Turner az unalmas panziójában ül, ahová eldugták a kíváncsi bérgyilkosok szeme elől. Ma nincs kedve bemenni dolgozni, nincs hangulata az asztalnál ülni és nézni, hogy a többiek tehetik amit akarnak. Reggel kilenc tájban sétál le az étkezőbe, ahol hangulatkeltő kis asztalkák, apró lámpások próbálnak az otthontalanoknak bíztatást adni. Turnert inkább idegesíti a sok cicoma, a piros terítő, a sárga függönyök. Az egész annyira olcsó, sőt ócska! Akárcsak a panzió vezetője, az idős hölgy. Meglepődik, hogy vendége kilenc órakor akar reggelizni, de készségesen elkészíti neki az omlettet, elé teszi az újságot. Közben azonban be nem áll a szája, beszél, pletykál. Turnert nem érdekli, belelapoz a sajtóba. Mire végez a sportrovattal, szállásadónője is elhallgat, talán észreveszi magát.

H.D. újabb cikket írt. Turner olvassa, de már a cikk közepe felé eszi a méreg. A firkász ott volt a gimnáziumban, leír mindent. Még azt is, hogyan nézett ki az állítólagos elosztó. Nyugodtan gúnyolódik azon, hogy a gyerekeinket ezentúl szoktassuk le mindenről, ami ehető, hisz semmitől nincsenek többet biztonságba, majd azt taglalja, hogy a fagylaltot nyáron milyen módon lehetne beporozni. Turner nem lát a méregtől. Ez a firkász nem tudja, hogy miről beszél! Biztosan nincsenek gyerekei, fogalma sincs arról, hogy micsoda veszély áll fenn! Csak szórakozik és forgatja a tollát. A cikk mellett ott a rajz is, amit aznap este készítettek Jenniferrel és Bryannel. Mivel a lány még kicsi, csak Bryan lehet – gondolkozik el H.D. kilétén, és végre leesik neki a tantusz. Hát persze, hisz Bryan ott van minden akción, gyűlésen, és imádja a Hd–s ceruzákat. Azzal tud csak rajzolni. Tehát Bryan írta a rekviemjét is, amiben annyira elintézi, hogy ma már mindenki tudja: Martin Turnernél kisstílűbb, bunkóbb zsarut még nem látott a világ!

– Kitekerem a nyakát! – jósolja Turner csak úgy magának, meg az omlett maradékának. Bár sokat beszél a szállásadónő, omlettet azt tud csinálni! – ismeri el, majd visszafordul a lap felé. Végezetül a gyászhirdetéseket olvassa el, ez mindig megnyugtatja. Tudniillik az a hír, hogy ő és az ismerősei nincsenek köztük mégiscsak nyugtatóan hat. Most azonban döbbenten mered az egyik bekeretezett névre.

"Mark Gallon" – olvassa és még megteszi vagy ötször, mire felfogja, amit lát. – Meghalt Mark! – tombol az agyában a tudat és a fájdalom. - Mark! Mark Gallon! – visszahangzik a név. A betűk fekete hangyává változnak, összemosódnak a szeme előtt. Hirtelen megelevenedik a fekete kavalkád és Mark alakja lép elő belőle.

– Azt hiszem, megbolondulok ettől az állandó csoszogástól! – mondja a férfi, aki majdnem ötven éves, vidám és öreg egyszerre. – Egész nap húzgálja a papucsát odafenn! – mutat a felső szomszéd padlója felé, ami a bérházak törvényei szerint az ő plafonja. – Már vettem neki egy papucsot, kértem, használja azt és kegyeskedjék megemelni a lábát! – panaszkodik Mark öregesen. – Erre mit mond? Hogy nem tudja megszokni az új típusú papucsokat! Hát kérdezem én, mit kell azokon szokni? – néz fiatal barátjára és tehetetlenül széttárja a karját. – Na gyere, menjünk át a konyhába! – ajánlja és megy is, miközben még morog a szomszédja miatt. A fiatalabb kiadású Turner követi és mosolyog. Tudja, hogy az öreg csak szórakozik, nem is idegesíti ez a csoszogás. De hát mindenkinek van hobbija, Marknak ez...

– Mesélj, mi van! Nem jössz te csak úgy! – néz rá végre az öreg, leül és leülteti barátját is.

– Be akarnak venni a csapatba! – újságolja Turner és bár nem ujjong, szíve valahogy mégis örül.

– Végre, ezt akartad, ez a karriered csúcsa! Jó helyed lesz és jó munkád is! Egy igazi zsarunak ott a helye, apád is így gondolná. Vagy te nem? – kérdezi most Mark és a fiú szemét nézi, valahogy furcsa.

– Erre vártam és ezért dolgoztam! - kezdi Turner. Visszaemlékszik a rengeteg edzésre, lemondásra. Minden vágya az volt, hogy különleges rendőr legyen egy különleges csoportban….

– És?

– És most félek! – jelenti ki nagy bátorsággal. Az öreg nem veszi komolyan, vagy túl arra veszi, de nevet.

– Na és, mindenki fél! Én is, ők is, még az isten is! A lényeg az, hogy ha itt az alkalom, ne a félelmed irányítson, hanem az agyad! Van benne gyakorlatod, voltál te már egy - két szorult helyzetben!

– De ez most más lesz! Nem egyedül leszek, nem szatírokat fogdosok! - vélekedik Turner, időközben teljesen kinyílva. – A társaimért is felelősséggel fogok tartozni!

– De szépen mondod! – ismeri el Mark. – De ha mondod, tudod is, akkor meg mi a gond?

– Nem tudom! Már velük vagyok több hónapja, edzek és tanulok velük, tőlük. Valahogy annyira profik!

– Te is az vagy! Vagy ha nem, hát leszel! – bíztatja az öreg, mosolyog, talán saját magára gondol. Ugyanígy tépkedte az idegeit, mikor ő került ebbe a helyzetbe. Vacak kis zsaru volt, aki többet akart, edzett, dolgozott, rászánta az egész életét. Aztán jött egy tag, kopasz és ismeretlen, azt mondta: ő kell a kommandóhoz. Csak úgy, kell! Akkor majd eldobta az agyát az örömtől, aztán rájött, hogy még sincs annyi vér a pucájába, hogy közéjük menjen, pofi legyen. Jött Cliff Turner és meggyőzte. Akkor Mark még azt sem tudta, hogy a barátja is benne van. Aztán kiderült, hogy Turner volt az, aki felhívta a fiatal Markra a figyelmet. Most pedig ő volt, aki felhívta a fiatal Turnerre a figyelmüket a kommandósoknak, odafenn a főnököknek. És ő volt az is, aki lelket öntött a fiatal kölyökbe, mint az apja belé.

– Ne lelkizz, és ne nyafogj! A szopós malac is fél, mégis levágják! - mondja, bár sejti, hogy nem jó a példa, a kisTurnert jobb lenne, ha nem vágnák le. Erre gondol a kölyök is, vigyorog a példán.

– Ezt megjegyzem magamnak! – ígéri. – De azért néha eszembe jut, hogy mihez van jogunk!

– A malac esetében én sem tudom, az egy állat! De a gyilkosok és bűnözők esetében biztos lehetsz benne mindig, hogy jogod van elkapni őket, rács mögé dugni, ha szükséges, megvédeni tőlük a társadalmat! Elvégre ők nem emberek, de nem is állatok! Nem tudom, hogy mik! – gondolkozik el Mark, miközben a macskáját nézi, aki az asztallábhoz dörgöli a hátát. Aztán hopp, és már az ölébe ül.

– Lassan öregszem, ez meg meghülyít odafenn! – jósolja még egyszer felmutatva a csoszogós szomszédra.

Turner újra a szalonba van, a betűk kitisztulnak előtte. Meghalt Mark Gallon. Elolvassa még kétszer és elmosolyodik, hiszen az öreg megjósolta saját életét. Valóban megőrült, ha nem is a szomszéd csoszogásától. Egy golyótól, ami elkapta a fejét. Sokáig kómába feküdt, aztán mikor felébredt, már nem volt a régi. Néha igen, de gyakran összekeveredtek benne az emlékek, a gondolatok. Turner a legjobb szanatóriumba vitte, gondozták, szerették, látogatta. De volt, hogy meg sem ismerte, néha az apjával keverte össze. Legutóbb mikor ott járt, észnél volt, élvezettel mesélt Martinnak a múltról. Aztán hirtelen megint összezavarodott valami és újra csak Cliffnek hívta, az öreg Turnernek hitte. Veszekedett vele valami régi história miatt, az ápolok kísérték be a szobájába. Csak azt kiabálta: "Soha többé nem akarlak látni, Cliff Turner!" És nem látta, már el sem búcsúzhatott tőle....

Martin Turner megszabadulva a hirtelen rátelepedett emlékektől feláll az asztaltól. Tisztában van azzal, hogy kockázatos, de biztos abban, hogy elmegy a kórházba Mark hagyatékáért és elintézi a temetését. Elvégre ő az egyetlen barátja az öregnek.