Továbbra is tombolt a tél. Tudom, néhányan azt gondoljátok, hogy a cserépkályha melege megoldotta a problémámat, de ez nem így volt. Ismétlem, nem fáztam, csak érzékeltem a hideget. Lent, a földön, a talpamon. Hiányzott az egyenletes meleg levegő. A harminc éves fakeretes ablaknál süvített be az éjszaki szél. Esténként rátapadtam a kályha felforrósított cserepeire. Odakint hol olvadt, hol fagyott. Egyik sem volt számomra könnyen elviselhető. Itt, falun, a fagy azt jelentette, hogy még a levegő is megfagyott. A házzal szemben lévő erdőből, mint a halál sóhaja fújt a jéghideg szél. A föld keménnyé vált, a traktorok által barázdált földúton bukdácsoltam a hajnali és a késő esti sötétben. Ha olvadt, ugyanaz pepitában, nyakig sáros lettem. Az utcán minden második égő világított. A távolsági buszok késtek, a nagykabátos utazók agyonnyomtak. Már persze, ha felfértem a buszra, mert itt az sem volt természetes. Ha a sofőr úgy látta, az a néhány ember a buszmegállóból már nem fér fel, meg sem állt. Munkahelyemről állandóan késtem, pedig egy órával hamarabb keltem, mint a Meredekparti lakótelepi életem folyamán.

Piroska élvezte a telet. Annyira szerette az erős téli szél ereje alatt hajladozó fák látványát, hogy képes volt percekig nézni az ablakból. Volt, hogy kiszaladt a hóesés örömére. Pólóban! Féltettem őt, de én fáztam meg. Kedvesem szerint azért, mert túlöltöztem. És mert nem fogadtam be a természetet magam körül. Valóban nem.

Számomra az egészben az öröm és a boldogság azokban a pillanatokban teljesedett ki, mikor Piroska végre velem foglalkozott. Akkor mindent feledtem, hiszen vidám életkedve elsöpörte szerinte gyermekes vágyamat a lakótelepi élet iránt. Véleménye szerint a betondzsungel nem alkalmas emberi életre. Ti vitatkoztatok volna vele, mikor sötétkék csipkés hálóingében kifejtette, hogy mennyivel szebb az élet itt, falun? Ott, akkor, az ágyban, egyetértettem minden gondolatával!

    Szilveszterkor elment az áram. Fogalmam nincs hova, mi történt, de egy szál gyertya mellett vártuk este hét órakor hogy történjen valami. Kedvesem persze élvezte, azt javasolta, szerelmeskedjünk át az újévbe. Ez egész jó ötletnek tűnt, amíg rá nem döbbentem, hogy az árammal együtt elment a zene, a meleg víz és a gázfűtés is. A kályhában vidáman ropogott a fa, Piroska pezsgőt bontott, az egy szem gyertyánk egyre kisebbre fogyott. Az ablakon kinézve csak sötétséget és a koromsötétségben csak a fák hajladozó ágait láttam. Mint óriás karok borultak jobbról balra. Tudjátok milyen sötét van, ha sehol egy közvilágítás? Ha szembe veled egy hatalmas fenyőerdő van? Ha a gyertyád fénye már csak halványan pislákol? Bepánikoltam.

Jó, persze nevessetek ki, férfi létemre ilyen nyamvadt vagyok! De igenis bepánikoltam, ideges lettem, kiabálni kezdtem Piroskával. Hagyjon a pezsgőjével, fényt akarok! 

Piroska térült, fordult, eltűnt a sötét spájzban, pakolt, elejtett és felborított néhány dolgot, de diadalittasan előkerült egy marék gyertyával. Leültetett a kályha mellé, amelyben legalább a ropogó fa pirosas-kékes lángja lobogott, körülpakolt a gyertyákkal és mindet meggyújtotta. Nem azt mondom, hogy megvakultam a fénytől, de valamennyire megnyugodtam. Kedvesem nem engedte, hogy kinézzek a koromsötét utcára, az erdőbe, felbontotta a pezsgőt és a gyertyák mellé telepedve énekelni kezdett.

Aranyos volt, imádtam érte, hisz mindent megtett értem. Este kilenc óra körül visszatért a villany a lakásba, minden lámpát felkapcsoltam és a tökéletes világosságban boldoggá tettem a drágát. Átszerelmeskedtünk az újévbe, ezzel is megpecsételve közös, boldog jövőnk első óráit.