Anyám a kádban ül, próbálja lemosni magáról a klór és a hányadék szagát. Végre elárulta nekem, hogy merre járt: egy kórházban dolgozott. A tudathasadásos betegek életét próbálta megismerni, azért vállalta azt a sok mosást, meg klórt, meg gusztustalan munkát. Majdnem egy hétig tartott, úgyhogy büszke vagyok rá. Ő is az magára, megérdemelten csücsül a kádban és olvas. Nem a saját írásait, egy hazai író bűnügyi regényét. Olvassa, közbe belekotyog, veszekszik az írónővel. Csodamuris látvány, élvezem a dolgot, pedig nem is látom. Néha kiszól nekem, megkérdezi egy–egy szó jelentését, a fél regényt nem érti.

– Nem egy nyelvet beszélek vele! – összegzi, mikor kilép a kádból. Tudom, hogy ezután mi következik: kideríti, hogy ő nem tud regényt írni. Mindig ezt csinálja. Megveszi a könyvet, fél hónapig szemezik vele, aztán ha eljön az ideje, nekiül és egy nap alatt kiolvas háromszáz oldalt. Végül földhöz vágja azt is, a saját írásait is és napokig kesereg, hogy nem jó semmire. Általában ez nem tart nála sokáig, újra írni kezd, bár az olvasott könyv hatása megjelenik nála: minden olyat kitöröl a sajátjából, ami csak egy kicsit is hasonlít az olvasott könyv szövegéhez, témájához, stílusához. Így az elkészült regénye szegényes lesz, de a következők már annál jobbak. Egyet sose hajlandó észrevenni: hogy ő nem másol. Egyszerűen csak egy nyelvet beszél a másikkal, mindketten emberek, még rosszabb: felnőttek, valahol hasonló a lelki világuk. De néhány írónak van egy olyan trükkje, amivel a könyve elején frászt hoz a többi írótársára: elhint valamit arról a bizonyos utánzásról, amit csak az eredetivel, a tökéllyel lehet tenni. És mivel Dana olvas, később ír, a magáét érzi a silány utánzatnak.

– Mi a csudát jelent az a szó, hogy lexománia? – kiabál ki. Bemegyek hozzá, elzabrálom kezéből az ominózus könyvet. Ezt egy hónapja csodálja a polcon, de szerintem még nem érett meg a türelme hozzá. Nézem, ahogy szidja az írót a szavakért, amiket nem ért, miközben a tükör előtt áll, arcát ápolja. Lemosó, tonik, arcpakolás, majd rövid idő múlva rá a krém. Aztán festegeti magát, púder, szemre, szájra, orcára festék. Nem értem miért teszi mindezt, szerintem most is szép, mint az elmúlt tizenöt év óta mindig. Az sem fér a fejembe, hogy minek keni ki magát, még ha el is megy estére. Bár nem közölte eme szándékát, a sötétben úgysem fogja látni senki a sminkjét, ha meg igen, akkor is csak a szépségét látná a puci arcán.

– Szép vagy! – mondom, hogy nyugtassam. Nem hat rá, más foglalkoztatja.

– Tudod, hogy nagyanyádnak igaza volt? Képtelen lennék ilyen szót kitalálni!

– Ez egy bűnügyi regény, nem neked való, hát ne kínlódj vele!

– Mi a frászért nem jut nekem eszembe az a szó, hogy lexománia!

– Talán mert más a témád! – mondom és kisomfordálok a könyvvel. Mire visszatérek már pirosítóval pacsmagol, pedig elönti a természetes pír. De hiába minden, csak nem jut túl a lexománián.

– Lehet, hogy elírták! – bíztatom.

– Vagy én vagyok enervált! Nem írok soha többé!

– Rendben! – hagyom rá, mire megsértődik.

– Visszamegyek a kórházba befekszem valamelyik beteg mellé! Talán ahhoz, aki állandóan nőkről beszél! Megkérdezem tőle, milyen mánia a lexo!

– Csak nehogy megmutassa! – vigyorgok és hogy elvonjam a figyelmét, körbemutatok a házban: – Kitakarítottam! – mondom is, hátha nem veszi észre. Egész délután dolgoztam, port szívtam és töröltem, még a szőnyeg rojtjait is kifésültem. Az a fixa ideállja, hogy ha az rendesen áll, akkor rend van. Csakhogy a folyosó szőnyege mindig útban van, mindenki – Dana is – belerúg, a rojtok csak pillanatokig hajlandóak vigyázzállásba állni. De most értékelve vagyok, hálásan mosolyog.

– De jó, hogy vagy nekem! – ismer el, aztán eszébe jut másik gyermeke. – Hol van Adam?

– Kosaraznak! Legutóbb kikaptak, most gyakorolnak!

– Helyes, a mozgás fontos! – mondja bölcsen, bár még sosem láttam futni sem. – Hol a könyvem? – kérdezi és kutat a szemével. Mivel nem találja, engem néz, a fejemet szeretné átkutatni. De csak mosolygok, nem adom oda.

– Ez szemtelenség tőled, lányom! – figyelmeztet, de nem veszem komolyan. – Tudod, hogy képtelen vagyok abbahagyni az olvasást!

– Találd ki a végét!

– Jennifer, add vissza! – mondja, sőt követeli. Már majdnem engedek, mikor csengetnek. Mivel én vagyok a szalonképesebb, én nyitok ajtót. Egy fazon néz rám, kissé kopottas fejéből vigyorog. Ismerem, én magam Vadpogánynak hívom, bár fogalmam sincs, hogy néznek ki az igazi pogányok. Sejtelmem mégis az, hogy rá hasonlíthatnak.

– Anyád?

– Ne káromkodjon, maga csengetett! – válaszolok, de beengedem. Ez a hapsi csak néha jelenik meg, bár ő nem apajelölt. Ő csak van, ha itt van, cigizik, aztán elviszi Danát néhány órára. Ezekről az utakról sosem ír Dana, egy regénye sem említi a fordított fejű, kopasz–szakállas fazont. Pedig már régóta feltűnt, ismer minket ő is, pedig két szónál többet sosem tárgyalunk. Mégis, ahányszor rám néz, itt van és végigbámul, úgy érzem, sokat tud rólam, ismeri a titkaimat. Talán Dana mesél neki rólunk, talán mindig akkor jön, mikor érzékenyebb vagyok az ilyesmire. Mindenesetre nem szeretem, ha itt van. Ettől függetlenül itthon érzi magát, rágyújt, megvárja, amíg Dana lejön, aztán eltűnnek. Itt marad nekem a büdös tüdőfüstje meg a remény, hogy talán nem ez a fazon az igazi apám.