Pamela nem jött be az első órára. Ezt mindenki tudomásul veszi, csak az én lelkiismeretem sajog. Az tény, hogy Pam betegségét sok minden okozhatja, de arra gyanakszom, hogy a tegnapi kiruccanásunk, Hólyag közelsége okozza a legfőbb baját. Így nélküle kell felvennem a harcot, amelyre az este vállalkoztam. Nem is nehéz a kezdet, Hólyag magától megjelenik, vigyorog, csokit hoz nekem ajándékba.

– Ma is kocsikázunk? – kérdezi, ronda fogaival eléri, hogy megreszkessenek a szőrszálak a hátamon.

Martint is csodálom, már csak azért is, mert az egyre füstösebb és zsúfoltabb őrsön nyugodtan ül, és újságot olvas. Lassan meggyőzőm magam, hogy más dolga sincs, csakhogy engem istápoljon. Talán nem ért egyet, villan a szeme, mikor meglát, de azért nem esz meg.

– Ez a hely nem gyerekeknek való! – mondja köszönés helyett.

– Tudtam, hogy örülni fog nekem! – üdvözlöm én is az ő stílusában, elvégre tanuljon az ember az apjától. Martin sóhajt, leteszi a lapot.

A rajzóra a világon a legszebb dolog egy diák életében. Ezt büszkén és délcegen állíthatom. Igaz mindez, ha egy csontváz van előttünk, jelen esetben Samu és integet felénk. Pontosabban integetne, ha megállna a keze. Rajztanárunk állítaná be a pózt, de a modell nem akarja, össze-vissza dülöngél, végül felborul.

– Segítsetek már! – szól a szerencsétlenül járt oktató, akit Samu félig leteper. A fiúk kivárják, amíg kiszórakozzuk magunkat, aztán segítenek.

Itt a következő rész és egy kis zenei aláfestés: 

http://www.youtube.com/watch?v=0An01bFrpDI

Ezt hallgattam, amíg írtam. Hogy sikerült, mit gondoltok?

Fogadj gyermekeddé V. fejezet 4. rész:

Turner délelőtt a szanatórium előtt várja Danát. Az asszony rámosolyog mikor meglátja, megáll előtte és nézi.

– Nem csinált semmit Jennifer! – mondja azonnal a férfi a szokásos szöveget, nehogy az asszonyt az őrületbe kergesse.

– Tudom, tegnap én is ránéztem – mosolyog Dana, szeme vidáman csillog – és különben is, ma miattam van itt, nem?

Anyám a kádban ül, próbálja lemosni magáról a klór és a hányadék szagát. Végre elárulta nekem, hogy merre járt: egy kórházban dolgozott. A tudathasadásos betegek életét próbálta megismerni, azért vállalta azt a sok mosást, meg klórt, meg gusztustalan munkát. Majdnem egy hétig tartott, úgyhogy büszke vagyok rá. Ő is az magára, megérdemelten csücsül a kádban és olvas. Nem a saját írásait, egy hazai író bűnügyi regényét. Olvassa, közbe belekotyog, veszekszik az írónővel. Csodamuris látvány, élvezem a dolgot, pedig nem is látom.

A szanatóriumba csend van, mint mindig. Ez egy kis szigete a városnak, egy kisebb erdő, benne egy kis kastély. És a betegek, aki már nem is itt élnek, más, álomvilág közepén telnek napjaik. Néha visszatérnek a valóságba, de nem tetszik nekik, általában mind visszamenekül az álmába. Turner a folyosón járkál, keres egy nővért, hogy megtudja, mit kell intéznie Mark ügyében. A kastély azonban majdnem üres, mindenki a friss levegőn van, várják a tavaszi fények első csalogató melegét.

Turner az unalmas panziójában ül, ahová eldugták a kíváncsi bérgyilkosok szeme elől. Ma nincs kedve bemenni dolgozni, nincs hangulata az asztalnál ülni és nézni, hogy a többiek tehetik amit akarnak. Reggel kilenc tájban sétál le az étkezőbe, ahol hangulatkeltő kis asztalkák, apró lámpások próbálnak az otthontalanoknak bíztatást adni. Turnert inkább idegesíti a sok cicoma, a piros terítő, a sárga függönyök. Az egész annyira olcsó, sőt ócska! Akárcsak a panzió vezetője, az idős hölgy.