Itt a következő rész és egy kis zenei aláfestés: 

http://www.youtube.com/watch?v=0An01bFrpDI

Ezt hallgattam, amíg írtam. Hogy sikerült, mit gondoltok?

Fogadj gyermekeddé V. fejezet 4. rész:

Turner délelőtt a szanatórium előtt várja Danát. Az asszony rámosolyog mikor meglátja, megáll előtte és nézi.

– Nem csinált semmit Jennifer! – mondja azonnal a férfi a szokásos szöveget, nehogy az asszonyt az őrületbe kergesse.

– Tudom, tegnap én is ránéztem – mosolyog Dana, szeme vidáman csillog – és különben is, ma miattam van itt, nem?

– Csakis! – bólint Martin és a nő szemébe néz. Már kiolvasta több könyvét, azt is, amit Jennifertől kapott, azt is, amit az anyjától, és azokat is, amiket jártában-keltében magához vett. Ismeri ezt az asszonyt, azt is sejti, most mit gondol.

– Iszunk kávét? – kérdezi és tudja, hogy Dana oda van a fekete frissítőért, hisz a hősnői is imádják.

– Tegyük azt! – bólint a nő, és az utca másik oldalára mutat, egy kedves kis cukrászdára. Martin egyetért vele, ő is kedvesnek találja, hisz ez a neve. A Kedves cukrászda teljesen üres, találnak benne helyet. Megkapják a kávéjukat, aztán egymásra vigyorognak.

– Mondja, mit gondol az irományomról! – kéri izgatottan Dana, elvégre azt gondolja, szembe vele az első olvasója ül.

– Imádom a könyveit! – kezdi Martin, majd hozzáteszi: – A gyermekeit is, főleg a lányát!

– Igen, ő locsi–fecsi, Adam tartózkodóbb …valamennyire!

– Rendes kis kölykök, azt gondolom, hasonlítanak az anyjukra! Látszik rajtuk a nevelésének a nyomai, mint a regényein az élete részletei! Úgy érzem, régóta ismerem magát és a családját!

– Nem én vagyok mindig a főszereplő!

– Ó, dehogynem, csak ki kell keresni a sokadalomból! – vigyorog Martin, lögyböli a kávéját, majd kijelenti: – Komolyan, jól ír, ki kellene adatni!

– Visszakapom a könyvemet?

– Persze, sőt, kérek újat! Talán megtanulok belőlük írni, odaadom  Önnek, és máris úgy ismer, mint én az életét!

– Már ismerem! – válaszol Dana sejtelmesen, de nem mondja, mire gondol.

– Akkor hát túl vagyunk, az első pár randin, ugorjunk is tovább! – javasolja, és valóban úgy érzi, az ismeretségük régi, nem kell több kört megtenniük az udvarlás terén. Kedveli, akarja, vágyik az asszonyra, és érzi, Dana sem követel több mellébeszélést. – A könyvek közepén kezd igazán érdekes lenni a dolog! – jegyzi meg.

– Arra a részre gondol, mikor a két hős nézi egymást, nem szólnak, csak érzik, hogy mire gondol a másik.

– Valami ilyesmire!

– Ne csináljuk, fájni fog! – visszakozik Dana, bár úgy tűnik, maga sem tudja eldönteni, mit szeretne. Nem hajlandó a férfi szemébe nézni, valójában nem hisz abban, amit az előbb idézett a saját írásából. Hiszen, amit leír, az a képzelet szüleménye, ezt oda is írja mindegyik mű elejére. Igen, hisz a képzelet szárnyal, na de a valóság! A valóság egész más. Ismeri saját életét és tudja, az ő életvitelét nem tudják elviselni a férfiak. De akkor mit keres itt, miért hívta őt ide, aki most, mint a főhősei, nem tágít, keresi Dana szemét. Bele akar nézni, kíváncsi, hogy ő is megtalálja–e a nő szemében a saját gondolatait, érzéseit.

– Van egy fogadott gyerekem, aki engem választott apának, így szükségem van az anyjára is! – mondja nevetve, de Dana nem veszi komolyan, visszatér problémáihoz:

– Velem nem sokan tudnak együtt élni!

– Tudom, olvastam! – bólint Martin, győzködi a nőt, hát felmondja az elvárásait: – Olyan valakit akar társnak, aki elfogadja, hogy maga nem tud háztartásbeli feleség lenni, nem ad tizenkettőre ebédet és hatra vacsorát....

– Valahogy úgy! Nálam a napok néha összemosódnak, ha írok, nem járok a földön. Sokszor jártam már úgy, hogy beszélnek hozzám, de én közben elkalandozok, nem vagyok ott, ahol épp lennem kéne. Ezért van gyermekem. Nem vagyok egyedül, de őket hozzászoktathattam az életstílusomhoz!

– Tudom, mindent tudok rólad! – mondja Martin, letegezi azt a nőt, akiről valóban úgy érzi, nincs titka előtte. Napok óta olvassa az írásait, felkutatta a nyilvántartásokban az életét, figyeli a viselkedését, csacsog a lányával. Beleszeretett anélkül, hogy megfogta volna a kezét. Hogy ezt a nővel is éreztesse, most megérinti. Zavartan néznek egymásra, valóban eljutnak oda, hogy tekintetből értik, mit akar a másik. Szó nélkül állnak fel, Martin megfogja Dana kezét és kikíséri az utcára. Elkezd mesélni a regényekről, amiket olvasott és arról is, amit nem talált meg bennük, hiányolt. De ez csak elterelő hadművelet, becsapja magát is, Danát is, hisz nem a regénye érdekli, hanem maga a nő, aki szintén így érez, nem is szól, követi a férfit egész a panziójáig. Martin lesegíti róla a kabátját, a sajátját is a fotelbe dobja, majd válaszol a nagy csendre.

– Nincsenek, egy sincs! – ígéri, tudja, hogy Dana mire gondol. – Mikor ideköltöztem összeszedtem az összes mozgó lényt a szobából, amelyik megmenekült, az értesítette a többit, hogy ez a szoba demarkációs terület!

Dana nem hisz neki, megfogja az ágytakarót és felemeli, bekukucskál alá. Hirtelen eszébe jut, hogy mit tesz és hogy mindez milyen félreérthető, de Martint nem zavarja a mozdulata, hozzálép, átöleli és megcsókolja.

– Nem lesz jó! – közli két csók között Dana, még kétségei vannak.

– Ismerlek, ki foglak bírni! – ígéri Martin.

– Mondtam Jennifernek, hogy fájni fog ez a kapcsolat!

– A regényeidben nem vagy ennyire pesszimista! Te tudod, mit akarsz tőlem, én is, így azt fogod kapni!

– Utoljára mikor ezt pontosan tudtam – sóhajt a nő és elhátrál a férfi erős karjaiból – mikor pontosan tudtam, hogy mit akarok egy férfitől, az Jennifer apja volt. Csak azt akartam, hogy örökölje a gyermekem a férfi gyönyörű fekete haját, a hosszú szempilláit, erre az sem jött be!

– Rád hasonlít, ezért lett gyönyörű! – mondja Martin és nem engedi eltántorítani magát, már csak azért sem, mert érzi, hogy Dana is akarja őt. Magához húzza, belecsókol a nyakába. Élvezi az illatát, bőrének lágyságát. Érintése megtöri a nő ellenállását, és bár ő nem olvasta a férfi élettörténetét, mégis ismeri, tudja, mire vágyik, hogy szereti, ha szeretik. Minden érintése szikrázik Martin testén, húzza az idegeit, elveszi az eszét.

– Szeretlek, Dana! – néz rá a férfi, most ő erőlteti maguk között a távolságot, karnyújtásnyira tolja magától a nőt. Vágyik rá, hogy a szemeibe nézzen és lássa annak csillogását.

– Nem szerethetsz, nem is ismersz igazán!

– Egész életemben rád vártam! – állítja Martin. –Szeretném, ha a feleségem lennél!

– Most, így, azonnal? De hát…

– Mit szeretnél, meddig várjak rád? – elneveti magát. – Dana, te romantikus alkat vagy, ezt most kell megtennem, ezért most kérem meg a kezed, különben öt perc múlva azt fogod mondani, hogy kihasználom a helyzetet.

– Nem azt teszed most is? – alkudozik Dana mosolyogva. Szabadulna a távolságtól, közelebb lépne, de a két erős kéz tartja a csuklóját, Martin komolyan gondolja, amit mond.

– Ez az első pillanat, hogy meg tudom tenni. A lányod előtt csak nem kérhettem meg a kezed! Mondj gyorsan igent, a részletekről később beszélünk!

– Akkor, amikor már a plafont csodáljuk fáradtan és boldogan? – kérdezi Dana, még mindig húzza az időt, fél. Tart attól, hogy mindez nem igaz, ez a férfi is csak feleséget akar, aki kiszolgálja, most, főz, takarít rá, aki letöri a szárnyait….

A férfi megérzi a dilemmáját, közel engedi magához, megcsókolja.

– Azt adom neked, amire vágysz! – ígéri, miközben végigsimítja ujjával Dana száját, csókjuk nyomát. – Mondd, hogy hozzám jössz! – kéri lassan, ahogy az ujja mozog, idegei pattognak.

– Szeretnék veled élni, leszek a feleséged! – mondja végre Dana, kiengedve a szellemet a palackból. Martin átöleli, csókolja. Kisegíti a ruhájából, lágyan az ágyra fekteti, simogatja és ajkával végigcsókolja a finom, női testet, egész addig, amíg csak türtőztetni tudja magát. Ez nem sokáig tart, Dana is akarja őt, követeli, hát megadja magát. De az asszony még így is tud alkudozni, ad, miközben magának többet juttat a boldogságból. Tökéletes köztük a harmónia, mintha valóban egész életükben egymásra vártak volna. Az erős férfi és a gyenge női test egyesülése hatalmas energiát szabadít fel, a beteljesült szerelem elsöpör minden kérdést, bármi kételyt. Mindketten győztesen kerülnek ki a szerelmi táncból, boldogan bámulják a plafont, ahogy megjósolták.

– Biztos, hogy minden soklábú ismeri a demarkációs szót?

– Amelyik nem, az halál fia lesz!

– Valami mászik a combomon! – súgja Dana.

– Az csak a kezem! – nevet Martin, tovább simogatja a leendő felesége vékony lábát. – Egy szót sem írsz a regényedben a soklábúiszonyodról!

– Nem is merek rájuk gondolni, hát még papírra vetni! – sóhajt és felemelkedik, a férfi szemébe néz. – Utálnám, ha kiderülne, hogy nem az vagy, akinek gondollak!

– Az vagyok, aki boldoggá tesz téged és engedi, hogy szabadon élj! – jósolja a férfi mosolyogva. Fogalma nincs, mit tud róla a nő, de érzi, hogy ismeri őt.

– Rengeteg félelem van bennem!

– Már nincs, az előbb láttam, ahogy mind feladta és elhagyott! – nevet a férfi, magához húzza a nőt. – Megvédelek és szeretni foglak, ahogyan te vágysz rá! És különben is, már igent mondtál, ne visszakozz!

– Az nem volt tisztességes leánykérés, kihasználtad a helyzetet!

– Tessék? – emelkedik fel Martin, de mivel Dana kuncog, nevetve a fülébe harap. Sok ujjával végigszalad az asszony testén, mire az sikítva összerázkódik.