A rajzóra a világon a legszebb dolog egy diák életében. Ezt büszkén és délcegen állíthatom. Igaz mindez, ha egy csontváz van előttünk, jelen esetben Samu és integet felénk. Pontosabban integetne, ha megállna a keze. Rajztanárunk állítaná be a pózt, de a modell nem akarja, össze-vissza dülöngél, végül felborul.

– Segítsetek már! – szól a szerencsétlenül járt oktató, akit Samu félig leteper. A fiúk kivárják, amíg kiszórakozzuk magunkat, aztán segítenek. Samu visszakerül a helyére, újra próbál integetni.

– Sose leszünk művészi rajzolók, ha nem olyan csontvázat rajzolunk, aki felénk kalimpál! – súgja Daniel.

– Észrevetted, hogy nem esett le a feje? – kérdezem kedvesemet. Samunak gördülős feje volt, eddig, most mégis valahogy más minden rajta. Például nem esik le a feje, ez pedig csak úgy lehet, ha a műanyagkapcsokat valaki megigazította. A biosztanár fix hogy nem, gőze sincs a csavarokhoz, a rajztanár meg még annyira sem ért hozzá, hisz ő meg művész! Nézem Samut, valami zavar még, nincs rendben vele minden. A kezére téved a tekintetem.

– Te ennek nem hiányzik a kisujja! – ismerem fel a tényt.

Daniel csak vállat von, nem zavarja a dolog. Aztán mégis megszólal:

– A lábáról hiányzik, látod, a bal lábán nincs meg egy ujj. Akkor e miatt nem áll meg a lábán! – vigyorog, ennyit vesz észre csak. Bennem azonban még motoszkál a gyanú, nem hagy nyugodni. Mindenki azt hitte, hogy a tornacsukámban a kisujj volt. Csak egy valaki mondta, hogy láb a gazdája annak az ujjnak.

– Emlékszel, hogy a bulin Hólyag azt kérdezte: ízlik–e a Samu–láb? – folytatom kedvesem nyaggatását. De csak neki tűnik így a dolog, mert nem tud tőlem szórakozni tanárunk mutatványain, amit Samuval mutat be. Én komolyan veszem magam. – Na, hallod? – kérdezem újra.

– És akkor mi van?

– Ő tudta, hogy az lábujj!

– És akkor?

– Ő vágta le, fogd már fel! – mondom izgatottan, hisz én magam is most értem meg, amit mondok.

– Jót szórakozott, ha így van! Ne gyötrődj, ezen már túl vagyunk! – mondja kedvesem és nagyot kacag a rajztanár újabb tánclépésén. Végül Samu ülő helyzetbe kerül, mi meg, a rajzszakosok, nekiállunk őt lerajzolni integetés nélkül.

A munka keményen folyik, komolyan vesszük a feladatot. Össze-vissza járkálunk, szabad a pálya, mindenki onnan rajzolja az aktot, ahonnan akarja. Ráadásul Samu nem szégyenlős, sok mindent megmutat, többet, mint bármely pornósztár. Elvégre itt kulcscsontokat és lábszárcsontokat formázunk ceruzánkkal. Komoly tevékenységünk közben Pamela mellé telepedek és felvázolom neki a rajzát. Nincs hozzá érzéke, így hálásan néz rám, bár még nem tudja, hogy fizetni fog érte.

– Óra után megkeressük Hólyagot! – mondom neki és nem hagyom, hogy szóhoz jusson. – Kedvesen fecserészünk, ha el akar vinni kocsikázni, vele megyünk! – mondom, majd hogy nehogy őrültnek nézzen, hozzáteszem magyarázatképp: – Ő lopta el a Samut, tudni akarom, hogy minek!

Hosszas hápogás után Pam végre értelmes mondatot tesz fel:

– Miért pont velem?

– Mert Hólyag a szép csajokat kedveli, és te az vagy!

– Te is! – állítja, de tudom, hogy csak most. Amúgy már egy párszor hozzám vágta, hogy szépségem meghaladja a rút kacsáért. Bár, ha belegondolnék, tudnám, hogy a rút hápogiból szép kis hattyú lett. Most azonban nincs időm mesézni, meg kell győznöm barátnőmet.

– Egyedül elengednél? – bírálom szavaimmal és tekintetemmel. Mivel a rajza még nálam van, ő is tudja, hogy épp zsarolás áldozata. Bólint, de hozzáteszi:

– Összehányom magam, ha kinyitja a száját!

– Ne félj tőle, mivel rossz foga van, biztos nem ő Drakula!

– A szájszagát ítélve az is lehet, hogy az! – véli barátnőm, csodálatomat kiérdemelve.

– Ilyen közeli viszonyba vagy vele?

– A bulin felkért táncolni, kedves öcsikéd meg tárt karokkal engedett!

– Sajnálom, majd én, most, nem engedlek! – ígérem és otthagyom a kész rajzzal. Mire az enyém is elfogadható lesz, vége az órának. A sarokba firkantjuk a nevünket és rohanunk ki, eljött a szabadság ideje. Még a folyosón megfogom Pamela kezét, hátrahúzom, hogy el ne szökjön. A srácok észre sem veszik, hogy mi már nem szaladunk velük.

– Mi van, ha le akar teperni! – kérdezi Pam, bizonyítva, hogy addig is használta az eszét, amíg magára hagytam.

– Tíz éves koromban Dana beíratott egy karate–tanfolyamra, mert szüksége volt néhány ütéstechnika nevére és megismerésére!

– Az öt éve volt!

– Lassan felejtek! – bíztatom és elindulok vele lassan lefelé a hátsó lépcsőn.  

÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷

A felsős diákok az épület mögött parkolhatnak az autóikkal, ott van Hólyagé is. Ez már új kocsi, mikor megismertük a fazont még egy rozsda–ronccsal járt. Ahhoz képest az autói fejlődtek az évek során, de ő nem tartotta velük a lépést.

– Kit látnak szemeim? – lép azonnal hozzánk, ránk villantva fekete, üszkösödő fogait. A gyönyörtől Pam ájuldozni kezd, azt hiszem, közel áll a beígért hányáshoz. Megfogom a kezét és vele együtt tovasétálok, csodálom a csodajárgányt. Az igazat megvallva van is min ámulni, tűzpiros sportkocsi, lehajtva a teteje, rózsafából a kormánya.

– A zsebpénzedből hoztad össze? – kérdezem a gazdáját. Hólyag nekidűl a kocsijának, mint torreádor a legyőzőt bikához: ni, mi van nekem! Elhelyezkedik, élvezi csodálatunkat, aztán végre lesz ideje válaszolni:

– Dolgozom egy– két helyen suli után!

– Nekem is kell ilyen munka! – mondom azonnal, Pam erősen bólogat, majd távolabb lép, mert Hólyag felénk közeledik. Meg sem áll csak az orrom előtt, meggyőz arról, hogy nagyobb nálam és hogy valóban rossz a lehelete. Eszembe jut Drakula, de rájövök ez nem vérszag, ez a fazon inkább nyershúst ehetett legutóbb.

– Elvigyelek egy körre?

– Csak erre vágyom! – mondom, és majd elájulok a gyönyörtől, a megtiszteltetéstől. Pam figyel minket, valahogy egyre messzebb kerül az autótól. De nem engedek, őt is visszaráncigálom, beküldöm a hátsó ülésre, én pedig elfoglalom az anyósok ülését.

– Van jogsid? – érdeklődök, csak úgy formalitásból.

– Nekem mindenem van, ami neked kell! – válaszol Hólyag és indít. Pam erősen kapaszkodik, a bőrülés kezd kikopni körmeinek nyomása alatt. A kocsi elindul, a szél a hajamba csap. Még sosem ültem nyitott autóba, de már tudom, hogy ezentúl sem akarok. Az utastársam még hagyján, de a felkavart por és a levéldarabkák mind a hajamba, arcomba csapnak.

– Szuper! – állapítja meg Hólyag.

– Az! – mondom, mondja Pam is. Kihajtunk az útra, besorolunk a forgalomba. Diákok csodálják meg a kocsit, irigyelnek minket. Nem tudják, mit hagynak ki, mi már sejtjük. Hólyag nem kíméli az autó kerekeit, a féket sem. Tövig nyomja a gázpedált, nyikorog alattunk a karosszéria, aztán rálép a fékre, azt hiszem, kirepülök. Hiába keresem a biztonsági övet, időm sincs, hogy rátaláljak, mert Hólyag már újra a gázpedált nyomja, startol a kocsi, mi meg hátraesünk az ülésbe.

– Szuper! – mondja megint Hólyag, bizonyítva gazdag szókincsét. Aztán nem szól, élvezi a vezetést, mi kallódunk a kocsiban, hol előre, hol hátra, ahogy cserélgeti a pedálokat. Egy lerobbant környéken áll meg, pontosabban beletapos a fékbe. Pam majdnem átrepül rajtam, de röptében elkapjuk, visszatolom hátra.

– Csak így tudsz vezetni? – kérdezem.

– Ezt a csodát csak így lehet! – állítja Hólyag és úgy simogatja a kormánykereket, mintha bizalmas viszonyba akarna kerülni vele. Egy ideig ezt műveli, aztán az egyik romcsoportra mutat:

– Itt lakom, bejöttök?

– Nem! – vágja rá Pam.

– Nem hagynánk ki! – mondom én, bájvigyort küldök Hólyag felé és fogom Pam kezét, meg ne szökjön. Ajtóval nincs gond, egy rúgásra kinyílik. Aztán csodák csodája, rájövünk, hogy a téglahalmaz egy házat rejt, több szobával, egész kellemes elrendezéssel.

– Anyádék is itt laknak? – kérdezem.

– Dehogy, a bátyámé a ház! – mondja és mi ismét okosabbak lettünk: nem hittem volna, hogy ehhez a romházhoz tulajdoni lap is jár. Pam, mint az alvajáró jár–kel, úgy tűnik, nem fogja fel: lakásban van. Én azonnal a konyhába találok be, de ki is fordulok, a szag kizavar: itt szolgálják fel a nyershúst. Mivel nem akarok következő áldozat lenni, szemmel tartom a kijáratot, miközben Hólyag az egyik szoba felé terelget.

– Ez a szobám! – mondja olyan büszkén, mintha a Hilton királyi lakosztályát mutatná be. A szoba valóban királyi: rendetlenségben és koszban első osztályú. Ruhadarabok, ételmaradék, zacskók, füzetek, piszkos tányérok, egy adag szotyihéj, meg ami még csak kell egy ilyen koszhalmazba itt hevernek a földön, ágyon, széken. Csontváz–darabot nem találok, bár nem is tudom, mit keresek. Samuról csak a lábujja hiányzik, az meg nálam volt, mi lenne itt? Az ablak melletti asztalhoz lépek, meglátok pár csokit. Más a papírja, más az írás is, de hátha! Hólyag észreveszi a pillantásomat, felvesz egyet, a kezembe nyomja.

– Egyed csak, külföldről hozta a bátyám!

– Kösz, most mostam fogat, de majd uzsonnára megeszem! – mondom és elteszem. Hólyag úgy néz rám, mint aki nem érti, amit mondok. Hát persze, fogmosást említettem, ezt a szót nem ismerheti mindenki! Mégsem magyarázom el a titkomat, az asztalon meglátok egy szép brosst is.

– Anyukádé? – kérdezem, ezzel meg is erősítem Hólyagot abban a gondolatában, hogy a nadrág alatt még pelenkát hordok. De nem zavarja, hogy ilyen kis pisissel találkozik, félredobja a hajam a vállamról és a blúzomra tűzi. Illedelmesen viselkedik, csak enyhén fogdos meg, mégis elpirulok. Nem árt, a kis pisis szerephez beválik, Hólyag vigyorog.

– Neked áll jól, viseld! – mondja és rajtam felejti a kezét.

– Menjünk már! – lép be Pam. – Lemaradok a meccs visszavágójáról! – mondja, pedig jól tudja, mint én, hogy csak egy hét múlva lesz az a bizonyos. Nem gond, kedves Hólyag beveszi, kikísér, így elérjük újra a szabad levegőt. Az ajtót már nem kell visszaráncigálnia, motoros áll meg mellettünk.

– A bátyám! – mutatja be a marsutazót. A különös szerelés lassan lekerül a fejről, kialakul egy ember, de ha egy zöldfejű idegen lenne, az sem lepett volna meg jobban: a zsíroshajú csokiosztogató áll előttünk. Ő nem ismer meg, így újra kapok levegőt, vigyorgok, miközben Pamela kérdőn néz rám.

– Beszállunk! – válaszolom ki sem mondott kérdésére, szegény sóhajt, majd engedelmesen hátra ül. Én is beülök, de azonnal keresem is a biztonsági övet. Épp hogy összecsatolom, Hólyag indít, újabb porfelhő vág az arcomba. A visszaút semmivel sem nyugodtabb. Hálás vagyok az odafentieknek, mikor meglátom a suli épületét.

– Mikor látlak? – kérdezi Hólyag a kormány mögül, miközben Pam kikecmereg mellettem.

– Holnap is vagyok suliba! – mondom, majd hozzáteszem: – A kocsi szuper, de azt hiszem, ezentúl gyalog járok!

– De azért látlak, igaz? – kérdezi.

– Persze, engem bármikor! – vigyorgok. A kerekek csikorognak, a forgatókönyv szerinti porfelhő itt, az autó mellett is az arcomba vág.

– Ez mire volt jó? – kérdezi Pam, miközben a tovaszálló autót csodálja. Nem vár választ, tovább kérdez: – Szerinted a kerék vagy a karosszéria bírja tovább?

– Hol a francban voltatok? – teszi fel a következő kérdést már nem ő, hanem a kedvesem. – Képes voltál ezzel a Hólyaggal kocsikázni?

– Csak kipróbáltuk!

– Mi meg halálra izguljuk magunkat, Vagány már a rendőrséget akarta hívni! Jenny, hogy lehetsz ennyire lüke?

– Lényéből fakad! – előz meg a válasszal az öcskös, megfogja Pam kezét és egyszerűen otthagynak minket.

– Mit tudtál meg? – kérdezi nyugodtabban kedvesem.

– Megtaláltam azt a hosszú hajú alakot! Hólyag bátyja, megyek, elmondom Martinnak. Jössz?

– Ezt kihagyom, megyek haza. Biztos, hogy a rendőrségre mész?

– Esküszöm! A szörny birodalmába elég volt egyszer elmenni! – állítom, így is gondolom. Kedvesem hisz nekem, csókkal búcsúzik, tudom, hogy tanulni megy. Ő tudja, mit akar, ügyvéd akar lenni és mellette – lehetőleg egyszerre – kosárlabdázó karriert akar befutni. De nem féltem, csodagyerek, csakúgy, mint a leendő apám.