopott farmernadrág, finoman ívelt lábfejét szőrmés csizmába bújtatta. Követtem persze, hogyne tettem volna. Magamra ráncigáltam a fogalmam nincs miféle állatból készült bekecset (értitek a szót? mert én azóta sem!) és kiléptem a házból. A házból. Mert ekkor eszméltem fel arra, hogy házban vagyok, nem lakásban, kertbe léptem, nem folyosóra, és előttem, ameddig a szem ellát hófedte tér terül el. Piroska kezembe nyomott egy szerszámot.

– Nosza! – mondta és lelkesen nekiállt. Mint a gép, hányta a havat. Mint a gép – mármint az a gép, amely végigmegy a bérházak közötti járdán és lövi oldalra a havat.

– Gyere már! – szólt rám. – Ne csodálkozz, trabant motor-háztetejéből készült!

Ne csodálkozzak? Képzelhetitek! Én egy egészséges, normális, lakótelepi kölyök vagyok, aki trabanton tanulta meg a kézifékkel fordulás titkát és a szappantartónak becézett autó karosszériájának többféle módon történő összetörését. De hólapát állapotában nem bírtam felismerni.

Piroska hányta tovább a havat, fáradhatatlanul, én meg álltam a lépcső legfelső fokán. Végül elszégyelltem magam, nekiálltam, követtem imádott hölgyemet. Felrémlett bennem, hogy valamikor gyermekkoromban, az iskola udvarán, a portás bácsi is hasonlóan cselekedett, így rátámaszkodtam a rúdra, és ahogy emlékeimből felsejlett, megtoltam a szerkezetet.

Akkorát estem, mint egy béka. Piroska meg úgy kacagott, mint egy kislány. Ennivaló kislány, így nem haragudtam rá, magamhoz rántottam, beszórtam hóval és megcsókoltam. Nem tiltakozott, dehogy a drága, imádott és én is őt.

Most talán már értitek, miért is kezdtem el naplómat megírni. Szenvedéseimet a falu okozta, mely egyet jelentett szerelmem lakhelyével, édes románcunk helyszínével és mindennapjaim küzdelmeivel. Pedig ekkor még csak leesett az első hó.