Martint is csodálom, már csak azért is, mert az egyre füstösebb és zsúfoltabb őrsön nyugodtan ül, és újságot olvas. Lassan meggyőzőm magam, hogy más dolga sincs, csakhogy engem istápoljon. Talán nem ért egyet, villan a szeme, mikor meglát, de azért nem esz meg.

– Ez a hely nem gyerekeknek való! – mondja köszönés helyett.

– Tudtam, hogy örülni fog nekem! – üdvözlöm én is az ő stílusában, elvégre tanuljon az ember az apjától. Martin sóhajt, leteszi a lapot.

– Mondjad!

– Van új csokim! – vigyorgok, hátha bejön a vadalma. Martin azonban csúnyán néz rám, kikérdez, honnan van. Elmondom, de persze Samunál kezdem, nehogy kidobjon egy pillanat alatt. Elárulom a zsíroshajú-titkot, erre még csúnyább pillantást kapok.

– Maradj itt! – mondja, feláll, viszi a csokimat is és egy folyosó végi ajtón eltűnik. Amíg rá várok, végigmérem azt a nőt, akitől a múltkor annyira kivolt. Ő is látja, hogy csodálom, élvezi, talán azt hiszi, tetszik. Pedig dehogy, hisz Dana ellenfele. Bár látom, ez a nő csak testileg veheti fel a versenyt anyámmal mégis tudom, hogy sokszor az is elég. Ennyire már én is ismerem a férfi–nemzetet, nem mindig az érdekli őket, hogy mi van a haj alatt, hanem hogy az édes kis pofikát milyen sörény koronázza! Az én egyszerű barna fejem annyira mindennapos, és az anyámé is olyan, szembe ezzel a reklámokból csodált magától fénylő hajjal. Igen, a kis szőke beállhatna samponreklámnak, bár látom, a harisnyája sem rejt görbe végtagokat.

– Istenem! – sóhajtok. Sose mondtam, hogy szép vagyok! Danáról sem állítottam, bár ő azért megnyerőbb, hisz mégiscsak nő már. Én a kislányos vonalaimmal még csak Danielnek tetszhetek, de nekem ő is elég. Martint anyám fogja megfogni, és ebben ez a szőke napistennő sem fogja megakadályozni!

Tökéletesen felhúzom magam, már ott tartok, hogy megtépem a rendőrcsajt, mikor magamhoz térít Martin visszaérkezése. Ő sem unatkozott, kissé vörös és kissé ideges.

– Gyere! – mondja és kisétálunk az épületből. Egy ideig nem szól, azt hiszem, nyugszik benne az ideg, arca izmai is egyre jobban pihenőznek. Mikor újra megszólal, ismét nyugodt baritonnal fedd meg:

– Ne csinálj több ilyet, veszélyes! A kocsi lopott lehet, a romházban meg kiabálhattál volna, senki nem segít!

– Vittem magammal Pamelát!

– Igen, ő valóban oltári nagy segítség lett volna, miközben az az alak megerőszakol! – véli.

– Hólyag szeret engem, sosem bántana! – harcolok tovább az érveimmel. Ő nem veszi elő a saját tárát, egyszerűen ennyit mond:

– Ha apádnak akarsz, akkor szót is kell fogadnod!

Ez az érv meggyőz, befogom a számat, bár tudom, nem vagyok én olyan szófogadó tipus. Tovább sétafikálunk, azt hiszem, a piacra megyünk. Egy piros lámpánál Martin észreveszi a brossomat.

– Tőle kaptam, hisz szeret! – mondom ismét. Szó nélkül veszi le rólam, megnézi közelről, majd kijelenti:

– Nem is tudod mennyire!

– Egyszerű bizsu! – vélem vállrándítva.

– Aha! – bólint és annyira elgondolkozik, hogy a zöld lámpáról is lemaradunk. Tovább szobrozunk, ő töri a fejét.

– Ezt két hete lopták egy ékszerboltból! – mondja.

– Majdnem két hete, hogy eltűnt Samu! – teszem hozzá bölcsen és némi párhuzamot kezdek felfedezni a dolgok között. De hát Samu csak nem lophatott!

– Hólyag tört be! – mondom a gondolataim kicsomózott eredményét.

– De miért? – kérdezi inkább csak magától, tovább szobroz, így újabb zöld lámpát hagyunk tudaton kívül. Martin tovább kötözgeti a szálakat:

– Ott a drog is, egyszerre nem csinálhatják a kettőt!

– Hármat, Samut is ellopták! – szólok bele a fonálkötözgetésbe.

– Pláne! – bólint Martin, majd megindul, pechére épp pirosba. Nem ütnek el minket, csak dudálnak ránk, de ennek köszönhetően megfogja a kezem. Érintése egész másmilyen, mint a Danielé. Ez egy biztos apakéz, aki segíti a lányát a piros lámpán átszökni. Nem is enged el, kéz a kézben andalgunk tovább a gondolatok között. Egyikünk sem szól, így az én agyam visszatér az apakérdésre, meg arra, hogyan lehetne újra összehozni anyámmal. Elvégre a múltkor nem veszekedtek, nem dobta ki Dana, így vélek valamiféle reményt.

– El kellene játszanod, hogy megszereted a csokiját! – mondja végül. – Nem, nem jó, ha belekeveredsz! – veszekszik magával, sorolja mindkét oldal érveit. – Bár lehet, hogy előrukkolna némi keményebb porral is előbb–utóbb…

– Daniel féltékeny lesz! – kotyogok közbe, ki is mozdítom a gondolataiból.

– Nem, ez nem jó, neked nem szabad belekeveredni! – ismétli önmagát.

– De ha a közelébe kerülnék, megtudhatnék valamit! A csokival újra megússza, nem lehet rábizonyítani semmit!

– Felejtsd el, amit mondtam! – jelenti ki és megáll a szotyiárusnál.

÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷

Az öreg vigyorog, engem bámul és kezembe ad egy csomagot.

– Nem szeretem! – mondom és visszaadom.

– A lányod? Rád hasonlít, nem tudja, mi a jó! – közli a szotyiárus Martinnal, aki nem szívja mellre a szavait, beszélgetni kezd az öreggel.

– Bélyegről beszéltél egy hete!

– Szabad vagy? Nos, igen, van bélyeg, de már elkelt, most csokiban utazunk! Nicolas felhalmozott egy csomó édességet, fél, hogy ráavasodik, ezért szórja szanaszéjjel! Olvastad H.D.– t?

– Ne idegesíts vele, többet tud, mint én!

– Na, azért nem, őt csak tájékoztatják, te meg ott lubickolsz a kásában!

– Miért csoki meg bélyeg? Hol a tabletta? – elégedetlenkedik Martin. Az öreg eszi a magot, és én másra sem tudok figyelni csak arra, hogy hogyan csinálja. Foga sincs, a héját sem köpi ki sosem. Lehet, hogy egészben nyeli le, a gyomorsavra bízva a bontogatást?

– A fia a tablettától halt meg! – közli az öreg két mag között. – Nem szereti, mert gyorsan öl!

– Nem mindegy? Hosszú távon a por is gyilkol!

– Nicolas nem gondolkozik hosszú távon! Erről jut eszembe, tudod, mi a hosszú élet titka? – kérdezi. Martin nem tudja, én sejtem, hogy a mag egészben való lenyelése. De kiábrándít:

– Az, hogy mindig vegyünk levegőt! – válaszol magának az öreg.

– Szotyi, vegyél mindig levegőt! – szűri le a tanulságot rendőröm és egyszerűen odébbállunk anélkül, hogy megtudnám a szotyievés titkát. Tovább sétálunk, Martin gondolkozik, töri a fejét. Én a standokat nézem, nem is tudtam, hogy itt délután is van piac. Megkívánom a narancsot, olyan szépen vannak egymásra pakolászva a sárga gömbök. Abban azonban nem vagyok biztos, hogy kérhetem–e papajelöltemet, vegyen nekem belőle. Már csak azért sem, mert hirtelen megtorpan két stand között, halkan káromkodik, majd egy kis átjáróra mutat:

– Menj arra haza! – mondja és ő maga az ellenkező irányban tűnik el az árusok asztalainak kavalkádjában. Szót fogadok, de azért nézem, mi történik mögöttem. Több irányból férfiak kerülnek elő, üldözik egy ideig Martint, aztán látom, hogy lefogják, bilincset tesznek rá és benyomják egy rendőrautóba.

Fejem tetejére száll a közöny, rálehel a lelkemre, közeledik szívemben a világvégi összeomlás. Bár most nem térek hamar magamhoz az előttem lejátszódó élménytől, mégis próbálok gondolkozni. Mivel kedvenc zsarumat letartoztatták, minden összezavarodott bennem, semmit nem értek, ráadásul a szívem is összezsugorodik. Elvesztettem az apukajelöltemet, bilincsbe vitték el! Jelenleg ez a legborzasztóbb dolog, de aztán rájövök, hogy van rosszabb is.

÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷

Mikor hazaérek, megtudom, hogy mi az: Dana főz. Mi az, hogy főz! Táncol, és énekel, próbálja túlkiabálni a magnóból szóló rock and rollt. Gondolkozom: Utoljára akkor láttam ilyennek, mikor megszabadultunk Henrytől. Nos igen, ő nagy fazon volt, Danánál jóval idősebb apukajelölt. Valami kiállításon szedte fel, azonnal hozzánk is költözött. Egy ideig hősiesen bírtuk, aztán már alig. Megkérdeztem Danától, hogy szerinte mi jó benne. Sokáig gondolkozott aztán kijelentette, hogy jó az ágyban. Ja, mondom, ha ott jó, akkor elviseljük, anyáért mindent! De lassan kiderült, hogy mégsem az a csúcsman, kezdte Danát is megőrjíteni. Mániákusan minuciózus volt, és ez persze nem illet a mi stílusunkhoz. Az még csak egy dolog volt, hogy elvárta Danától a napi kétszeri főtt ételt, de minket is hozzá akart szoktatni a rendhez, engem speciel a szoknyához is, utálta, hogy farmert hordok lány létemre. Nem tűrtünk tovább, kivágtuk. Csakhogy nem ment, kezdte megkeseríteni egyre jobban az életünket. Berendezkedett nálunk, hozta a papucsát és a kispárnáját, ette Dana eszét, miszerint ők az eszményi páros, azonnal össze kell házasodniuk. Szidott minket, gyerekeket, persze csak úgy, csendben. Hogy a gyerekek féltékenyek, meg hogy úgyis elmennek a háztól, és akkor Dana egymaga marad. Volt olyan érve is, hogy milyen jó lesz együtt megöregedniük. Én, a magam részéről felajánlottam, hogy költözzünk el, hagyjuk itt a fazont, ha nem tudjuk kitenni. Dana és Vagány nem osztotta ezt az ötletemet, szerintük ragaszkodni kell a házunkhoz, mivel a miénk. Csak a hapsi nem fogta fel, hogy némiképp zavar. Aztán egy reggel felverte Danát, hogy jöjjön reggelizni. Szegény tökkábán éledezett, egész éjjel írt. Önkéntes pótapánk kijelentette, hogy ezentúl minden reggel együtt fogunk reggelizni, békés családi körben. Dana kábán meredt rá, hisz mellette csak éjszaka tudott írni, így viszont a közös korai reggeli képe megriasztotta. Szótlanul nézett rá, már nem kiabált, nem könyörgött. Másnap arra jöttünk haza, hogy Dana táncol, énekel, főz és imád minket. Nem árulta el, hogy merre tüntette el a fazont, csak a szag árulkodott, Vadpogány cigijének tömény füstje.

Most viszont nincs férfi a közelben, az Egyetlent is sittre vágták, bilincsben elhurcolták, Dana mégis vidám. Főz, finomat főz, az illatok eljutnak az orromig, a kicsi apró érzékakármimig, birizgálnak, de a kedvemet nem dobják fel.

– Lecsukták Martint! – mondom és lehuppanok a székbe. Az ugyanolyan szomorú lesz, mint én, reccsen egyet, de egyben marad. Végeredményben én is egyben vagyok, csak kesergek. Anyámat viszont nem rendíti meg a dolog.

– Majd kiengedik! – közli velem, de látja, hogy mégsem vagyok ettől megnyugodva. lehalkítja a rock and rollt.

– Velem sétált, beszélgettünk, mikor beütött a krach! – mondom.

– Miről? – kérdezi Dana, érdeklődővé vált zsarubarátom iránt. Na de minek, már késő, már lakat alatt van!

– Hólyagról, meg a drogról, meg az ékszerekről. Az az igazság, hogy nem sokat értettem abból, amit mondott! – állítom, hisz így is van. Nem figyeltem eléggé, a szotyievő alak jobban lekötött, meg amúgy is csak tiltott mindentől.

– Mesélj csak! – szólít fel Dana és kikérdez, mindent tudni akar. Nála is Samuval kezdem, egész a nagy futásig és a bilincsekig folytatom. Mesémért cserébe tőle is megkapom a letolást, amit már egyszer beszereztem Martintól. De látja rajtam, hogy ez sem segít, visszaváltozik Danává, átölel, megsimogatja a hátamat:

– Nincs semmi baja! – ígéri pont úgy, mint gyermekkoromban, mikor a játék mackómat sajnáltam, mert leszakadt a füle. Akkor igaza volt, mert visszavarrta, a mackó pedig szó nélkül tűrte a műtétet, majd ugyanolyan lett, mint régen. Most is hiszek neki, biztos nincs semmi baja a zsarunak, legfeljebb kicsit hűsöl a rács mögött.

– Tanulj, aztán gyere vacsorázni! – mondja és visszatér a konyhába ő is, a rock and roll is. Vagány is tanul, ki tudja mi lelte, én is nekikezdek, talán jót tesz. De nem alakulok, akárhogy is akarom. "Lelkem sötét verem!" – mondanám, ha költőien akarnék szólni, de nem teszem, mert Danának és Vagánynak is jó kedvük van, most miért rontsam el az estjüket? Rajtam nem segítene, nem vagyok ronda, elbújok inkább előlük. Hamar ágyba bújok, ott lehet csak igazán rendezgetni a gondolatokat. Bár kétfelől támad a kultúra, kintről a rock, oldalról a metál, én mégis mindent megteszek, hogy kiokoskodjam magamból hogyan tovább. Falfirkáimra téved a tekintetem, amiket jó kedvemben én biggyesztettem fel.

" Csak jókedvet adj istenem, semmi mást nekem!"

Na igen, de ez most nem sokat segít nekem, hisz a jókedv messzire elkerül.

"Fejétől büdösödik a hal"

 Ezt már nem tudom miért írtam, de lehet, hogy Hólyagra gondoltam! Vagy itt van a kedvencem, amit kifejezetten az öcskösnek írtam fel, néha el is olvasatom vele:

" Hominem te esse memento! "  azaz: " Gondolj arra, hogy ember vagy!"

Valami miatt Vagány nem szereti ezt a mondatot, pedig annyira jól szól! De itt van az ő kedvence is:

" A gárda meghal, de magát meg nem adja!"

– Ez az! – ugrom fel és egyetértek az előttem szólóval. Hát persze, hogy nem adom fel, hiszen bárki is az, akiben eddig megbíztam, akár gyilkos, akár csúf tolvaj, ő mellém állt, a szemem láttára harcolt a drogosokkal. És bár őt elkapták, előtte elmondta, hogy mit kell tennem: kelepcébe kell csalnom Hólyagot. Mire ezt megvalósítom, talán ő is előkerül, rájönnek, hogy tévedésből csukták le és még aranyérmet is kap a drogosokért, akiket én addigra tálcán szolgálok fel neki! Lelkesen tervezgetek még egy ideig, kitalálom, mit és hogyan fogok tenni holnap. A gondolatok lassan lenyugodnak bennem, hozzábújok a kispárnámhoz és olyan nyugodtabban alszom el, mintha anyám olvasta volna az ágyam mellett a Csipkerózsikát.