Csodálatos gyermekkorom volt. Innen nézve már tudom, bár akkor, mikor át kellett élnem, nem éreztem annyira tökéletesnek. De innen nézve…

A Meredekparti lakótelep kellős közepére helyezett a gólya. Ennek az oka egyszerű volt: oda építették a kórházat. Akkor még nem tudtam kilesni az ablakon, de ha megtehettem volna végestelen végig bérházak, betontömbök látványa tárult volna elém. Később édesanyám részletesen is megismertette velem a betondzsungelt és értelmes kiskölyök lévén hamar megjegyeztem az egyforma emeletes épületek között az utat az óvodáig (három tömb előre majd egy tömb balra), majd az iskoláig (három tömb szintén előre, de utána jobbra és már ott is a szürke, betonból épült iskola). A boltok elérése sem volt bonyolult, mert minden negyedik lépcsőházban nyílt egy kisbolt, egy nagyáruházat pedig épp a mi útvonalunkon (a három tömb előre úton) építettek, és se jobbra, se balra nem kellett fordulnom, máris előttem magasodott a világoskékre festett, háromszintes épület.

Mivel értelmes gyermek voltam, nem foglalkoztam játszótérrel és rohangálással, mindig a könyveket bújtam. Így másodikos koromban már regényt is írtam, mely öt oldalon regélte el a Meredekparti lakótelep gyilkosának viszontagságait. Igaz, az egyéb játékok azért is elmaradtak gyermekkoromból, mert balkezes voltam, kissé ügyetlen, vékony és gyenge testalkatú, így nem nagyon akaródzott lemenni a többiekhez. Egy alkalommal felfedeztem, hogy a játszótér azért különleges, mert ott nem minden beton: a játékokat zöld színű műanyagra építették. Ez azonban annyira nem hatott meg, hogy megkockáztassak egy hintából való kiesést.

Anyám harmadikos koromban vette észre, hogy valami gond van velem. Ekkor ugyanis a macska című tananyagból, mely a környezetóra témája volt, kettest kaptam. Apám – aki falun nőtt fel – rádöbbent, hogy fiának fogalma nincs, mi az a macska. Én persze állítottam, hogy tudom pontosan, hiszen cirmos cica képét épp annyiszor láttam a meséim között, mint a rút kiskacsát, a vörös, bogárszemű rókát, Kelét, a kelepelő gólyát, a farmernadrágos vakondot, a lila elefántot és kedvencemet, a békakirályt. Anyám ekkor állatkertbe vitt. Ott minden vicces volt, de természetesen én a könyveimnek hittem. Láttam furcsa állatokat, a fű sem a betonkockák között nőtt, hanem csak úgy, mindenütt, de persze tudtam, hogy ez csak a rendezetlenség és az állatkerti furcsaságok miatt történhet meg.

Kamaszkorom egy kissé zavaros volt, mert többet néztem a számítógép monitorján a lövöldözést, mint a könyveket, de szerencsére a középiskola is Meredekpart szélén volt, így nem kellett messzire mennem. Saját, megszokott világomban teljesedtek ki kamaszkori hóbortjaim. Barátaim a szomszéd háztömbökben laktak, az első – titokban elfogyasztott – füves cigit a negyedik háztömb háta mögött szívtuk el a garázssor mellett, és hát az első csók is onnan nem messze, az egyik aluljáróban esett meg.

Ebből a rövid beszámolómból is láthatjátok: csodálatos, gazdag gyermekkorom volt, melyben szüleim mindent elkövettek, hogy felkészüljek a nagybetűs életre. De közbejött valami, illetve valaki: Piroska, a nagy mellű, kerek fenekű vidám lány, aki elhódította szívemet, lelkemet és mindent megváltoztatott. A hirtelen rámtört boldogság, melyet Piroska gyönyörű, simogatni való idoma gerjesztett, eltakarta a valóság ama arcát, melyet csak jóval később ismertem meg. Észre sem vettem a gyönyörűen domborodó mellek árnyékában, hogy mikor kezdődött el a szenvedésem falun.